Andrea Arnold tavalyi, a Cannes-i Filmfesztiválon debütált filmje izgalmas kísérlet. A rendező megpróbálta házasítani a coming of age narratívát a brit szociális érzékenységgel és a mágikus realizmussal, az eredmény pedig egy helyenként meg-megbicsakló, de összességében magával ragadó film.
Arnoldra rendszerint úgy hivatkoznak a tudományos munkák és kritikák, mint a hatvanas években szárba szökő brit új hullám
szociális érzékenységének, kitchen sink realizmusának legfontosabb szellemi örökösére.
Első nagyjátékfilmje – amelyet megelőzött a Wasp című rövidfilm, amiért még Oscart is kapott –, a Red Road egy kísérleti iskola, az Advance Party (három pályakezdő rendező forgatott filmet ugyanazokkal a szereplőkkel) kötelékében született, majd jött a meghatározó frissességű Akvárium, amely 4:3-as képarányával, munkásosztálybeli miliőjével, Katie Jarvis dühösen bravúros alakításával a rendező egész pályáját meghatározta.
Később aztán Arnold készített szikár irodalmi adaptációt (Üvöltő szelek), elkalandozott a szociális szűrőn keresztül vizsgált amerikai szabadságeszmény irányába (American Honey), tető alá hozott egy izgalmas koncepciójú dokumentumfilmet (Cow). Majd most jött a Bird, ami mintha az életmű eddigi két végpontját egyesítené, hiszen fontos szerepet kapnak benne az állatok, viszont egy leszakadó rétegben,
rossz családi körülmények között felnőni kényszerülő lány lesz az igazi főszereplője.
Főszereplőnk tehát a 12 éves Bailey (Nykiya Adams), akinek nem tankönyvi a gyerekkora. Szülei elváltak, ő édesapjával, Buggal (Barry Keoghan) maradt, aki még szintén alig nőtt fel. Most mégis esküvőre készül, barátnője, Kayleigh (Frankie Box) pedig nem a lánya kedvence, így újabb konfliktusok generálódnak. Bailey úgy érzi, egyedül maradt, a város szélén mégis találkozik Birddel (Franz Rogowski), a különleges figurával, aki tömbházak tetején múlatja az időt, úgy fürkészi a várost. Bailey-nek szüksége is lesz a támaszra, hiszen segíteni szeretne édesanyjának (Jasmine Jobson), aki egy bántalmazó kapcsolatból próbál menekülni, közben pedig az örök kérdésben is válaszra vár: ki is ő valójában?
Rögtön az első percekben érződik, hogy Arnold ezzel a filmmel visszatért ahhoz a közeghez, amit igazán ismer, és amelyben valóban otthon érzi magát. A film nyitányában madártávlatból, majd a bicikliző főhősök nézőpontjából járjuk be a tájat. Délkelet-Anglia vidéke valóban olyan, mintha egy időkapszula lenne: az utcákon helyenként már be-becsúszik egy Primark vagy McDonald’s felirat, de az erőszak még mindig túl sok problémára megoldás, mindenért maguknak kell megharcolniuk az itt lakóknak. Bailey-ék élettere ezen belül is egy különleges, szinte kommunaszerű konstrukció:
Bug különböző kapcsolataiból származó gyerekei laknak egy épületben, közöttük az apa próbál valamiféle egyensúlyt teremteni.
Persze ez leginkább abból áll, hogy minden gyerek járja a maga útját, Bailey féltestvére, Hunter (Jason Buda) például egy helyi banda tagja, akik önbíráskodó szervként segítenek azokon, akik abúzus áldozatai lettek. Arnold társadalombírálata tehát kétirányú: egyrészt bemutatja az állami intézményrendszerek hiányosságait, de közben azt is jelzi, hogy az emberek ennek kompenzálására csak az erőszakot tudják alkalmazni.
Mindebből az is következik, hogy Bailey felnövését milyen tényezőkhöz köti a film. Egyrészről jelen vannak a coming of age mozik legfontosabb tematikai csomópontjai: a szülők jellemhibáinak elfogadása, a nekik való megbocsátás, az első menstruáció, a szexuális ébredés jelei meghatározzák Arnold főszereplőjének útját. De ebben a történetben a mágiának is van szerepe, és ezzel a film mintha már a koncepció szintjén is azt üzenné, hogy
a világ annyira kegyetlen, hogy egy ponton a fejlődéspszichológia leteszi a fegyvert, és a természetfelettire van szükség.
Bailey a személyes problémái mellett szépen lassan a társadalom igazságtalanságaival is szembesül. Látja édesanyja helyzetét, és azt, hogy a munka ebben a világban sokszor mit sem ér. Bird figurája csalódások sora után érkezik meg a lány életébe. Franz Rogowski alakításában enigmatikus karaktert kapunk, akinek a személyisége egyáltalán nem is fontos a filmben. Ugyanis ő klasszikus értelemben vett katalizátor, akinek pont addig van szerepe, ameddig segít a főhősnek kilépni a komfortzónájából. Sőt, Arnold még azt az értelmezést is megengedi, hogy Bird valójában végig csak a lány fejében létezik.
Rogowski karakterének is nagy szerepe van abban, hogy a Bird végül Arnold eddigi legreménytelibb filmjévé váljon. Reprezentációs szempontból persze felvethető a probléma, hogy mennyire hiteles egy olyan megküzdési stratégia, amely azt közvetíti, hogy csak a fantázia jelenthet kiutat, ám ha egy pillanatra visszatérünk a korábbi értelmezéshez, akkor azt is mondhatjuk, hogy
Bailey valójában csak bizonyosságot vár, külső megerősítést azzal kapcsolatban, hogy képes maga változtatni a sorsán,
ám amikor ezt megkapja, azonnal cselekszik is. A fent említett kedvesség azonban nemcsak ebből fakad, hanem abból is, hogy a Birdnek remek humora van. Arnold képes valódi empátiát érezni karakterei iránt, és bár nem tagadja el a problémáikat, meggyőzően érvel amellett, hogy egy kis odafordulással, a másik gondjainak meghallgatásával mégis lehet valamivel élhetőbb a világ.
Barry Keoghan alakításának nagy szerepe van ennek a hangulatnak a fenntartásában, még akkor is, ha végig érezzük, hogy szintén egy tipikus coming of age karakterről van szó. Ő a gyermeklelkű felnőtt, akinek a történet során gyakorlatilag a főhőssel párhuzamosan kell megismerkednie a felelősségvállalással. Arnold mintha kettéosztotta volna a felnövéstörténetekben szinte kötelező mentorkaraktert, akinek a földi megtestesülése ezúttal Bug, míg a szellemi síkon Franz Rogowski kellemesen furcsa Birdje. Persze itt már érintjük a film problémáit is. Arnold
a film utolsó harmadában nagyon egyértelműen kezdi lekerekíteni a történetet, és a feloldás nincs is igazából előkészítve.
Mintha a rendezőt ezúttal elragadták volna a korábban említett történeti sémák, amelyek miatt ez a film minden stílusbeli különlegessége ellenére sem tud túlmutatni választott műfaján.
Még akkor sem, ha az Arnold-filmográfia megszokott elemei most is működnek. A rendező állandó operatőre, Robbie Ryan ezúttal is ihletett képeket alkotott, amelyekben nagy szerepe van az esetlegességnek, illetve a különböző médiaformák (többek között a telefonos videó) használatának. És persze ott vannak az amatőr szereplők, akik karakteres megjelenésükkel és attitűdjükkel csodálatosan illeszkednek a film világába.
A Bird tehát filmélményként elsőrangú, az pedig nem lehet kérdés, hogy Andrea Arnold remek rendező,
de ha sokat gondolkodunk rajta, a mostani koncepciót bizony bőven ki lehet kezdeni. Ám van úgy, hogy elsősorban egy film erős sodrására kell figyelnünk.
A filmet a Brit Filmnapokon láttuk.
Bird, 2024. Írta és rendezte: Andrea Arnold. Szereplők: Nykiya Adams, Barry Keoghan, Franz Rogowski, Jason Buda, Jasmine Jobson, Frankie Box, James Nelson-Joyce. Forgalmazó: ADS Service
A Bird a Magyar Filmadatbázison.
