Sós Bálint Dániel első mozifilmje, a Hajdu Szabolcs főszereplésével készült Minden Rendben a Netflix meglepetés-sorozatának, a Kamaszoknak a párdarabja, amelyben legalább olyan fontos a bűnbánó kamasz, mint a „bűntárs” apa.
Csak csínytevés? Ők csak gyerekek? Ezekkel szokás elmismásolni a gyerek- vagy kamaszkori bűnöket, amelyek viszont adott esetben súlyos károkat is okozhatnak. Az iskolai zaklatásokról, általában a gyermeki gonoszságról számos film és sorozat készült már, sok Stephen King nyomán (Carrie, Az), mások valós történet alapján (Az osztály, Elefánt). Újabban két nagyon hasonló alkotás került a mozikba és a Netflixre. Az egyik egy sorozat, Stephen Grahamtől a Kamaszok, a másik pedig Sós Bálint Dániel (Grand Prix) első mozifilmje, a Minden Rendben. Mindkettőben tizenéves fiú a főszereplő, aki súlyos bűnt követ el egyik kortársa, egy lány ellen, aki gúnyolta őt. Ám míg a Kamaszokban az apa csak passzív szemlélője, maga is elszenvedője annak, amit gyermeke tett, addig
a Minden Rendben Hajdu Szabolcs által megformált főszereplője falaz a fiának. Vagy inkább saját magának?
Habár Sós műve rövidebb, mint a Netflix minisorozata, annál mégis komplikáltabb bizonyos szempontból.
A Minden Rendben hőse, Sándor nemrég veszítette el a feleségét, fia, Dénes pedig az anyját. Habár az apa mindent megtesz azért, hogy levezesse fia felgyülemlett frusztrációit, így meggátolva, hogy sértettségében heves reakciókat adjon minden inzultusra vagy gúnyolódásra, a gyereknek határozottan nem csak erre lenne szüksége. Elmaradt kettejük között a trauma kibeszélése, amelynek következménye lesz a kis híján tragédiával végződő baleset. Sándornak már van egy új párja, Klára, akinek a kislányával azonban Dénes egy szülinapi zsúron egy hangfelvétel miatt összekap, ez pedig kergetőzésbe torkollik.
Az apa is szemtanúja lesz, amint a kislány súlyos fejsérülést szenvedve beesik egy üres medencébe, Dénes pedig bizony ott állt a lány előtt,
a medence szélén. Lökte? Rendőrségi ügy lesz a dologból, hogy ezt kiderítsék, ám Sándor mindenáron el akarja tussolni fia tettét. Hajdu Szabolcs és a fekete-fehér képi világ miatt azt is gondolhatnánk, hogy Sós Bálint Dániel műve Hajdu tavaly bemutatott Egy százalék indiánjának az újrázása. Azonban szó sincs stílusimitációról, Sósnak megvan a saját formanyelve és hangneme, amelyben elmeséli ezt a történetet. A rendező nem a Hajdura jellemző szikár, dokumentarista stílusban bontja ki a drámát, hanem
kifejezetten kreatív formai megoldásokkal él, így bizonyos eseményeket ironikus, lassított montázsszekvenciákban foglal össze.
Ilyen az a jelenet, amelyben egy Dénest gúnyoló és gyilkosnak nevező iskolatársát a többiek lefogják, hogy a fiú verje meg. Ezt Sós párhuzamosan vágja azzal a képsorral, amelyen az apa szenvedélyesen zongorázik, nagyokat ütve a billentyűkre. Mindkét akció lényege a dühkitörés, illetve -kiadás, amelyből minden probléma ered; apa és fia hasonlóságát a párhuzamos vágás teremti meg frappánsan ebben a montázsszekvenciában.
Felmerülhetne a kérdés, hogy miért nem lehetett ezt az inkább ironikus, semmint tragikus történetet színesben elmesélni, főleg, hogy
a fekete-fehér olykor öncélú stilizációnak hat a kortárs filmekben. Sós Bálint Dániel esetében azonban erről szó sincs,
hisz akár az Egy százalék indián, úgy a Minden Rendben esetében is a halál és a gyász a belső, lelki és a külső, morális konfliktust egyaránt elindító közös pont. Ez áthatja a főszereplők életét: az anya és a feleség hiánya több szinten is kulcsfontosságú, mivel Dénes ezt nem képes feldolgozni, Sándor pedig ezért hozza be Klárát és lányát az életükbe, s így kerül közelebbi kapcsolatba a két gyermek, ami a baleset felé vezet. A fekete-fehér pedig ellenpontoz is néhány felszíni, ironikus történést, hiszen alapvetően komor és melankolikus tónust kölcsönöz a sztorinak.
A monokróm világ Sándor és Dénes lelkének kivetüléseként is értelmezhető, a Minden Rendben ugyanis egy ironikus-melankolikus lélektani drámaként működik. Mindketten másképp küzdenek meg a traumával, valamint néznek szembe a bűnnel és az esetleges bűncselekménnyel, amelyet a fiú elkövetett. Az apa erőnek erejével próbálja levezetni gyermeke frusztrációit. Ahelyett, hogy megbeszélnék az anya halálát,
ahelyett, hogy osztoznának a gyászban, Sándor hibásan ezt inkább fizikai erőszakká próbálja transzformálni.
Dénest bokszedzésekre járatja, mert úgy véli, fiának dühkezelési problémái vannak, ezért szükséges levezetni a benne felgyülemlett feszültséget. Ám elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy az apa összekeveri az okot az okozottal, így felmerül a kérdés, hogy nem a bokszedzésekből vonja-e le Dénes a hibás következtetést, hogy a frusztrációkat – amelyek fakadhatnak traumából vagy valamilyen más lelki sérelemből, amelyet egy társa okozott neki – erőszakkal lehet, sőt, kell feloldani. Az erőszak azonban nem megoldás: nemhogy megkönnyebbülést nem hoz, de a fiú csak még több fájdalmat okoz ezzel másoknak, s leginkább önmagának. A kérdés tehát adott: vajon ki az igazi bűnös, a fiú vagy az apa? És egyáltalán miben?
Ebben a tekintetben a Minden Rendben éppen a Kamaszok antitézise, mivel a netflixes sorozat, ha kicsit bizonytalanul is, de megkérdőjelezi, hogy a bűnös tini a nem elégséges szülői nevelés miatt sodródott-e a bűn útjára. A szériában inkább a makrokörnyezet, tehát az iskola, illetve iskolatársak váltják ki az erőszakot a zaklatásokkal gúnyolódással és nyilvános megalázással. A Minden Rendben azonban inkább az apára hárítja a felelősséget, mivel ő közvetít rossz mintákat a fia felé, legyen szó a dühkezelésről vagy arról, hogyan nézzen szembe a gyermek a tettével. Ebben a történetben az csak egy szimptóma, hogy Dénes nekimegy a társainak, akik gúnyolják őt. A „betegség” kiváltó oka a feldolgozatlan veszteség, a nem elégséges gyászmunka és a rossz atyai példa.
Sós Bálint Dániel nem csinál bűnbakot az apából sem, komplexen, lélektani mélységekben járja körül a problémát
a lehetőségekhez képest (hiszen kevesebb mint másfélórás a film, így lényegre törően és fókuszáltan kell elmesélni az apa-fia drámát – ami összességében Sósnak sikerült is). Sándor és Dénes sem egyértelműen jó vagy rossz karakterek, nem egyértelműen áldozatok vagy bűnösök. Életszerű, hogy egy apa a legjobbat akarja gyermekének, de ha valamiért nem rendelkezik elég érzelmi intelligenciával vagy nem elmélyült a kapcsolata fiával, akkor könnyen megtörténhet, hogy bár jószándékkal, de a gyermeke ellenében dolgozik. A Minden Rendben a szűk játékidő miatt ugyan nem tér ki a nagyobb egészre, a társadalmi vagy generációs problémákra (pontosabban csupán Klára egyik kifakadása írja le szájbarágósan az ország jelenét), kellőképp ismerős mentalitás viszont mindannyiunk számára az, ami Sándorra jellemző. A bűnök szőnyeg alá söprése,
a felelősség hárítása, a dolgok félremagyarázása a megúszás érdekében – ezek mind az életünk részei, eltanultuk őket
itt, Magyarországon, ahol van, hogy a politikai hatalom sem mutat túl jó példát az embereknek. Ilyen módon Sándor sem hibáztatható kizárólagosan azért, mert mismásolásra és tényferdítésre ösztönzi fiát, sőt, olyan messzire megy, hogy felmerül az ő büntetőjogi felelősségének a kérdése is. Így szocializálódott, ezt a „tudást” kapta saját szüleitől, ezt adja át a gyermekének.
Sós Bálint Dániel ezt a komplex és ismerős problémát nem csupán körbejárja, hanem pozitív példát is mutat Dénes jellemfejlődésén keresztül. Ez viszont már egy közös pont a Kamaszokkal: a két mű egyaránt azt sugallja, hogy bármilyen rémisztőnek is tűnjenek a gyerekek bűnei, ha megtörténik a felismerés, illetve beismerés a részükről, az már egy lépés a helyes út felé.
Dénes szemszögéből ez a sztori tulajdonképpen egy felnőtté válási vagy coming of age történet is,
mivel életében először szembesül tettei súlyos következményeivel. Mindaddig az élet csak csínytevés és felelőtlen játék, amíg nem látjuk, hogy elhamarkodott cselekedetünkkel fájdalmat okozunk másoknak, mi több, egy olyan embernek, akit amúgy szeretünk. Dénes számára ott ért véget a gyerekkor, amikor Klára kislánya hátraesett a medencébe. Nem is az számít ebben a helyzetben, hogy hősünk megölte-e a lányt vagy sem, hanem az, hogy ő mit hitt. A reakciójából leszűrhető, hogy akármi is történt, megérezte a helyzet súlyosságát.
Egyrészt az élet kioltásának rémülete bénítja meg, majd készteti önkéntelen menekülésre, másrészt elindul benne egy folyamat, ami egyértelműsíti számára, hogy innen nincs menekvés, egyetlen megoldás van, a szembenézés az igazsággal és tettének következményeivel. Habár édesapja igyekszik eltussolni az ügyet és Dénest is arra kondicionálni, hogy nem bűnös, a fiú ott, a medencénél, abban a pillanatban tisztába került azzal, hogy egy ilyen súlyos felelősséggel a vállán nem élhet tovább úgy, ahogy addig. Egy ilyen terhet cipelve csak megnyomorodni lehet lelkileg (és akár testileg is) az évek során, ezért is
fontos a traumák feldolgozása és a bűnbánat, amelyhez viszont elengedhetetlen annak belátása, hogy vétkesek vagyunk.
Továbbá az is kifejezetten fontos Dénes lelki fejlődése szempontjából, hogy a trauma hatására felismeri apja, az előző generáció hibáit, hogy nem az a helyes út, amelyre Sándor erővel terelni igyekszik őt.
Sós Bálint Dániel filmje egyedi hangulatú, izgalmas lélektani dráma, amelynek a megoldása elég triviálisnak tűnhet, ami felől akár még az a vád is érheti, hogy ennek az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ám az ilyen történeteknél
nem a végső feloldás a cél, hanem az addig megtett út, amely során valami fontos játszódik le a főszereplők és a nézők fejében egyaránt.
Az pedig szinte biztos, hogy a Minden Rendben hatására elindul ez a „lejátszás”, mivel apa és fia története arról szól, hogy koránt sincs minden rendben, sőt, mindent rendbe kellene tenni, hogy kialakuljon végre az egészséges gyermek-szülő kapcsolat, valamint a gyermekből később felelős, érett felnőtt legyen.
Minden Rendben, 2025. Rendezte: Sós Bálint Dániel. Írta: Sós Bálint Dániel, Nagy V. Gergő. Szereplők: Hajdu Szabolcs, Sáfrány Ágoston, Hay Anna, Friedenthal Zoltán, Kerkay Rita, Sodró Eliza, Szamosi Zsófia. Forgalmazó: CineSuper.
A Minden Rendben a Magyar Filmadatbázison.
