Csordás Kata első verseskötete telis-tele van grandiózus tájakkal, Balatonnal, növényekkel és állatokkal, nem szűnő, észrevétlen morajlással és emlékeket idéző szagokkal. A versek beszélői próbálják kialakítani viszonyukat az épített környezettel, gyermekeikkel, gyermeki és anyai önmagukkal és a társadalommal. Néha zavaros a helyzet, de abban biztosak lehetünk, hogy az aprólékos szemlélődés állandó, változzon, szülessen vagy tűnjön el bármi.
Volt egy olyan érzésem olvasás előtt, hogy a kötetcím és a borító, amelyet Szabó Imola Julianna készített Clara Peeters Csendélet gyümölccsel, madártetemekkel és egy majommal (1615-20 körül) című, első ránézésre kedves, másodjára inkább bizarr festményének felhasználásával, bár együtt jól működnek, a versekhez kevéssé kapcsolódnak – legalábbis nehezen tudtam elképzelni, hogyan. Hamar kiderült, hogy
a parányi részletekre is figyelő megalkotottság közös tulajdonsága szövegnek és képnek,
a vanitas szimbólumok pedig a mulandóságra, a szépség mögött rejlő romlottságra irányítják a figyelmet. Volt valami nyugtalanító a madarakban, ami csak idővel szúrt szemet. A versek bogarászásakor is hasonló történik, minél többször olvassuk őket, annál több lappangó feszültséget, elrendezetlenséget vagy bizonytalanságot találunk bennük, és ez az, ami végső soron egységet teremt köztük.
A kötet címadó verse az utolsó, Az ország tortája című ciklusban kapott helyet, és joggal került kiemelt pozícióba.
Nemcsak pazarlást, túltengést és értelmetlen pusztítást ír le, hanem mindezt egy harmadik személyhez köti, az ő cselekedeteire és megfigyeléseire összpontosít, valakire, akinek a kilétét nehéz meghatározni. Egyszerre van emberi és isteni oldala – így a címbeli bibliai utalás sem tűnik hiábavalónak –, de az egész emberiséget is alakja mögé képzelhetjük. „Kiúszik a tóban oda, ahonnan / már nem lehet visszaúszni. / És visszaúszik. Mindig visszaúszik.” (A tékozlás öröme)
Csordás Kata első, a 2023-as Petri-díj rövidlistájára is felkerült verseskötetéhez Kállay Eszter írt fülszöveget,
akinek legutóbbi, Vérehulló fecskefű című kötete az anyaság témáját járja körül. A gyermekvállalás, a gyermekkor A tékozlás örömében is megjelenik a rövid leírás ígéretének megfelelően. És bár e szerzők közötti tematikus kapocs miatt feltételezhetjük ennek túlsúlyát a kötetben, mégsem kizárólagos témája az anyává válás Csordás műveinek. Ezáltal szerteágazóbbá válik a könyv, megjelennek egyéb nézőpontok és beszédmódok, mondhatni, az asztal gazdagon terítve. Az 51 vers öt ciklusban kapott helyet (A kihelyezett konzul panasza, Pannon-tenger, Hűl, Sárkányvonalak, Az ország tortája), és körülbelül egyötödük járja körül a szülés és szülőség kérdéseit, ezek többsége a középső, Hűl címűben található. Sokkal inkább
az identitás, az örökség, a történelmi tapasztalat és történelmi jelen kérdései látszanak a kötet mozgatóinak,
de talán még ennél is fontosabbak lesznek a személyes valóságok. A megváltoztathatatlannak tűnő élethelyzetekben érzett kényelem, a beletörődés és a tehetetlenség felülkerekedése, a hiábavalóság eluralkodása csak lassanként válik láthatóvá, de mindent meghatároz. Bár a ciklusokban eltérőek a hangsúlyok, nem rajzolódik ki egyértelmű válaszvonal közöttük, vannak átjárások, ismétlődések.
„Jó lenne úgy kikeveredni ebből az évszakból, / hogy nem okozok maradandó kárt. / Ha a világ kimozdítható, nem lesz semmi baj.” (Örök apály) Feltűnően sok a természeti kép Csordás Kata kötetében, így felmerült egy fontos kérdés: milyen szemléletet alakítanak ki a környezetről a versek? Több mű esetében nagyon is ismerősek az asszociációk, máskor a leírások nem telítődnek jelentéssel, a természeti elemek nem válnak motívummá, egyszerűen önmagukban állnak, önmagukért vannak.
A nyitóvers sem a motívumkészlet, hanem a vershelyzet felől áll össze:
a saját élet feletti irányítás visszaszerzése, a határhúzás, hatás és ellenhatás dilemmái mutatkoznak meg területek felvázolásán, kijelölésén keresztül. Azonban, hogy milyen értékviszonyok szerint rendeződik egymáshoz „tómeder”, „tölgyerdő”, „szántóföld” és „mocsár”, és hogy ezek az ember–világ viszonyrendszerben milyen szerepet töltenek be, a befogadói képzeletre marad. A Fekete kőzet esetében is érzékelhető, hogy a természeti képek tudnak elcsépeltnek hatni („a kávézó ablakán behatoló / éles északi fény a szemedbe vág”). Egy érdekes szituáció megmutatásáról van egyébként szó: a sarkvidéki országban tartózkodó anya idegen nyelven beszélget egy kávézóban egy másik anyával, de nem tudja kifejezni magát, a meg nem lelt szavak pedig távoli hazáját juttatják eszébe.
A nyelvkeresést tovább árnyalja a mondanivaló hiánya, az anyák ugyanis csak gyermekeik miatt és csak rajtuk keresztül kapcsolódnak:
„Ha ez a két kisfiú nem lenne, ti sem beszélgetnétek, / most mégis azt rágjátok át, / amitől mindketten elszakadni akartatok.” A témaválasztás aktualitása, érzékenysége, a helyzet nüanszai a túldíszített képek kiugrásai ellenére is megmaradnak az emlékezetben.
A részletek megfigyelése nem elegendő a dolgok hirtelen felborulásának elkerüléséhez. Ennek példája a Mellékszereplők című vers, mely rejtélyes hangulatot teremt.
Sok apró részlet előkerül, viszont a címszereplőkről nem tudunk meg semmit,
pedig nem maradnak mellékesek. A jelenet az egyik résztvevő szemszögéből közvetít szürreális történésekről, igaz, általa a környezetet látjuk, az embereket nem: „egy történet perifériáján ébredünk […] először csak a rovarok őrült futkosása tűnik fel […] mire elér minket a robaj elnyeli amit mondasz / de a történet szempontjából úgysincs jelentősége”. Izgalmas kísérlet egy esemény megírása azok szemszögéből, akik közvetlenül nincsenek hatással annak lefolyására, de akik megtapasztalják hatását. A vers elgondolkodtat arról, hogy mit tartunk jelentékenynek, ki fő- és ki mellékszereplő, milyen a passzivitás tapasztalata; s ha efelől tekintünk rá, egészen megrázó. Jó döntésnek tartom, hogy az Egyetlen, lassan hűlő évszak került az első ciklus végére, melynek utolsó versmondata szép lezárás. „Benéznek az öbölre nyíló ablakon / az üres szobába.” A vers kontextusában viszont gyengül a kép, amint szerepe egy kapcsolat végének kifejezésére korlátozódik.
Máskor viszont az egészen egyszerű mondatok működnek igazán,
mint az ismétlődő szerkezetek az Úgy áll ott című versben, ahol a sorok a cím kiegészítései: „mint aki el sem ment soha / mint aki most érkezett”. Az idő rétegzettségét több mű is megragadja („lábunk előtt hullámzik / a valaha volt óceán” – Pannon-tenger; „és hiába szedelőzködnénk mi már / soha nem érünk oda ahova készültünk” – Cím nélkül), amint a megtörtént és egy alternatív lehetőség, a jelen és a múlt, a tervezett jövő és az eltékozolt esély találkoznak a sorokban.
Az időviszonyok a saját gyermekkorral kapcsolatban is felmerülnek, viszont nem gyermeki nézőpont felvétele révén.
Az Október című verssel indul a visszatekintés, amint a versbeszélőt sportolás közben illatok, érzetek, képek és hangok az érzékszervek bekapcsolásával emlékeztetik a múltra. „Nem gondoltad volna, hogy csak úgy / bele lehet futni a saját gyerekkorodba. / Egészen készületlenül ért.” A régi emlékek momentumai mindössze pár mű erejéig tűnnek fel, és azok sem lépnek párbeszédbe egymással, így inkább magányosan állnak, erőltetett lenne őket kompozícióként értelmezni. („Alattatok laknak, eggyel kevesebb / helyiségben eggyel többen. A fürdőszobájuk / sötétjében látsz először élő pontyot. / Hozzájuk jársz le brassóit és kókuszkockát enni.” – Első legjobb barátnő; „A dohos nyaraló a ruháitokba költözik, / és hetekkel később is beindul a pavlovi reflex. / A langyos víznek hínárszaga, a halnak iszapíze van.” – Ez a Balaton) Az érzetek és a hozzájuk fűződő emlékek mégis építenek közösen valamit: egy társadalmi valóság, a magyar gyermekkor hozzávalói. Az anyaversek, mint korábban utaltam rá, a kötet harmadik ciklusában kezdenek sokszorozódni. Közéjük tartozik a Kilenc centi, melynek
központozásnélkülisége a fájások hullámait, a biológiai folyamat megállíthatatlanságát fejezhetné ki,
ám a szövegben megjelenített „idegen nő” teljesen statikus a természet mozgékonyságával szemben. „Felfeküdni”, „állni”, „nézni”, „a tágulás megáll kilenc centinél” – a főnévi igenevek és a zárósor igeválasztása is érzékelteti a tehetetlenséget. Csordás ezúttal sem tud elszakadni a metaforikus természeti képektől, azokat párhuzamosan használja az emberrel megtörténő dolgok leírásával. A megfeleltetések viszont nem árnyalják a szituációkat, elvesznek erejükből, és nehezen követhetővé teszik a vajúdás folyamatának leírását. Miközben az olvasó a másodlagos jelentések felfejtésével foglalkozik,
a vers elszalasztja annak lehetőségét, hogy a zárósor egyenes, nyílt beszéde nagyobb teret kapjon.
„Arrébb a fák között talán / érkezik valaki ilyen távolságból / nem felismerhető / valahol felkapcsolják a kórházi neont / a tágulás megáll kilenc centinél”. Az anyává válás testi aspektusairól egyes szám első személyben közvetít a Helyettesítés című vers: „arról mesélek hogyan lesznek a mellekből emlők / a hideg ujjakból száz sikító száj / egy puha hasból valami konkáv alakzat / egy hegből végérvényesen egy heg / hogyan telnek fel kövekkel mind a belső üregek”.
A felsorolásban váltakoznak a naturális és a mesterséges példák, melyek a test változásait váratlan képekben ragadják meg,
s így elsősorban a várandós nő érzeteit, megéléseit tükrözik. A mesélés a gyermekeknek való tudásátadást és a saját történet elmondását egyaránt jelenti, az újbóli nekifutás („arról mesélek milyen…”) egyfajta gondolatritmusként a testi részletekről a belső változásokra helyezi a fókuszt. A bűntudat állandósulása, a nyelvi kifejezőképesség elégtelensége, az örökség kérdései egyetlen szempárban összpontosulnak, de végül ez a vers is elbotlik saját képeinek gubancában.
Sokkal kiforrottabbnak tartom a Hullapóz című verset, mely nem akar egyszerre sokat markolni, így érzékletesen és érvényesen mutatja be a tehetetlenség állapotát, ami ekkorra a kötet kulcsfogalmává nő. Egy kívülről kedves helyzet mögötti kétségbeesett, mégis közömbös, nem egyik pillanatról a másikra formálódott gondolatokat jelenít meg. „Nem messze tőled egy kisfiú kockákat pakol egymásra. / A kisfiú szuszog, a kocka újra és újra csattan. / Lehunyt pillák alól lesed, mit csinál, ha nem létezel.”
A baljós cím egy jógapozícióra (savasana) utal, amit egy fizikailag és lelkileg végletekig kimerült anya a saját testhelyzetében fedez fel.
A háton fekvés lehetne megnyugtató, ha a versbeszélő intuitív választását tükrözné, ám az elszakadás, az izoláció, a cselekvésképtelenség érzetei kapcsolódnak hozzá. A Hűl című vers is az érzelmektől való eltávolodás hangján szól, egyben egy másféle elszigetelődés vágyát fogalmazza meg, az igényt a lassú szemlélődésre, a saját testérzettől és élethelyzettől távol, legalábbis nem közvetlenségében megtapasztalva azt. „Mikor a még nyákos csecsemőt / a meztelen mellkasodra teszik, / arra gondolsz, hogy bárkié lehet. // Egy magaslesen kellene inkább állni, szemben a zúzmarás ágakkal.” (Kurziválás az eredetiben.) És hogy mi történik a szülészeten túl? Az Egy terhesség hosszútávú következményei című vers nem konkretizál ugyan hosszútávú következményeket, de figyelmeztet azok kezdetére. „Jobb lenne kiengedni, de nem szabad. / Ha felfeslik, vége, nem lehet visszatömködni / a hömpölygő, amorf szövetet.” A vers feleleveníti a generációs örökségek súlyát, az indulatok előtörését, és azt, hogy a szülőségben nincs megállás, ezzel árnyalva a kötet anyaverseit.
A Sárkányvonalak című ciklus szociálisan érzékeny verseket tartalmaz, bár a kötet egyéb pontjain is találkozhatunk velük. Olykor kategorikus állításokat látszanak tenni (ld. Mindenkinek ugyanaz), és nehezen eldönthető, mikor ironikusak, mikor nem, ami vet fel kérdéseket („holnap majd a végéről kezdi / onnantól mondja el ugyanezt / betűnként / vissza- / felé / szegény ördögök / ha végre megértenék” – Fixa idea).
A versek a jelenben is érvényes problémákról misztikus kereteket között beszélnek.
A Mária című a szeplőtelen fogantatás bibliai történetét gondolja tovább, párhuzamba állítva a testtel szembeni erőszakos visszaéléssel. Eközben Mária egy olyan karakterként lép elénk, aki várja és ígéretként tekint leendő gyermekére, nem hallgat az előítéletekre és a gázlángozásra (gaslighting). „Azt mondják bolond. / Azt mondják, elkábították. / Azt mondják, ha nem mondasz igent, / az is erőszak. / De ő csak ül, keze az ölében, / és hallgatja a csilingelést.” A szituáció összetettsége érzékelhető a versből, de az értékítélet az olvasóra vár.
A kötet utolsó egysége társadalmi valóságunkra világít rá. Arra, hogy az ember nagyon is számít a kiszámíthatatlanra, mégsem tudja kikalkulálni a körülményekből fakadó következményeket. (Kiszámíthatatlan) Arra, hogy van új kezdet, de még inkább illúzió. „Csak most még lapulj meg. / Várj ki. / Egy pisszenést se. / Ez a lyuk az otthonunk, / ez a hasadék a hazánk.” (A patkány éve) Arra, hogy az önzés, ha törik, ha szakad, előretör (A miniszter), és hogy a hatalmi rendszerek a látszat ellenére nem működnek (A trónörökös teadélutánja). A kötet végén Az ország tortája és az Intézkedés című versek szarkasztikus hangja pedig igazi színfolt.
Csordás Kata debütáló kötetét csakugyan egy gazdagon megterített asztalhoz tudom hasonlítani.
A tékozlás öröme nem teszi egyetlen témára a voksát, különböző perspektívákat és beszédmódokat alkalmaz aktuális és személyes élethelyzetek megjelenítésére. Hogy kinek melyik vers elfogyasztásához van kedve, azt maga választhatja ki.
Csordás Kata: A tékozlás öröme, Budapest, Prae, 2025.
A kritika a Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24-3-I-DE-176 kódszámú Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
A kötetet április 5-én, szombat este 19:30-kor mutatják be a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron, a Kristály Színtéren.
