Fél
Estére az árnyékok és az álmok
egyforma súlyúak. Évekig küzdöttem
az öngyilkosság lehetőségével, úgy telnek
a napok, mint a józan alkoholistáé:
minden nap résen kell lenni.
Tél van, azóta mindig tél,
hó, köd, hattyúdal,
a szem próbálja telegyűjteni magát távolsággal,
de a pillantás nem talál eget.
Katedrálisok boltívét látom, úgy összefeszülnek,
mintha egyre húzná le őket a belenyugvás.
Megtorpan bennük a meredek, ferde fény.
Vezekel a hajnal a nappalért.
Úgy képzelem a gyerekem,
mint napfényből és vízből épült
templomot a tó felszínén. Vállalhat-e
felelősséget egy életért, aki mint a mederből
kiszedett kavics nyoma, küzd
az életben maradásért.
Halálfekete hajú nők hasították meg
arcukat a reggeleimért. A nyílt vízen vihar
vonul még, ezért a tó tükrében nem, az azt elborító
moszatréteg maradványaiban ismerem fel magam.
Egy apát, akiben soha nem ér véget a fehér évszak.
Borító: Unsplash
