Barcola felől vihar jött
Ott vagy egy trieszti nyaraláson. Már mindenki
alszik. Kihajolsz az ablakon, hogy megnézd
az esőt. Végigsöpör az utcán,
a lámpák fényében gőzölög az aszfalt.
A zöld spaletta rácsain kettétörnek a cseppek.
Nyitott ablaknál alszol.
A szél felcsapja az asztalon hagyott füzeted.
Átlapozza rajzaidat, aztán keresztül a szobán,
maga mögött becsapja a zöld spalettát.
Tud rajzaidról. Pedig nincs bennük semmi különös.
A kikötő sziklái, kövei, kavicsai. Teherhajók.
Én háttal, gyűrött ingben.
A kert, ahol nyaranta egymás közelében éltünk
Akkoriban közösen reggeliztünk. Az illatos kertből
reggelente gyümölcsöt szedtél, ezüstkéssel felvágtad,
és tálcán kínáltad. Undok leve végigcsorgott államon,
nyakamon. A magokat, ahogy kérted, a tálca szélén
hagytam. Gondoltam, el akarod ültetni őket,
foganjon meg földben a mag és magban a föld.
Korhadt fákkal álmodtam aznap éjjel,
reggel izgatottan ugrottam az ablakhoz,
de semmi. A kert, a kertben te. A tálcán
új halom gyümölcs.
Borító: Unsplash
