[…] A város tájékozott, Nyugat-Európát járt polgárságának arra vonatkozó igénye, hogy Debrecen utcáin árnyas sétányok váltsák fel a piacokat, nyilvános parkok létesüljenek padokkal, szobrokkal, szökőkutakkal és zenepavilonokkal, legyenek kivilágított, csatornázott, lekövezett közterek, egyáltalán a köz ügyeinek megbeszélésére szolgáló, nyilvános terek, mint ahogy az egy városhoz valóban illik, sokáig süket fülekre talált a cívisek körében. Ha a térképre pillantunk, megérthetjük, hogy miért: mindenkinek volt otthon saját oázisa.
A városiasodás, amelyet csak a 20. század nagy háborúja tud majd megakasztani, egyúttal az egyre inkább elparasztosodó cívistársadalom lassú felbomlásának folyamata is: a modernizáció mindenben ellenükre, s úgy érzik, ellenükben történik. A hagyományos gazdálkodási forma és üzemszervezet változtatás nélkül nem tud alkalmazkodni a mégoly lassú kapitalizálódáshoz, a módosult feltételekhez és elvárásokhoz, nem tud ellenállni a nagybirtokok terjeszkedésének, s legfeljebb nagyon nagy állatállománnyal lehet még fenntartani az életképesség látszatát, de az alkalmazkodásra való képtelenség, a nehézkesség mindenképpen csődbe viszi a korábban virágzó gazdaságokat. A látszat azonban még sokáig fennmarad: a jómódot tükröző, sokszor újonnan épített ház még a gazdaság központja, ha a gazda csak hétvégén jön is be a tanyáról a városban élő családjához, fiai pedig egyre inkább el is hagyják a hagyományos életformát. A tőle függetlenül zajló folyamatoktól a városban lakó cívispolgár is elkülöníti magát:
amikor társadalmi súlya, gazdasági ereje nincsen már beleszólni, visszavonul, behúzódik háza magas kerítésének biztonságába.
Az utcák mentén az 1910-es évekre szabályos fal emelkedik a sorra-rendre egymás mellé épített, egységes léptékű és karakterű polgárházakból, mintegy védművet alkotva: erődfalaival nem a török, tatár, tűz és víz ellen védekezik a cívis, csak a változás fenyegető valósága ellen. Csinosodhatnak az utcák és terek, kitelepíthetik az állatvásárt a Nagytemplom elől és síneket vezethetnek át a piacon, gőzmasinával ijesztgetve a kofákat, elromolhat a világ és az erkölcs, de otthon még a gazda az úr, még élők a szokáshagyományok, a családokat még összetartja és mozgatja ez a közös törvény és tudás.
A házak mögötti kertek nem új alakulatok, hanem olyasmik, amik megmaradtak a cívis polgármivoltából, így szintén nem gyarapszanak, hanem fogynak, egyre kevésbé lugasok, egyre inkább vetemények. De amikor a cívispolgár saját lugasába hazatér, amikor az egyre idegenebb, ellenségesnek vélt nyilvános közegből a zárt és szűkös, de
maga teremtette világába húzódik, akkor a saját csendjébe és békéjébe lép, amely elszigeteli mindentől, amivel szemben úgyis tehetetlen.
Az övéivel közös lugas szabályait ismeri, biztonságosan tájékozódik, benne és általa a múltat őrzi és idézi fel. A biedermeier irodalma szerint a mesterséges lugas a házias idill és az apolitikus rezignáció helye: menedékként is értelmezhető új házainak felépülésekor a cívispolgár már ennek állapotában van. A kordivatnak megfelelően díszített homlokzatú ház óriási kapuján belépve sötét alagútba jut a hazatérő: a háta mögött becsukódó kapu mintha valóban a sötét erők kizárását szolgálná, az alagút végi fény pedig a békesség szigetére vezető utat világítaná meg. A cívisházakban ma készült fényképek, Vigh Levente fényképei adják a „kulcsot a kezünkbe” ahhoz, hogy elképzeljük, lássuk, megértsük ezt a múltból, hagyományból, ragaszkodásból felépült cívis lugast, amely bekeretezi a világot, mert az csak innen kitekintve nyerhet valami értelmet.
Az otthoniasságot nem alkothatta más akkoriban sem, mint ma: a lakói képére, kényelmére és szükségletére formált tér.
A cívisházak mai lakói csak elvétve cívisivadékok, akik az őseiktől örökölt házban élnek, hiszen polgárjoga talán már annak a családnak sem volt, amelynek leszármazottai száz éve élnek ugyanabban a házban. Sokszor azonban nem helybeli, nem is polgári származásúak, s nem is mindig szabad választásukból költöztek egykor oda, ahol aztán leélték az életüket. Sokan oda születtek, de családjuk múltja más vidékekhez köti őket, sokan pedig saját házat keresve látták meg az otthon lehetőségét egy felújításra váró öreg épületben, más helyszínen folytatva egy megszakított családi történetet. Ezeket a különbségeket azonban nem is kell ismernünk, mert a Vigh Levente fényképeiből összeálló életmódkalauz szerint az az általános tisztelet és szeretet, amivel mai lakóik a házakkal bánnak, nemcsak az építmény mint keret megőrzésére terjed ki, de
a lakóterek berendezésével is jelenvalóvá, mindennapjaik részévé igyekeznek tenni a ház történetiségét, származástól függetlenül.
Aki ilyen házat örököl vagy választ lakóhelyül, az megkapja annak a falakban hordozott múltját is, amelyet nem hagyhat figyelmen kívül, maga a ház emlékezteti erre minduntalan a megkívánt törődéssel.
Míg azonban a lakó az épületben mindenhol az eredetit igyekszik megtalálni, rekonstruálni, megőrizni, visszabontva a legalsó rétegig a falszínt, a vakolatot, újragyártatva ablakkeretet, kaput, felkutatva régi téglaburkolatot, miközben korszerűsíti és lakhatóvá is teszi, saját szükségleteihez alakítja a ház minden zugát – addig a szobákat szinte minden esetben egy tetszőleges múlt jegyében rendezi be.
Mintha maga a ház irányítaná a lakberendezési döntéseket is, amikor a mai debreceni polgár nem kortárs bútorokat választ maga köré,
mint tették azt a ház eredeti lakói, s nem is stílust választ, hanem valami régit, valami elmúltat, mert a ház ezt kívánja. A mai lakó a ház kora alapján rendezkedik be, egy elképzelt polgári életteret alakít maga köré, a házépítés idejétől, építői, lakói személyétől függetlenül vagy éppen őket megidézve, amelyet majd a házzal együtt sajáttá tett hagyományként továbbadhat, összevarrva, ami felfeslett. A tereket benépesíti saját emlékeivel, családi képeiből épít hidat a ház és önmaga közé, olykor debreceni példaképekből alkot galériát, így kötve magát és a házat egyszerre a tradícióba, amelyet ezáltal folytathatónak ítél.
Az örökölt holmikból nem választ, mindent megőriz, bútorok egész evolúciója, nemzedékek egymásra halmozott kollekciói között él, még ha azok mennyisége vagy mérete akadályozza is a tér célszerű vagy akár csak kényelmes használatát. Az üres helytől való félelem miatt minden zugot kitölt, benépesít, feldíszít, minden felületet letakar, elfed, telepakol, szoknyát adva rá háziasítja a villanyórát, tárgyakkal béleli a fészket, körbeépíti, bezárja magát a lakó ma is.
A birtokba vett térben a szubjektíven válogatott darabok egymás mellé helyezéséből végül öntükröző, személyes mitológia jön létre,
amely tükrök, vitrinek, festett és előhívott képek prizmáján sokszorozódik, a történet részévé téve a házbelieket. A ház megalkotott múltja nem írja felül a valóságot, de a jelen és múlt kölcsönhatásából felépített személyes tér, az otthon tere éppen arra szolgál, hogy a mások által nem kontrollált cselekvés játszóterének megteremtésével, saját játékszabályaival az otthonlét pillanatnyi idejére valóságosabb lehessen a falakon túli élet valóságánál.
[…] A cívisház lakója magával a házzal és annak berendezésével értelmezi önmagát, összegyűjtött tárgyai a múlt fénytörésében őt magát ábrázolják, személyes történetét mesélik el, az önmegismerés folyamatának kivetülései. A kamera kíváncsi tekintete előtt ez a személyes, legbensőbb játszótér tárul fel, a gazda büszkesége mutat rá az elrejtettre, amelyet kitakar, fellebbent, leleplez, kalauzol benne.
Vigh Levente koncentrált képein ezek a birtokba vevő, magához ölelő, világot átfogó gesztusok a leghangsúlyosabbak.
A saját világgal való elégedettség érzése, amelynek lehetősége az otthon alapfunkciója, a játék mint az élet absztrakciójával szembeni egyetlen valóság jelenlévő lehet egy lakótelepi lakásban is, de a cívisház konstrukciója különösen alkalmas e zárt magánuniverzum megteremtésére.
A cívisházak létének voltak fázisai, amikor anyagi, később szociális-politikai okok miatt a ház eredeti vagy már újonnan beköltözött lakói másokkal voltak kénytelenek megosztani az udvart, de az apró cselédlakásokban és szuterénekben, pincékben meghúzódó emberek képesek voltak családi közösségként együtt élni, együtt játszani a Hundertwassert idézően kék-rózsaszín-sárga színű építőkockákból összerakott meseházak védelmező falai közt, egymást támogatva a nagy, közös ellenséggel szemben, amelynek mára csak a természete változott, a lényege nem.
Mára mindenki ismét egyedül alakítja és mondja tovább a saját igaztörténetét,
de amíg van, aki figyel rájuk, addig a cívisek is tovább élnek a titkos lugasokban.
Részlet a Debrecen – Pairidaeza, Vigh Levente cívis életképei című fotókönyvben megjelenő esszéből.
Fotók: Vigh Levente
