Rendszeresen ír elsőkötetekről, és megkülönböztetett figyelemmel fordul a határon túli magyar irodalom felé. Utóbbit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2017-es kritikagyűjteménye, a Madártávlat és halszemoptika, valamint legutóbbi, 2023-ban megjelent tanulmánykötete, a Súlyos határsértés címét is olyan szövegeiből kölcsönözte, amelyek egy-egy határon túli szerző munkájával foglalkoznak. Interjú Visy Beatrixszal a közép-európaiságról, a kritika- és a tanulmányírásról, Babits megítéléséről, a belépési pontok és a határátlépések fontosságáról.
KULTer.hu: Mesélj, kérlek, a kritikusi-irodalomtörténészi érdeklődésed személyes alakulástörténetéről, illetőleg arról, hogy a felvezetőben említett figyelemirányok hogyan váltak a praxisod jellegadó sajátosságává!
Mielőtt a kérdésedre válaszolnék, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Súlyos határsértés borítóján egy saját fotó látható. Azért akartam felhasználni ezt a vörös téglakerítésről készített fényképet, mert a kötet így a külsejével is fel tudja mutatni azt a határszerűséget, azt a rizomatikusságot, ami egyidejűleg elválaszt, illetőleg egymás mellé rendel bizonyos jelenségeket, hiszen ennek a figyelmem alakulására nézve is jelentősége van. Noha kezdő kritikusként is megvolt a szabadságom, hogy kiválasszam a számomra érdekes köteteket, akkor még inkább az volt a jellemző gyakorlat, hogy a folyóiratok szerkesztői megkínáltak szövegekkel, ajánlottak műveket, én pedig eldöntöttem, szeretném-e vállalni az adott munkát, vagy sem. Aztán egy idő után én kezdtem el javasolni témákat, műveket. Hogy miért választottam egyre gyakrabban elsőköteteket vagy olyan szövegeket, amelyek szerzője határon túli, az többé-kevésbé magától alakult így, igaz, irodalomtörténészként is a különféle határátlépések izgattak a kezdetektől fogva.
Sokat foglalkoztam, illetve foglalkozom a fényképpel és a fotóelmélettel, a fotónak a prózába íródásával,
ami szintén megközelíthető egyfajta határátlépésként, mediális határok közötti mozgásként, továbbá azok a szerzők érdekelnek most is, akik esetében felfigyelek a kultúraközi meghatározottságokra, a transzkulturalitásra, nyelvi értelemben is. Izgalmasnak találom, amikor az idegenség, a másság tapasztalata, az otthontalanság érzése, ami egyébként lehet egy budapesti, belvárosi emberé is, megjelenik például Tompa Andrea, Tolnai Ottó vagy Láng Orsolya szövegeiben. De nemcsak prózával, hanem költészettel is gyakran foglalkozom, már csak azért is, mert sok kritikus visszautasítja, hogy lírakötetekről írjon, én pedig szakmai minimumnak gondolom, hogy értelmezőként azokkal az ismeretekkel is rendelkezzem, amelyek a lírai teljesítmények mérlegelését, kontextualizálását teszik lehetővé. Egyébként az imént nevesített szerzők messze nem pályakezdők, mert természetesen nem csak pályakezdőkről írok. Mindenesetre tényleg
nagyon érdekel, mit csinálnak a fiatalok, milyen új hangokat hoznak magukkal, mivel foglalkoznak, mi foglalkoztatja őket
és hogyan próbálják mindezt nyelvileg kifejezni. Mióta írótáborokba járok, ez még jobban felerősödött bennem, sokszor csak megfigyelőként vagyok jelen líraszemináriumokon, és nagyon izgalmas, hogy mindig találok magamnak olyan szerzőket, akik érdekesnek tűnnek annyira, hogy követni kezdjem a munkásságukat, figyelni a nyilatkozataikat, a publikációikat. Így került a látóterembe például Kiss Dávid, Horváth Florencia, Szabados Attila, Endrey-Nagy Ágoston vagy Korsós Gergő. De néhány évvel korábban, bár nem írószemináriumokon, de hasonló módon figyeltem fel Borda Rékára, Ferencz Mónikára, Zilahi Annára, Puskás Pannira vagy éppen Borsik Miklósra, de azt hiszem, sok nevet említhetnék még.
KULTer.hu: Kiváló címadó vagy, említek párat a legutóbbi köteteid legjobbjaiból: Nyelvpiercingek szögesdrótból, Egyetemes reménytan, Füstképek a szöveg láthatárán. Egy Gál Ferenc-kritikádban úgy fogalmazol a címet illetően, hogy az tulajdonképpen belépési pont a szövegbe. Ezt a „címkoncepciót” figyelembe véve milyen megfontolásokból döntöttél úgy, hogy a „súlyos határsértéssel” teszel kísérletet az olvasó megszólítására?
Kezdetben gyanúval kezeltem ezt a címet, mert túl jól hangzott, de aztán elgondolkoztam azon, hogy a Súlyos határsértés vajon milyen benyomásokat kelthet, milyen gondolatokat ébreszthet az olvasóban, majd ezen felbuzdulva megpróbáltam mindezt a tanulmányokra vonatkoztatva összeszedni, összefüggő szöveggé fésülni – így született meg a kötet előszava. Azt gondolom, ez a cím jól kifejezi, hogy
elsősorban a határok közti átjárás, a transzkulturalizmus inspirálja a szövegeimet
úgy poétikai, ahogyan tematikai megközelítésben is. Leginkább olyan műveket vizsgálok, amelyek valamilyen szempontból formabontónak mondhatók, vagy a bennük felbukkanó alakok földrajzi és átvitt értelemben is határok között mozognak – Tolnai és Kertész Imre művei például pont a szorosan összetartozó poétikai-tematikai összefüggéseik, határsértéseik miatt vonzottak, sőt esetükben az emlékezet és a felejtés is mint határok közötti mozgás került előtérbe. Az országhatáron túli szerzők és irodalmi közegek pedig mintha bátrabban kísérleteznének, bátrabban hágnának át konvenciókat, s számomra úgy tűnik, már az elmúlt évtizedekben is nyitottabbak voltak más-, újfajta művészeti inspirációkra, világirodalmi jelenségekre. Nem utolsó sorban, ami miatt ezt a címet választottam, az a mediális határok átlépése volt, amellyel, mint említettem, szintén elég régóta foglalkozom. A határsértés azt is jelentheti, hogy értelmezőként valahogy átkacsintok egy másik médium területére, érintek valamit, ami kapcsolódik ugyan az adott mű világához, de kívül is van azon, túl is mutat rajta. Ugyanis
számomra a jó irodalom működésének egyik legfontosabb ismérve maga a határsértés,
azt gondolom, minden jó irodalmi mű kilép egy szokásos mederből, sérti, karcolja a bevett-bevált határokat.
KULTer.hu: Borbély Szilárd, akinek az írásairól nagyon szép elemzések találhatók a kötetben, sajnos nem reflektálhat már a megközelítéseidre, de a Súlyos határsértésben több olyan szerző nevével is találkozhatunk, akiket a köreinkben tudhatunk, az említettek mellett Szvoren Edinára vagy Bartók Imrére gondolok. Latolgatod-e, hogy mit szólnak a szépírók az elemzéseidhez?
Sok szöveg, főként a tanulmányok, konferenciára íródik vagy valamilyen tudományos esemény apropóján készül el. Így írás közben sokkal jobban motivál az, hogy az adott témához tartsam magam, hogy maga az előadás olyan legyen, ami nemcsak nekem, hanem a hallgatóságnak is érdekes, miközben persze mond is valami jelentőset az adott műről és/vagy alkotóról. Általában ezeket a 15-20 perces előadásokat bővítem ki, de még ekkor sem az íróra gondolok, hanem arra, hogy mi minden tartozik még a témához, vagy hogy be kéne végre fejezni a szöveget, mert kicsúsztam az időből, terjedelemből, nem adtam le időre az anyagot, más szóval: túlléptem egy határt. A kritikánál inkább eszembe jut, hogy na, ennek és ennek az észrevételnek biztos nem fog örülni az illető, de ezeket az aggodalmakat már könnyen félreteszem, mert
az a meggyőződésem, hogy a kritikusnak nem a szerző lelkével, hanem a szöveggel kell foglalkoznia.
Lehet és kell is negatív kritikát írni, hibákra, hiányosságokra rámutatni, mert nincsenek makulátlan művek, ugyanakkor a levágó kritika nem az én asztalom, azt hiszem, életemben talán egyszer-kétszer írtam vitriolosabb bírálatot, és hát annyira nem is vagyok büszke rájuk. Ha negatív a véleményem, akkor azt próbálom a legkevésbé bántó módon megfogalmazni, miközben persze tudom, hogy a szerzőnek ilyenkor minden nagyon-nagyon rosszul esik. Irodalomtörténészként egyébként tudok kivételt mondani. Kemény István 60. születésnapjára írtam egy tanulmányt, és akkor természetesen gondoltam a szerzőre, hiszen a szöveg a köszöntés gesztusával ruházódott fel, azaz neki, személyesen Kemény Istvánnak készült.
KULTer.hu: Kritikusként frusztráló a számodra, ha megsértődik a szerző?
Amikor bekerültem az irodalmi életbe, szinte azonnal elkerülhetetlenné vált, hogy személyesen megismerkedjek szerzőkkel, azokkal is, akiknek a kötetéről már írtam kritikát, és természetesen olyanokkal is, akik íróként vagy költőként csak később kerültek a látóterembe. Jó volt velük beszélgetni, sokakkal megtaláltam a baráti hangvételt, ám ezért rövidesen számomra is kérdésessé vált, hogy akkor most én hogyan is fogom mérlegre tenni a műveiket. De egy idő után túl kellett lépni a személyes ismeretségeken és érintettségeken, mert annyira kicsi a mi irodalmi közegünk, hogy kritikusként előbb-utóbb óhatatlanul is nexusba fogsz kerülni olyanokkal, akiknek a szövegeivel várhatóan megkeresnek majd a szerkesztők. Nem mondom, hogy ez könnyű, és azt sem állítom, hogy az értelmezés során mindig sikerül félretenni ezeket a viszonyokat, de mérlegelni mindig lehet és kell –
nem vállalok kritikát, ha úgy érzem, nem tudom félretenni az ellenérzéseimet vagy a szimpátiámat,
vagy ha túl közeli cimboraságban vagyok a szerzővel. Nyilván az sem egyszerűsít a helyzeten, hogy vannak sértődékeny szerzők, sőt vannak olyanok is, akik nagyon elegánsan viselik a kritikát és egy pillanatig sem fogják kimutatni soha, hogy mélységesen megbántottad őket. Mindenesetre olyanra is akad példa, aki megfontolja az észrevételeket, és igyekszik épülni belőlük.
KULTer.hu: A Súlyos határsértés szövegei nagy részben a kortárs irodalomra koncentrálnak. Ez persze egy kissé elnagyolt megállapítás, hiszen Mészöllyel és Mándyval is foglalkozol, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy hatástörténetük miatt a műveikkel folytatott párbeszéd a kortárs jelenségek tárgyalását is segíti. Viszont feltűnő, hogy Babits Mihály, aki a szakmai praxisod szempontjából az egyik legmeghatározóbb szerzőnek mondható, hiányzik, nincs a kötetben Babits-blokk.
Babits az én origóm, nála kezdődött a tudományos érdeklődésem. Már az írásbeli érettségin is Babitsot választottam, a szakdolgozatomat és a disszertációmat is róla írtam, sőt a fiam, aki idén érettségizett, ugyanazt a címet kapta az egyik választható írásbeli tétele címéül, amit anno én.
Most az Irodalomtudományi Intézetben a Babits-versek kritikai kiadásán dolgozom,
de korábban sokat írtam Az európai irodalom történetéről is, amivel ma már nem foglalkozom, de a Babits-lírát annál inkább kutatom. Össze is jött már egy tekintélyesebb mennyiségű Babits-tanulmány, amelyeket a kritikai kiadás háttérmunkálatai hívtak életre, ám ezek nem illettek a Súlyos határsértés szövegei közé. Illetve szeretnék velük külön kezdeni valamit, mondjuk csinálni egy tanulmánykötetet, de még az is lehet, hogy valami szervesebb, szorosabb egységgé dolgozom össze őket, még nem tudom.
A másik általam nagyon kedvelt terület a prózafordulatnak nevezett átalakulás korszaka, a ’70-es évek és a 80’-as évek első felének prózája,
amelyet olyan szerzők munkássága alakított, mint Mándy, Mészöly, Lengyel Péter, Esterházy, Nádas vagy Kertész Imre. Úgy gondolom, e korszaknak ők az igazán nagy prózaírói, így valahol természetes is, hogy foglalkoztatnak, hiszen olyan folyamatokat indítottak el, amelyeknek még napjainkban is érezhető a hatása, többek között olyan szerzők műveiben is, mint Tompa Andrea, akiről szintén nagyon sokat írtam.
KULTer.hu: Ennek ellenére Tompa Andrea-blokk sem kapott helyet a kötetben.
Azért, mert a háttérben készül egy Tompa Andrea-monográfia, épp írom, így ezeket az elemzéseket sem vettem föl a könyvbe.
KULTer.hu: Mándy, Mészöly vagy Esterházy tényleg sokkal jobban illeszkedne a beszélgetésünkbe, mint Babits, én azonban még egy kérdést felteszek vele kapcsolatban. Ugyanis helye van az úgynevezett nemzeti kánonunkban, ismerünk tőle fontos szövegeket, de valahogy mégsem tartozik a legolvasottabb szerzőink közé. Sokan ügyetlen regényírónak és megközelíthetetlen költőnek tartják. Hogyan látod a pozícióját?
Babits tényleg nehéz költő, és mindaz, amit a középiskolában tanítanak róla vagy olvastatnak tőle, sajnos bőven elég ahhoz, hogy elidegenítse a fiatalokat. Mire odaérünk az Ősz és tavasz között vagy a Jónás könyve című művekhez, amelyeket tényleg könnyebb megszeretni, addigra kialakul a zsenge olvasókban egy ellenérzés vagy egy fejnehéz, megközelíthetetlen alkotó képe. Senkit nem fog meglepni, amit mondok, szerintem
Babits pozícióján a közoktatással lehetne a leginkább változtatni, például úgy, hogy nem kronologikusan tanítjuk,
hogy a könnyebben befogadható művek vezessenek el bennünket az életmű nehezebb szegmenseihez, amelyek főleg az életmű elején találhatóak. Ezek nagyságát, újszerűségét nyilván nem vitatom, de talán az ismeretük nélkül is megmutatható, milyen izgalmasak és fontosak a költő első világháborús versei, milyen az 1920-as évek első felében átélt versválsága, vagy az a küzdelem, amelyet Babits a prófétaszereppel folytat és szorosan összetartozik az utolsó években a betegségétől sem függetleníthető önszemléletével. Ezek sem mindig könnyen feltörhető művek, de mégis könnyebben meglátható, megtapasztalható bennük az érző-élő ember, mint a korai „magas-esztétista”, l’art pour l’art tárgyias költészetben vagy a szerepversekben. És itt van még az életrajz megkülönböztető szerepe –
a rocksztár Adyval, a mindenki által dédelgetett Kosztolányival és a nyomorgó, ám zseniális József Attilával szemben Babitsot nehéz érdekessé tenni.
Ráadásul Babitshoz elég csúnya legendák tapadtak már az életében, nem tett jót a befogadásának a konfliktusa József Attilával, amiről persze kiderül, ha közelebbről megvizsgáljuk, hogy korántsem egyoldalú történetről van szó. Mindent összevetve mégiscsak ő volt a Nyugat ura, hatalmas tekintélyre tett szert, ítélt élőkön és holtakon, nagy és sokrétű életművet hozott létre, bölcseletileg és poétikailag is iszonyúan elmélyültet, tehát fontos lenne változtatni a megítélésén.
KULTer.hu: A tanulmányok argumentációjával kapcsolatban több fontos fogalmat is kiemelhetünk, én ezek közül most kettőre, pontosabb e kettő összefüggésrendszerére kérdezek rá. Hogyan függ össze a kötet irodalomtörténeti horizontján a prózafordulat és a közép-európaiság?
A közép-európaiság fogalmát nagyon nehéz röviden megmagyarázni, hiszen a XIX. századtól kezdődően sokat változott, rengeteg kontextus szerveződött köré például attól függően, hogy kik akarták ezt az eszmét létrehozni, kik, mikor és miért keltették életre, és kik milyen elleneszméket támasztottak vele szemben. Az azonban mindenképp kijelenthető, hogy a Monarchia óta ebben a térségben alapvetőnek tekinthető mindenféle mozgás, kis nemzetek élnek együtt, egymás mellett vagy egymás ellenében.
Kitelepítések, deportálások, lakosságcserék, etnikai diverzitás, kulturális sokszínűség jellemzik a régiót,
határok változnak, impériumok alakulnak vagy tűnnek el. Gondoljunk csak bele, milyen sok történelmi esemény színtere, mennyi hatalom ütközőpontja volt Közép-Európa! Mindez permanens otthontalanságtapasztalatot, átmenetiségérzetet, bizonytalanságot, sőt elidegenedést szül. Nem csoda, hogy a közép-európaiság mint élethelyzet, élettapasztalat, mentalitás, hangulat vagy érzésvilág sok helyen, rengeteg irodalmi műben kimutatható. Épp most írtam Borbély Szilárd Kafka fia című regényéről, és az volt a benyomásom, hogy ez a regény is ezt az alakzatot piszkálja meg, hiszen a zsidó származású Kafka német nyelven ír a cseh Prágában, a Monarchia idején, tehát többszörösen kisebbségi pozícióból beszél, származásról, vándorlásról, generációs törésekről. Mindez nemcsak az ő vagy a mű kisebbségi pozíciója, hanem majdnem minden közép-európai emberé, hiszen
ebben a térségben valójában mindannyian kisebbségben vagyunk.
A prózafordulat, azt gondolom, úgy jön ide, hogy amikor a második világháború után végképp kiüresedtek azok a nagy elbeszélésformák, amelyek, többek közt, elhallgatták, megmásították a múltat, s amilyet a Közép-Európa 20. századi történelmét meghatározó kommunizmus, államszocializmus is működtetett, a felnövekvő fiatal nemzedék a hivatalos történelemkép és a saját múlttapasztalata közti törést, ellentmondást érzékelte. E generáció tagjai gyakran a hiányokat, árvaságot élték meg családjukkal, környezetükkel kapcsolatban, identitásválságuk és a hiteltelen prózaformákkal, prózanyelvvel szembeni kiábrándultságuk relevánssá tette a kérdést, vajon hogyan lehet egyáltalán beszélni a múltról, a veszteségekről, az otthontalanságról,
hogyan lehet felszámolni a történelmi amnéziát, milyen módon és nyelven lehet megszólalni egyáltalán.
Mert a régi formában már nem lehetett, nem voltak képesek rá. A prózafordulat alakítói e tapasztalatok alapján kezdtek más prózanyelv, más prózastruktúrák felé tapogatózni a ’70-es, ’80-as évek fordulóján. Pont akkor, amikor hasonló kísérletekkel, a műfaji keretek szétfeszítésével foglalkozott a film- és a fotóművészet is, de ezek mellett rengeteg más dolog is arra ösztönözhette őket, hogy elforduljanak a konvencióktól, új formákat, új nyelveket tanuljanak, új metódusokat dolgozzanak ki annak az idegenségtapasztalatnak az ábrázolásához, amely a szétesett vagy szétesőben lévő közép-európaisággal is összefüggésben van.
KULTer.hu: Manapság mintha az emberek bizalma megrendült volna a tudományban mint intézményrendszerben. A világhoz történő odafordulást sokszor áltudományos vélekedések alakítják, sőt sokaknak szinte lehetetlen észrevenni az áltudományos ismeretek és a megalapozott, tudományos ismereteket közötti különbségeket. Ezen nyilvánvalóan az sem segít, hogy a tudásközvetítésért felelős intézmények legitimáló ereje csökken. Ebben a kontextusban talán nem érdektelen az irodalomtörténészi identitás kérdését firtatni, főleg, mert a kötet több tanulmánya is foglalkozik az identitás kérdéseivel. A felvázolt átrendeződések közepette hogyan tekint magára ma, 2025-ben egy irodalomtörténész?
Egyfelől, nyilván, gyanakodva. Ám erre a kérdésre mégsem tudok mást válaszolni, minthogy az irodalomtudomány műveléséhez elhivatottság és elkötelezettség kell. Nehéz a tendenciák ellenszelében dolgozni, de szerintem konszenzus van az irodalmárok között abban, hogy egy kultúrának, egy nemzeti irodalomtörténetnek igenis van létjogosultsága, igenis fontos dolog, sőt nagyon is hozzátartozik akár a nemzeti, akár a kisközösségi vagy bármilyen más identitásunk megismeréséhez, továbbgondolásához, vagyis az önértésünkhöz. A világ alakulása számos új, eddig nem látott kihívásokat rejt az irodalomtörténet számára is, amelyek bizonyos értelemben váratlanul érik, hiszen korábban egészen más jellegű problémákkal kellett megküzdenie. De
azt is gondolom, hogy a tudomány mindig is egy kisebbség ügye volt,
egy kicsi közeg művelte a nagy egészhez képest. Talán manapság ez a közeg még a korábbitól is kisebbnek látszik, ráadásul arról még nem is ejtettünk szót, hogy mi történik a közoktatással, hogy csökken a bölcsészettudományok társadalmi presztízse, pedig bőven elég lenne „csak” azokkal a kihívásokkal megküzdeni, amelyeket a globalizáció, a világpolitika, a bolygó életét fenyegető folyamatok vagy a digitális kultúra támaszt elénk… Nehéz irányítani a figyelmünket, de legalább mi, itt, ebben a közegben álljunk meg és foglalkozzunk olyan dolgokkal, amelyek látszólag csak nekünk fontosak, mégis mindannyiunkat érintenek, még azokat is, akik nem olvasnak.
Nem gondolom, hogy az irodalomtörténésznek ne lenne társadalmi felelősségvállalása,
hogy a munkánknak, munkámnak ne lenne társadalmi haszna. Ez akkor is így van, ha éppen megvonják a támogatásokat azoktól az intézményektől, amelyek munkát adnak vagy adhatnak nekünk, ha éppen a kritikai gondolkodásra képes réteget próbálják megsemmisíteni vagy ha éppen egyre többen kérdőjelezik meg a kutatásaink, írásaink fontosságát. Persze én sem tudom a jó vagy előremutató válaszokat, de úgy tűnik, a művészekben és a tudósokban, kutatókban van egy olyasfajta belső motor, ami akkor is működik, amikor látszólag semmi értelme, és az biztos, hogy én nem szeretnék és nem is tudnék mást csinálni.
Az interjú a XIII. Hajdúböszörményi Írótáborban elhangzott könyvbemutató beszélgetés szerkesztett, kiegészített változata. A szerző a Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24-4 kódszámú Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készítette az interjút.
