Krajnyák Dalma alt énekesnő szegedi tanulmányait követően külföldön tanult tovább és leginkább nemzetközi színtéren mutatkozott meg koncert- és operaszínpadokon. A művésszel arról beszélgettünk, hogyan találta meg magát szakmailag a barokk zenében, milyen fordulópontok jellemzik karrierjét, mit hozott számára a koronavírus-járvány időszaka, és melyek a további szakmai tervei.
KULTer.hu: Énekesként eljutottál a világ számos pontjára, főként barokk együttesekkel lépsz fel. Hol gyökerezik a zene és legfőképpen a barokk zene iránti szereteted?
Nem zenész családból származom, a zene nem volt a mindennapok része, bár apai nagyapámnak nagyon szép hangja volt, amit előszeretettel mutatott meg a vasárnapi családi ebédek alkalmával, illetve másik nagyapám is hegedült fiatal korában. Szóval azért megbújt a zenei tehetség mindkét ágon, viszont ezek szerint rám várt a „feladat”, hogy ezt a tehetséget ki is bontakoztassam. A zenét pedig mindig is imádtam, hallgatni is, nem csupán énekelni. Bármilyen műfajért tudtam lelkesedni.
Nagyon korán kiderült rólam, hogy más a hangom mint a többi gyereknek – mélyebb, teltebb volt.
Mikor felnőttként találkoztam az óvó nénimmel, elmondta, hogy mindig tudta, mikor énekelek, mert a „dörmögésem” kihallatszott a csoportból.
Az általános iskolában egészen piciként beraktak a felsősök énekkarába, majd gimnáziumban automatikusan jöttek az ünnepekhez kapcsolódó fellépések. A hangi adottság terelt erre a pályára, ez nyitotta ki a mélyebb érdeklődésemet a zene felé.
Tinédzserként rajongtam a musicalekért, de a hangom végül a komolyzene irányába terelt.
A hatosztályos gimnázium utolsó évében párhuzamosan elkezdtem a szakiskolát. Az érettségi évében erőteljesen megfogalmazódott bennem, hogy zenei téren megyek tovább, így sok mindent be kellett hozni, amit mások kiskoruktól fogva zeneiskolában tanulnak meg. A Szegedi Tudományegyetemre jártam három évet, de hamar megért bennem az elhatározás, hogy szeretnék nyitni a világ felé. Harmadévben elmentem Erasmusszal a Velencei Konzervatóriumba, ami különleges élmény volt. Ez idő alatt a La Fenice Opera korrepetitorával tanultam, és onnan mentem ki felvételizni Londonba: több helyre felvettek mesterszakra, de fiatal kelet-európai lányként oda mentem, ahol a legnagyobb ösztöndíjat tudták megadni: a Trinity College of Musicba.
KULTer.hu: A zenei képzésekben a mentorálás, illetve mesterek és korrepetitorok szerepe jelentős. Volt olyan tanítás, amit a mai napig magadban hordozol egy-egy fellépésre való készülés során, ami akár a fiatalabb generációnak is meghatározó lehet és érdemes továbbadni?
Ha visszatekintek az utamra, érkeztek emberek az életembe afféle „tündérkeresztanya” képében, akik segítő kezet nyújtottak felém, és támogatásuk nagyban hozzájárult a szakmai fejlődésemhez, későbbi sikerekhez, soron következő mérföldkövek eléréséhez. Volt, aki szakmailag adott sokat, és volt, aki a szakmaiság mellett erkölcsileg vagy emberileg is olyan fajta támogatást nyújtott, ami rengeteget jelentett számomra. Szerintem rendkívül fontos egy fiatalnak (nem csak énekesnek, de bármilyen zenésznek, művésznek), hogy egy olyan mentor álljon mögötte, aki a tehetség, zenei adottság mellett a fiatal lelkét, karakterét is igazán látja, és önzetlenül tud segíteni ezeknek az együttes kibontakoztatásában.
Ez az, ami tovább tudja vinni a fiatalt az úton,
mert azért ez egy – számtalan szempontból nézve is – nagyon kemény szakma, sok mindenre fel kell készülni. Folyamatosan a lelkünkkel, a mentális állapotunkkal dolgozunk, a zenei képességek ezekkel karöltve fejlődnek és változnak folyamatosan. Ha ezt az elején elrontják vagy nem megfelelően közelítenek hozzá, akkor nemhogy visszavetik, hanem még komoly károkat is tudnak az egyénben okozni.
Ha szigorúan csak a szakmai tanácsokat nézzük, én mindig olyan voltam, aki igyekezett a kapott információkat ezer darabos puzzle-ként összeilleszteni. Mindenből elvenni a számomra hasznosat, ami épít. Ez az elején nagyon nehéz, de ahogy fejlődik a kritikus gondolkodás és a szakmai ismeret, ebbe is bele lehet jönni.
Fontos, hogy az embernek legyen több nagymestere az úton,
hiszen azokkal nagyon nem értek egyet, akik szeretik kisajátítani a tanítványukat, de az sem jó, ha a tanítványok leragadnak egy-egy tanárnál. Én sok mesterkurzusra jártam el már az egyetemi évek alatt is, illetve Londonból egy olyan olaszországi, nemzetközi énekes akadémiára kerültem, ahol folyamatosan vendégtanárok oktattak, vagyis aktív művészek vagy művésztanárok váltották egymást hetenkénti bontásban. Természetesen voltak a pályámon meghatározó nevek, akiknek mesterkurzusai sokat adtak, és akik a barokk vokális zenei platform kiemelkedő alakjai, mint például Sara Mingardo vagy az egészen varázslatos muzikalitással és művésziséggel megáldott Romina Basso. Ami viszont a legnagyobb fordulópontot hozta el az életembe, azt érdekes módon a COVID-nak köszönhetem.
KULTer.hu: Akkor számodra nem törést jelentett ez a periódus, nem tétlenkedél ez időszak alatt sem.
A COVID időszakban valóban megcsappantak a fellépési lehetőségek. Előtte már itthon éltem, de minden szakmai elfoglaltságom külföldhöz kötött: ösztöndíjak, különböző művészeti programok, később pedig felkérések. Folyamatosan ingáztam. A pandémia tehát nagy érvágás volt: itthon ragadtam, és az ember ilyenkor könnyen elveszti a motivációját. Amikor még nem nyitották ki teljesen a határokat, bevállaltam négy COVID-vakcinát, hogy
Velencébe mehessek ösztöndíjasként egy Hasse-kurzusra, amit Vivica Genaux tartott,
akit bátran nevezhetünk a barokk koloratúrák királynőjének, egyik legnagyobb sztárjának. Már régebben is volt egy pozitív együttműködésem vele, de ezúttal derült ki igazán, mennyire működik köztünk a kémia, mind szakmailag, mind emberileg. Megkértem, hogy legyen a szupervizorom, és ő nagyon szívesen elvállalta, ez pedig egy óriási változást hozott a szakmai életembe. Azóta ő a mentorom, rendszeresen járok hozzá, és az intenzív közös munka olyan új horizontot nyitott ki a szakmai fejlődésemben, amiről előtte aligha mertem álmodni. Természetesen a tanulás egy véget nem érő folyamat, de talán azt merem mondani, hogy az utolsó két évben énektechnikailag igazán kezdek révbe érni.
KULTer.hu: Milyen módszerekkel tanított, hogyan mentorált téged?
Nagy szerencse, hogy gyorsan egymásra hangolódtunk, és egy nyelvet beszélünk, már ami a zenét és az ahhoz való hozzáállást illeti. Nagyon magas intellektusú művész, ösztönös énekesből vált extrém módon tudatos – ugyanakkor nem érzelemmentes – énekessé. Lelkesen perfekcionista, de nem ártó módon. A legapróbb részletekben is igényes, és ezekről tökéletesen magyaráz. A másik dolog, hogy hiszem,
először mindenkinek be kell járni egy bizonyos utat, hogy jó mentor válhasson belőle.
Mélységeket és magasságokat egyaránt, és ezt az utat transzparensen kell vállalni. Ha valaki ezt megteszi, már az élettapasztalat átadásával sokat tesz hozzá a tanítvány fejlődéséhez. Ezt ő megtette, és hihetetlen önazonossággal segít, ami sokat ad számomra. Nagy kérdés, mennyire tudja az ember maximalizálni a saját adottságait. Mindig volt egy szép hangom, szépen énekeltem, nem volt szembetűnő probléma, de érzi az ember, hogy ott még mindig van több. Érdekelt, hogy lehetne még nagyobb potenciált kihozni a hangomból. Növelni a projekciót, tágítani a hangtartományt, erősíteni a mélységeket és magasságokat. Ez persze nem csupán száraz technika. Visszautalva korábbi mondataimra, egyfajta lelki érés és önismereti „megérkezés” is nélkülözhetetlen az emberi hang igazi kibontásához. Azon a téren is igyekeztem tevékeny lenni az elmúlt években.
Azóta számomra egy új világ nyílt ki, mert ennek köszönhetem, hogy a repertoáromat is bővíteni tudtam.
A fő profilom előtte a barokk volt, amit a mai napig szeretek megőrizni. Úgy érzem, a legotthonosabban ebben mozgok, technikailag és stilisztikailag egyaránt.
KULTer.hu: Milyen irányokban tudtad bővíteni a repertoárodat?
Egyre jobban kacsintgatok a romantika felé. Bár nekem mindig is nagy szerelmem volt az orchestral lied, tehát a nagyzenekari kíséretű dalciklusok, illetve a későromantikus koncertrepertoár (Mahler, Brahms). Régebben is énekeltem már ilyeneket külföldön, az utóbbi években pedig volt szerencsém itthon is bemutatkozni csodálatos repertoárral: szülővárosomban, Miskolcon a kedvenc dalciklusomat, Mahler Rückert dalait énekelhettem Antal Mátyás vezénylete alatt, illetve Mendelssohn Éliásában lehettem alt szólista Vashegyi György dirigálása alatt a Művészetek Palotájában múlt év elején. Most azt érzem, hogy annyira átérzem lelkileg és hangilag az efféle műveket, hogy nagyon remélem, a jövő tartogat ebben az irányban is további lehetőségeket.
KULTer.hu: Ha valaki a klasszikus zene felé kacsintgat vagy netán a barokk vokális zene irányába, mit tanácsolsz, mit kezdjen el először hallgatni?
Nem egyszerű kérdés. Ahogy ezt kérdezed, az jut legelőször az eszembe, mennyire más a régizenét művelni, vagyis belülről szemlélni, élni, és mennyire más lehet az egész kívülről, a hallgató szemszögéből. Ez úgy összességében igaz a klasszikus zenére, de talán a barokkra még inkább, nem véletlenül sokáig nevezték rétegzenének. Ez remélem, már változóban van, feltéve, hogy művelői is képesek haladni a korral, és megülni az új hullámokat. Tény, hogy picit más füllel, értő figyelemmel kell a barokkhoz közeledni. Máshogy, mint egy Puccini operához, aminek rögtön fülbemászó dallamai vannak, hiszen ő is hasonló céllal írta sokszor az operáit, mint később mondjuk Lehár az operettjeit.
A barokk kicsit más, de nem szeretem azt a kifejezést használni, hogy elitista műfaj, mert ez így nem igaz.
Ha jazzt hallok, nagyon sokszor elgondolkozok a sok párhuzamon akár akkordok, akár improvizáció tekintetében. Ha darabot kellene ajánlanom olyan számára, aki első ízben ismerkedne a barokk vokális művekkel, egészen biztosan egy érettebb barokk darabot mondanék, például Händel egy olasz operáját, esetleg a Rinaldót vagy az Alcinát. De az is lehet, példának okáért, hogy mást gyerekkorában elvarázsolt a várjáték, és emiatt hamarabb meghallgat egy reneszánsz muzsikát, nagyon speciális, korhű hangszerekkel. Ha valaki azon kapja magát, hogy igazán elkezdi élvezni Monteverdi zenéjét, akkor azt mondom, kellőképpen megmerítkezett már a régizenében, ugyanis Monteverdinél – vagy akár az angolok esetében Purcellnél – van egy olyasfajta zenei-szövegi komplexitás, amit nagyon más füllel, nagyon sok értő figyelemmel kell hallgatni – oda meg kell érkezni.
KULTer.hu: Milyennek látod az alt énekesnők helyzetét a színpadi darabokban?
Női karaktereket szeretek leginkább megformálni, még akkor is, ha a barokk operákban rengetegszer jut(na) nadrágszerep az alt vagy mezzoszoprán énekesnőknek. Erről nagyon sokat lehetne beszélni: hogy régen hogyan formálták ezeket a férfi szerepeket a castratók, és ma az igazán divatosnak számító kontratenorok hogyan keltik újra életre ezt a hagyományt, és rekonstruálják a castratók hangszínét. Teljesen tudatos volt a döntésem, hogy a barokk operai repertoárban kifejezetten a női szerepek felé nyitok. Egyrészt így nem kell a kontratenorokkal „versenyeznem”, énekeljék csak ők azokat a szerepeket, másrészt
sokszor kaptam azt – a számomra imponáló – visszajelzést, hogy nagyon nőies a hangszínem.
Az altok között is vannak különbségek, vannak olyan női énekesek, akiknek férfiasabb a hangszíne, vagy csak nyersebb a színezete, ami ideálissá teszi őket férfi szerepek megformálására, de nekem puhább hangszínem van. Nagy élmény volt például a híres vicenzai Teatro Olimpicoban Monteverdi Ulisséjében Melantót játszani, ami egy nagyon szeduktív, igazi nőies szerep. Ugyanabban az operában Penelope szerepét is énekelem. Mind a kettő nagyon szép és érdekes karakter. Legutóbb két évadon keresztül Vivaldi Juditha Triumphans oratóriumának színpadi produkciójában énekeltem Juditot, egy nagy visszhangot keltő, aktuálpolitikát sem nélkülöző rendezésben. Szerencsés, hogy a színpadi tapasztalataim, annak ellenére, hogy alt vagyok, női szerepeket hoztak számomra. Ami a standard operarepertoárt illeti, abban is hasonló szerepek felé szeretnék nyitni, melyek tökéletes folytatásai lehetnének az eddigi sornak, de ezt majd a jövő eldönti.
KULTer.hu: A múlt éved bővelkedett barokk muzsikában, fellépésekben. Mire emlékszel vissza szívesen és mit tartogat a 2025-ös év?
Nagyon szívesen emlékszem vissza a litvániai Juditha Triumphans produkcióra, amelyben a címszerepet énekeltem, már második éve, szerencsére, nagy sikerrel. Azonban az elmúlt pár év karrier szempontjából is hozott számomra egy bizonyos perspektívaváltást, sok minden átalakult körülöttem. De ez hozta meg azt, amire valójában régóta vágytam: szerettem volna itthon is énekelni.
Korábban sajnáltam, hogy itthon egyáltalán nem forog a köztudatban, szakmai körökben a nevem.
Nagyszerű érzés külföldön énekelni, de azért az ember mégis szeretné magát a szülőhazájában is megmutatni. Idén volt két koncertem is a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, egy a Müpában, Vashegyi György vezetése alatt, egy pedig a Zeneakadémián, Kovács János karmester úrral. Ezek kiemelkedő emlékek. Emellett Tóth-Vajna Zsombor orgona- és csembalóművésszel, karmesterrel, szerintem bátran mondhatom, hogy igazán megtaláltuk egymást szakmailag. Érdekes, hogy amennyire sok közös van az életutunkban, elég későn kereszteződött a pályánk, viszont az első találkozás pillanatától kezdve nagyon könnyen egymásra hangolódtunk. Hasonló a munkához való hozzáállásunk és zenei hitvallásunk, így vele is több fontosabb projektem volt 2024-ben: januárban felléptünk a Karmelita kolostorban, nyáron Belgiumban voltunk, decemberben pedig a Müpában adtunk adventi koncertet. 2025-ben ismét felléptünk a Karmelita kolostorban, valamint a Régi Zeneakadémiára és a Budapest Music Centerbe (BMC) Purcell műveket viszünk majd.
Lesz egy nagyobb Händel-estünk a Zeneakadémián, amit nagyon várok,
és a program egy részét továbbvisszük Londonba is a Händel-házba. Ez utóbbi egy kamarazenés változat lesz, ahol én énekelek és Zsombor kísér majd csembalón. Szívügyeim egyébként Händel szólókantátái, így nagyon örülök, hogy végre ezekből is fogunk játszani.
KULTer.hu: Miért fontosak számodra Händel kantátái?
Egyrészt azért, mert énekesként lubickolni lehet bennük: tele vannak szép zenei megoldásokkal, valamint dramaturgiailag is jól fel vannak építve, mintha egy mini színházat csinálna a szólista és a continuos (a zenei kíséret – a szerk.). Másrészt korábban Rómában megnyertem egy nemzetközi barokk énekversenyt, melyet az a Ruspoli család keltett életre, akik szolgálatában Händel állt annak idején, és nagyon sok művet írt nekik. A család ezzel a versennyel próbálja a hagyományt őrizni, és a győztest számos módon támogatja. Győzelmemet követően a család számára komponált Händel kantátákkal turnéztam a Vatikántól kezdve Dél-Amerikán át Koppenhágáig. Számos helyen sikerült a programot bemutatni, és hiányzik, mert azóta nem énekeltem őket. Most örülök, hogy a magyar és angol közönségek is megmutathatom egy kis szeletét.
KULTer.hu: Szakmai terveidben milyen célokat fogalmaztál meg mostanában?
Szeretném egy kicsit tágítani a horizontot. Ahogy már előbb említettem, több romantikát énekelnék, illetve ha a sors vagy a lehetőségek úgy hozzák, az opera színpadon is. Volt már egy-két emblematikusabb szerepformálásom, és nem szeretném magamat koncerténekesként beskatulyázni. Nagyon szeretek abban a minőségben is színpadon állni, ugyanakkor
jó megtapasztalni, hogy mennyire máshogy működik az énekes „berendezett” színpadi környezetben.
Ez olyan multitaskinggal jár, aminek megvannak a maga izgalmas nehézségei és egyben előnyei is. Szeretném a standard opera repertoáromat is bővíteni. Sokáig nem gondoltam volna, hogy megérkezek majd oda, hogy késznek érezzem magamat például Carmenre. De azt hiszem, hogy mind lelkileg, mind pedig hangilag kezdek megérni az ilyen szerepekre. A külvilág válaszát természetesen majd meglátjuk erre, kiderül majd, hogy érkezik-e efféle lehetőség az életembe.
Borítókép és fotók: Krajnyák Dalma weboldala
