Pong Dzsunho ismét visszatért Hollywoodba, hogy az utóbbi idők egyik kultikus sci-fi regényét adaptálja.
Mit csinálhat az ember, ha műfajfilmesként (magára így hivatkozik) már bejáratott Hollywoodban, de mégis egy olyan filmmel nyeri el a legjobb filmnek járó Oscart, amit otthonában, nem angol nyelvű darabként forgatott? Sőt, ha filmje a legkisebb mértékben sem vonalzóval kiszámított Oscar-baitként, hanem kifejezetten kultikus, kifogástalan, kortárs klasszikus alkotásként részesül egy ilyen elismerésben? Mintha nem angol nyelvűként is jobb angol nyelvű film lenne, mint versenytársai.
Mintha fittyet hányna a jómodorra, és meghajlítaná a fizika szabályait.
Mintha a nyolcéves Magnus Carlsen bőrébe bújva úgy téblábolna egy pohár narancslével a kezében, hogy közben a világ legjobbjai feszülnek meg, hogy lepipálják – sikertelenül. Ilyesmi eufórikus érzés volt jelen sorok írójának megtudni 2020 márciusában, hogy ki nyerte a legjobb filmért járó aranyszobrocskát.
Tehát mit csinálhat az ember, ha eddig szépen építette nyugati karrierjét, ám esztétikai szinten nem egy sematikus, fehér férfi történelmi melodrámát gyártva, hanem alkotói integritását teljes mértékben megőrizve nyeri el az álomgyár legnagyobb elismerését?
Például úgy folytathatja, hogy leforgat egy 100 millió dolláros sci-fi szatírát,
olyan világsztárokkal mint Mark Ruffalo, Toni Collette vagy Robert Pattinson. A jövőben az emberiség kolonizáló expedíciókat küld az űrbe, hogy a végnapjait élő, afféle interstellaros homokviharoktól terhelt Földet hátrahagyva új bolygókon fektessék le a civilizáció alapjait. A gond csak az, hogy az űr sötét és tele van iszonyattal, és rengeteg olyan problémába ütközhet az egyszeri halandó, aminek nem szívesen tenné ki magát. Még jó, hogy
a tudósok kifejlesztenek egy technológiát, ami lehetővé teszi, hogy az arra kiválasztott akár végtelenszer is meghaljon.
Ehhez beszkennelik az összes testi és szellemi információját, eltárolják egy téglában, hogy aztán egy speciális gépezet segítségével akárhányszor újranyomtatható legyen a maga teljességében.
Már csak egy jómadarat kell szerezni, aki szerződésbe foglalva vállalja, hogy az elképzelhető legnagyobb kínoknak veti alá magát. Mickey Barnes (Robert Pattinson) a földön sötét alakokkal kétes pénzügyekbe keveredő kétbalkezes hazárdjátékos. Hitelezői elől való menekülés közben pedig nagy örömmel vállalja az eldobható rongybaba szerepét. A dolog prímán is működik: Mickey, ha nem is élvezi, barátnőjének, Nashának (Naomi Ackie) köszönhetően kétségtelenül „elvan” a munkaköri kínzás mindennapjai közepette. Csakhogy egy váratlanul elsült expedíciót követően homok kerül a gépezetbe. Üdvözlendő, hogy a szétnyíló társadalmi olló egyik mintaországának tekinthető Dél-Korea kultúrája képes kitermelni olyan mainstream alkotókat és alkotásokat (például Squid Game), akik és amelyek
legalább annyira komplex és releváns társadalomkritikával bírnak, mint amennyire populárisak.
Magukban a művekben elmélyedve sem nagyon találunk olyan, Hollywoodra jellemző húzásokat, amiktől baloldali rendszerkritikus művekből tudattalan vagy tudatos módon egy liberális-individualista megváltástörténetté szelídülhetnének. Még akkor sem, ha a gyártó stúdió merchandisinggel szeretné növelni a bevételét, arról maguk a művek nem tehetnek.
Hálisten a koreaiak máshogy hisznek a reprezentáció erejében. Így lehetőségük adódik, hogy a (szándékosan?) naiv elméleti alapokon nyugvó PC kvótarendszerrel nem törődve, ténylegesen reprezentálhassanak valamit. A vállalati kapitalizmust, annak inhumánus természetrajzát, azt, hogy az ember nem gonosz, hanem a destruktív minták hatására azzá válik. Továbbá, hogy
az elcsökevényesedett-elszáradt empátia és szolidaritás pont hogy pozitív és hasznos hiánynak bizonyul
a szocio- és pszichopatákat hatalomba segítő társadalmi berendezkedés világában. Minderről ráadásul legtöbbször nem az elvont művészfilm keretei között beszélnek az alkotók, hanem a műfajfilmek bejáratott kódjait írják felül vagy fejlesztik tovább. Ezáltal pedig mentesülnek a didaktikus nagyotmondás, vagy legalábbis az olvasatszegényítő példabeszéd jellegtől.
A Mickey 17 egy hamisítatlan Pong Dzsunho-filmnek bizonyul olyan értelemben, hogy az űropera miliőt csupán kulisszának használja, hogy hozzászóljon napjaink fontos társadalmi kérdéseihez. Van itt félbolond egomániás politikus (Mark Ruffalo), aki rendre összekeveri az „egyház” és a „vállalat” szavakat. És valóban,
nem igazán lehet kibogozni, hogy most akkor befektetésként vagy hívekként gondol az expedíció népére,
de lehet, hogy ez már magának a népnek is tökmindegy. Aztán van itt sátáni és manipulatív feleség (Toni Colette), aki szó szerint bolygókon képes átgázolni pusztán azért, hogy minél finomabb szószokat készítsen saját magának és a férjének. Felbukkan az emberi hülyeség miatt eszkalálódó fajok közötti konfliktus, amiben kérdéses, hogy ki is az erősebb. Lehet hogy egyetlen pöccintéssel elintézhetik az embereket a bolygó külsőségekben állatokhoz hasonlatos őslakói? Van itt még egy, az Alien-franchise robotjaihoz hasonló „tökéletes munkás”, akit ha akarunk, végtelen sokszor a húsdarálóba küldhetünk „az emberi faj túlélése” címszó mögé rejtett kolonizáció finomhangolása ürügyén.
Szóval van itt minden, amitől jól megpüfölve érezhetné magát napjaink gaz neoliberális-populista eszmeisége. Mégis: rettentő hülyén érzem magam, amikor írom a fenti sorokat. Ugyanis a film ezen részeinek társadalomkritikai vetületeit egyáltalán nem kell elemezni.
Nem kell megfejteni benne semmit, nincsenek rétegei, egyáltalán nem mondanám intelligensnek.
Ráadásul ezen szegmensek csak úgy felvillannak, mintha Dzsunho egyszerűen egymás mellé rendezné visszatérő üzeneteit, de egy egységes nagy narratíva alá már nem akarná helyezni őket. Sőt, nem is igazán állít sok újdonságot (vagy legalábbis nem meggyőzően teszi), azt is mondhatnám, hogy Ruffalo karaktere mellé akár Jeff Goldblum is átugorhatna, ha már megfelelő mértékben rendőrállammá alakította Oz földjét a Wickedben. Viszont kórtünetként ez talán így is beszédes jelenség. A Trumpok és az AfD-k korában ilyenformán, gügyögve és egyszerűen fogalmazva kell a nagyközönségnek elmagyarázni, hogy merre is tart a világ, és hogy ez miért és mennyire nem jó.
Teljesen szőrös szívű azért nem szeretnék lenni a filmmel. Mert bár társadalomkritikaként nem képes olyan cizelláltan működni, mint az Élősködők vagy az Okja, azért filmként még mindig működőképesebb, mint egy átlagos hollywoodi blockbuster. Vegyük például a szatirikus hangütésű világépítést. Elég elmés és jópofa, ahogy a kompetens tudósokkal, hősies űrpilótákkal meg a még hősiesebb sugárfegyveres katonákkal gazdagon megszórt űrhajós sci-fi műfaját parodizálja a film a nem különösebben okos, se nem erős vagy akár hősies 17-es Mickey személyében. Akinek a perspektívájával egyébként elég drasztikus módon azonosulunk a narrációnak köszönhetően. Vele együtt
mi is csak annyit fogunk fel, hogy „egy csomó filozófus és tudós marha sokat vitatkozott, hogy ez etikailag mennyire okés”.
Ezt továbbvíve pedig a klasszikus sci-fikre jellemző mélynek és filozofikusnak szánt gondolatkísérlet ember és tudományos fejlődés kapcsolatáról humoros csavart kap. A halálfélelem és annak technológia általi újrakeretezése a Mickey 17-ben nem traumatikus, feldolgozni való dolog, hanem egy újabb jópofa kalamajka, amibe Mickey keveredik.
A film szerkezete is egészen érdekes. A hosszúra nyúlt visszaemlékezésekkel szabdalt komótos felvezetés után lényegében egyetlen elnyújtott, pár óra alatt lezajló cselekményt nézünk. Aminek a végső kimenetele az ügyesen balanszolt karakterépítéseknek hála mindvégig bizonytalan marad, ezáltal konstans kíváncsiságban tartva a nézőt.
Erre pedig csak rátesz egy lapáttal az a fajta audiovizuális expresszivitás, ami a koreai filmes szemléletmód egyik jellegzetessége.
A karakterek is nagyon eltaláltak és szórakoztatóak a maguk karikaturisztikus módján. Ruffalo hozza a Szegény párák Duncan Wedderburnjének pozőr pojácáskodását, csak még inkább túltolva, ahogy Toni Collette is a véreskezű pszichopata karakterét. Valójában ő az ördög, férje pusztán ostoba marionettbábu hatalmas egóval. Pattinson is jó a teszetosza Mickey-ként, ám a legnagyobb meglepetés számomra Naomi Ackie volt. Az ő Natashája némileg túlmutat a többi karakter vicces egydimenziósságán. Ő kap valamennyi mélységet és azonosulhatóságot, ami pont arra kell, hogy ne váljon totálisan cinikussá és elidegenítővé a film.
A Mickey 17 próbálja továbbvinni az utóbbi évtized koreai világsikereire jellemző műfaji köntösbe bújtatott rendszerkritikát, de közhelyek komolytalan (ám szórakoztató) puffogtatásánál nem igazán jut messzebb.
Ennek ellenére kétségtelenül egy tartalmas és a maga egyedi módján szórakoztató filmről beszélünk,
ami bőven el van látva emlékezetes karakterekkel, jelenetekkel és momentumokkal.
Mickey 17, 2025. Rendezte: Pong Dzsunho. Írta: Pong Dzsunho, Edward Ashton. Szereplők: Robert Pattinson, Naomi Ackie, Toni Collette, Mark Ruffalo, Steven Yeun. Forgalmazza: InterCom
A Mickey 17 a Magyar Filmadatbázison.
