Éles vitát generált a debreceni értelmiségiek körében egy, a MODEM és a Déri Múzeum közös, Holnemváros című kiállításához kapcsolódó szimpóziumon elhangzott felvetés, miszerint az iparosodásnak mindent alárendelve egy közép-európai Detroittá kell-e válnia Debrecennek – az előnyök mellett annak minden nyűgével, bajával együtt –, vagy pedig sokkal inkább érdemes a helyi identitás és a kisközösségek megerősítésére koncentrálni: például a cívisházak és a bennük rejlő értékek megóvásával.
Harangi Attila és Löki Viktor Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című közös könyve az értékmegőrzés szellemiségében íródott.
Céljuk a helyi épített örökség esszenciájának megragadása volt, az épített környezet megismerésén túl a személyes történetek feltárását is priorizálva,
szakmabeliekhez és laikusokhoz egyaránt szólva. A szerzők nem ismeretlenek a cívisváros lakóinak, hiszen Harangi Attila nevéhez fűződik a Debrecen házai nevű web- és Facebook-oldal, melyek mintegy galériás gyűjteményként őrzik a cívisházak emlékét; Löki Viktor neve pedig többek között a Streets of Debrecen blog-, illetve Facebook-oldalról lehet ismerős sokaknak, ahol szintén fontos szerepet kapnak azok a személyek, akik élővé tesznek egy-egy utcát vagy házat.
A könyv – szabályos impresszum és a módszertant tisztázó bevezető híján – a közös munkáról nem sokat enged előzetesen megtudni, feltételezhetjük azonban, hogy
Attila építészként, Viktor pedig mintegy fotóriporterként járult hozzá a város maradandóságát őrző épületek és történeteik felkutatásához.
A könyvtárgy valódi fókusza is leginkább a címből következtethető ki: nyomába eredni valaminek, amit az elmúlás veszélye fenyeget. A cél tehát az épületeket bemutató fotógyűjtemény közreadása, a helytörténeti jelentőségű emlékek feltárása és az ott élők történeteinek megírása.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért fontos ezekről a házakról napjainkban is beszélni, erre szolgálhat magyarázatul, amit China Tibor, a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara elnöke az egyik előszóban ír: ezek a házak „képesek idomulni a mindenkori funkcionális elvárásokhoz”, s ha az olvasó kellő időt szán a könyvben történő elmerülésre, maga is
rájöhet, mi mindent éltek túl a bemutatott épületek, s miként tudnak azok ma is generációkat kiszolgálni, annak ellenére, hogy eredetileg a korábbi cívis életformához igazodva lettek kialakítva.
A könyv tehát ékes bizonyítékává válik az értékek megőrzése felé való törekvésnek. Ez a törekvés azonban, úgy tűnik, nem elég következetes Debrecenben, hiszen – ahogy a szerzők fogalmaznak – míg Szentendre, Tokaj, Pécs, Eger vagy akár Sopron esetében azt látni, hogy ékszerdobozként őrizték meg a városközpontokat, ezzel szemben
„Debrecen belvárosának műemléki jelentőségű területi védelme nem történt meg”
(37.). A helyi védettség ugyan sok házra kiterjed, de ennek nincs akkora ereje, hogy megvédje az épületeket a befektetőktől. A városra jellemző régi házak – tudjuk meg a szerzőktől – leginkább helyi szinten jelentősek, a cívis életformával és a városszerkezettel együtt kiemelkedő, Debrecenre jellemző értéket képviselnek.
A kötet több mint kétszáz oldalon mutat be nekünk huszonegy cívisházat, melyek utcafronti fotóit, illetve elhelyezkedésüket a könyv első lapjain találhatjuk meg egy belvárostérképen jelölve. Nehezen felfejthető, miért nem egyezik a házak térképen jelölt száma a bemutatásuk sorrendjével, ami azért is látszik problematikusnak, mivel sem a házak építési ideje, sem az interjúalanyok megszólalási dátuma, sem az utcanevek abc-rendje nem szolgál szervezési elvként.
Példaértékű azonban a könyv tudományos munkákra jellemző felépítése,
miszerint az eredmények – a fotók, a történeti dokumentumok és az interjúk – bemutatása előtt Harangi Attila tanulmányából megismerheti az olvasó, kik is azok a sokszor emlegetett cívisek és mik azok a cívisházak. Azon túl, hogy építészeti szempontból is láthatjuk, milyen típusai vannak a cívisházaknak – oldalhatáron álló népi lakóház, zártsorú vagy hézagosan zártsorú polgári lakóház és különböző változataik –, a szerző szociológiai szempontból is közelít ezekhez, hiszen
bemutatja azt az elképesztően színes életformát, amely életre hívta a házak különböző funkcióit.
Cívisházakról beszélve sokan talán nem is tudjuk, hogy ezeknek részei voltak különböző gazdasági épületek, valamint kézművesek és céhmesterek munkaállomásaként a népi mesterségek színteréül is szolgáltak.
A cívis életforma, valamint a házak jelentőségének megértéséhez fontos adalék a város történetének ismerete is. A legrégebbi cívisházak az 1770-es években épültek, amikor a debreceni polgárság vagyonának alapját a saját tulajdonú háztelek jelentette, hiszen ez nemcsak lakhelyük, de üzemközpontjuk is volt, legyen szó akár mesterségről vagy állattartásról. „A cívisházak építészete elválaszthatatlan Debrecen városépítészetétől és a cívis társadalom életformájától, kultúrájától.” (32.)
A város építészeti történetének szempontjából fontos megemlíteni azokat a tűzvészeket is, amelyek rendszeresen pusztítottak Debrecenben,
hiszen a tűzesetek megelőzése miatt szabályozni kellett, hogyan építkezhetnek a lakosok, így a cívisházak és a településtörténet origójaként a könyv az 1802-es évet jelöli ki, amikor megszületett a város első építési és városrendezési szabályzata. Várostörténeti szempontból jelentős mérföldkő volt a reformkor is, amely a polgári társadalom kiépülésével magával hozta az építészeti stílus változását is, s a népi építészet keresztboltozatos épületei felől a polgári építészet – díszes homlokzatú, nagy belmagasságú – elemei felé kezdtek elmozdulni a cívisházak jellemvonásai.
A szocializmus pedig – mint sok más esetben – a cívisházak terén is jelentős rombolást hozott magával,
hiszen a ’60-as évek környékén a nagy házakat kisebb lakásokra darabolták, egyfajta horizontális társasházzá váltak. (Hogy a bevezetőben említett jelenkori gazdasági változások – a gyárak és az ide költöző munkások igényeit kielégítő szolgáltató komplexumok – milyen hatással lesznek a cívisházakra, már egy másik könyv témája lehetne, de mindenképpen érdemes figyelemmel követni ezeket a folyamatokat.)
A lényegre törő elméleti bevezetés után megnyílik előttünk a huszonegy cívisház kapuja és a látványon túl történeteikbe is betekintést nyerhetünk. A szerzők az 1870 és 1940 közötti éveket kutatták,
a terepmunka, amelynek az eredményét a kezünkben tarthatjuk, két éven keresztül (2019 szeptembere és 2021 szeptembere között) zajlott,
mindeközben tizenhat félig strukturált interjú készült, továbbá megannyi fotódokumentáció. A házak bemutatásakor rendszerint a jobb felső sarokban láthatunk egy kisebb utcafronti képet, mellette pedig a pontos utcanevet és házszámot, leginkább az 1872-es és 1911-es kataszteri térkép alapján, de néhány esetben az 1771-es szerinti megnevezést is. Megismerhetjük a ház pontos helyrajzi számát, azt, hogy milyen védelmi besorolása van az adott épületnek, valamint az is kiderül, milyen típusú cívisházról van szó, továbbá ki és mikor építette a házat, illetve néhány esetben a lebontás dátuma is szerepel, ha időközben a ház már megsemmisült.
A pontos adatok után képet kapunk arról, hogy az adott utca hogyan illeszkedik a város szövetébe, megismerhetjük a ház, illetve lakói történetét, de ha valahol kiemelt jelentőségű emléket, történetet találtak a szerzők, akkor arról is több információt osztanak meg velünk, mint például a Varga utca 16. szám alatti ikonikus zöld kapu esetében (59.; lásd a borítófotót – a szerk.). A mikrofilmtári és levéltári kutatások részletes ismertetése után a közelmúltra terelődik a figyelem, amikor a lakó(k), tulajdonos(ok) megszólalt(ak). A már említett interjúk szerkesztett változatai helyett néhány esetben a ház tulajdonosától vagy lakójától olvashatunk visszaemlékező írásokat, de arra vonatkozóan nincsenek egyértelmű utalások, miért váltják egymást a visszaemlékezések és az interjúk.
Bár a szerzők nem emelik ki külön, mégis egyfajta szerkesztői tudatosságot mutat, hogy
a könyv végén a lakóházakon, a személyes emlékeken és élményeken túl kitekinthetünk azok közösségi használatára is.
A bemutatott utolsó három cívisház mind jelentős közösségi és kulturális térként működik a belvárosban: az Incognito Club az Eötvös utca 11. – Rákóczi utca 72. sarkán, a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület székháza a Hatvan utca 57. szám alatt, és a Debreceni Irodalom Háza – Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum a Péterfia utca 28. szám alatt. Ezek mindenképpen előremutató és pozitív példák arra, miként lehet rombolás helyett élettel megtölteni a régi házakat, támogatva a közösségek erősödését.
Ha már fentebb könyvtárgyként hivatkoztam Harangi és Löki közös kiadványára, akkor a szerkesztői tudatosságon túl mindenképpen meg kell említeni a könyvterv elkészítőjét és a könyv nyomdai előkészítőjét, Kónya Ábelt is.
Egy ilyen nagy volumenű kiadványnál, amely rengeteg képpel, vizuális anyaggal dolgozik, fontos szempont, hogy azok tördelése, szöveghez való viszonya miként működik,
de a nyomtatott papíron megjelenő, megfelelő színárnyalatú képek is élvezetessé teszik nemcsak a könyv olvasását, de akár napi szintű fellapozását is.
A könyv összesen kétezer példányban jelent meg, s néhány hónap alatt mind el is fogyott, a könyvbemutatók helyszínei pedig rendszerint zsúfolásig megteltek. Az érdeklődés azt mutatja, hogy a közös munka eredménye figyelemfelkeltő és hiánypótló a városban élők számára, és olybá tűnik, ezek a házak és történeteik, s feltételezhetően a megőrzésük is fontos a debreceni polgárok számára.
Harangi Attila, Löki Viktor: Debreceni cívisházak és lakóik nyomában, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022.
