Ápol és eltakar
Anyám utálja a ködöt. Milyen mocskos, nyálkás idő van, ez a novemberi mottója. Én szeretem, nem azért, hogy ellentmondjak anyámnak. Tényleg. A köd felszínközeli felhő, tanultuk az iskolában. Szaladtam haza megnyugtató új tudásommal, de anyámat nem hatotta meg a dolog. A hülyeséget bezzeg megjegyzed. Attól függetlenül, hogy utálja a ködöt, azért szeretem anyámat. Néha sokat beszélgetünk, karácsonykor például.
Vagy halottak napján: ki vigye a koszorút az egyre gyülekező elhunyt családtagoknak. Mert a virág nem elég, évente egyszer kell az a koszorú, csak te lehetsz ilyen szarrágó, velem is ezt csinálod majd, mi? Úgyhogy végigsétálunk idegenek hatalmas családi kriptái mentén, és megkezdjük a sírvadászatot a fejfák között. Itt a Nagyi, az ő sorát is kibővítették, régen egészen magányos volt. Négy sorral lejjebb a Margó tanti, a nevén és a sírján kívül szinte semmit sem tudunk már róla. A temető másik végében a Lajos meg a kurvája, szül. Tóth Amália. Tőlük nem messze nyugszik a Lajos első felesége, aki a Lajost és a második feleségét húsz évig úgy emlegette, hogy Az a rohadék meg a kurvája. Mindig megállunk Andriskánk sírjánál is, aki nem a mi Andriskánk, de négy hónaposan halt meg harminc éve, és még mindig van friss virág a sírján. Ballagunk anyámmal a ködös ösvényen, és ő szidja a novembert.
Én a felhőket is szeretem, bárhol is legyenek. A felszín közeliek jótékonyan eltakarnak mindent, lopott csókokat, őrült boldogságot, utcán zokogást, mindent. A köd együttérző. Az égiek viszont közömbösen úsznak az égen, egyik tájról a másikra, és nem érdekli őket, hogy alattuk emberek lövik egymást, vagy morcos strandolók hunyorognak felfelé. A felhők vagy ragyognak a napsütésben, vagy hoznak egy jó kis zuhét a nyakunkba, tojnak ránk. De azért szépek. Mint a volt férjek fiatalabb barátnői. Mondtam, hogy ne hagyd el magad, másoknak is vannak problémái, mégis törődnek a férjükkel. Még egy gyereket se tudtatok összehozni.
Régen elszöktem néha-néha. A repülőn mindig ablak mellé vettem jegyet, nem tudtam betelni a látvánnyal. Először elhagytuk a szmogos szürke foszlányokat, aztán felbukkantunk a vakító fehér, fodros felhőtakaró fölött. Neked az Isten pénze nem elég, minek csavarogsz itt a világban. Anyám a felhőket se szerette soha. Mindig napos helyen akart élni, de utoljára a nászúton nyaraltak apámmal, még fénykép se maradt róla. A nászútról se. A halottakat nem bolygatjuk. Elhagytak minket, minek emlegessük őket. Három éve elvittem anyámat a horvát tengerpartra: napozzunk! Végig borús időnk volt, éjszakánként visszhangzott a mennydörgés az öbölben. Na, a drágalátos felhőid, ide is követtek. Különben se mutogatnám a strandon a szottyadt mellemet, neked se kéne. Nem is mentünk többet nyaralni.
Hova is mennénk. A világunk a lakótelep kis lakása a másodikon. A csavargásom a szorongós izzadás a villamoson a munkahelyemig. Hogy mire érek haza. Anyám hallani sem akar az otthonról. Megértem, sose lehet tudni. Összezárnál egy csomó vén hülyével? Igaza van, anyám se nem vén, se nem hülye. Csak elfelejt dolgokat. Eltéved a kisboltból hazafelé jövet, mert ezek mindent átépítenek. Néha maga alá pisil, vagy a kádban végzi a dolgát, mert a szükség nagy úr. Az ápolási díjat pelenkára költöm, nem nézünk egymás szemébe anyámmal, amíg tisztába teszem. Már nem tiltakozik ellene. Egyre izgatottabb, ha nem érek haza időben, sőt néha már akkor is, ha elmegyek. Majdnem minden nap sétálunk, jót tesz a levegő meg a mozgás. Együtt mozgunk. Hány éves vagy, öt, ezzel a rózsaszín sapkával? De azért belém karol. Itt te is eltévednél, bizonygatja, és hát nem hibáztatom, bővítik a lakótelepet. Néha már én sem emlékszem, itt nőttem volna fel? A Dunánál most olyan tejköd van, hogy szinte vakon lépegetünk előre. Anyám amúgy is egyre bizonytalanabbul jár. Ez a mocsok köd, csak ez ne lenne. Az jut eszembe, hogy hátulról csak a sapkám látszik belőlünk. Aztán az is eltűnik.
Borító: Unsplash
