Szabó K. István egy új fordítás alapján állította színpadra Samuel Beckett klasszikus művét a debreceni Csokonai Fórumban. A Godot-t várva a közönséget rendkívül mély utazásra csábítja, melynek végén számtalan kérdés kavarog majd a gondolatainkban, a válaszokra pedig magunkban kell rátalálnunk.
Kétség sem férhet hozzá, mindannyian utáljuk a várakozást. Éppen ezért különös, hogy mindennapjaink nagy részét mégis ezzel töltjük. Várjuk a munkaidő végét, a hétvégét, a nyarat vagy az épp soron következő ünnepet, és legtöbbször azt sem vesszük észre, hogy közben milyen gyorsan elrepül az idő.
Létezik azonban még egy univerzális dolog, amivel minden ember gyakran szembesülhet – az unalom.
Ha unatkozunk, a homokóra szemcséi hópelyheket megszégyenítő lassúsággal hullanak, egy szempillantás pedig sokszor napoknak, heteknek tűnhet. Mindez erősíti azt, mennyire megfoghatatlan és kiszámíthatatlan dolog az idő.
De gondoljunk csak bele, hogy milyen érzés, amikor soha nem jön el az, amire várunk. Minden napunkat kizárólag az áhított dolog utáni vágyakozással töltjük, minden percben ott van velünk a végtelen unalom, viszont minden hiába. Eltelik egy nap, aztán jön a következő, de
nincs más teendő, mint várni, és bízni abban, hogy talán majd holnap minden másként történik.
A Godot-t várva két főszereplője, Vladimir (Seress Zoltán) és Estragon (Bakota Árpád) napról napra pontosan ebben a léthelyzetben találják magukat. Várnak Godot-ra, aki azt ígérte, eljön értük, ám nem érkezik senki. Az egyetlen biztos pont sivár életükben az állandó bizonytalanság. Ki az a Godot? Nem tudni. A megfelelő helyen várnak rá? Talán igen, talán nem. Azt sem tudjuk, mikor és hol járunk. Talán valahol, valamikor az apokalipszis után, amikor a világ már csupán egy kietlen, végeláthatatlan pusztaság, az ember pedig alig hordoz magában valamit abból, ami egykoron emberré tette.
A kétségeket csak fokozza a díszlet, hiszen a pusztaságban álló fa, amelynél a páros a történet szerint várakozik, egy zongora tetején helyet foglaló terepasztalon van megjelenítve, az apró növény mellett pedig két játékfigura jelképezi a két főszereplőt. A színpadon ezzel szemben egy pincehelyiség elevenedik meg, amelyből egyetlen, csak a túloldalról nyitható vasajtó vezet kifelé. A falon nyugtalanító kifejezések olvashatók, mint például
„A halogatott reménység beteggé teszi a szívet”.
Láthatunk emellett betűhálóba illeszkedő szavakat, be nem fejezett fizikai és matematikai egyenleteket, de az akasztófa is fontos eleme mind a díszletnek, mind az emberségüket egyre inkább elveszítő szereplők közti interakcióknak. Vladimir jelleme kétségkívül a leginkább emberi, hiszen még rendelkezik érzésekkel. Tudja, mit jelent az optimizmus, és megőrzi a hitét egyetlen céljában: várni Godot-t. Sajnálja az elesetteket, segítene a bajbajutottakon, és felül tud emelkedni az ösztönein. Ügyel a bukott dzsentriket idéző megjelenésére, cipőjét folyamatosan tisztogatja, megerősítve önmagát emberi mivoltában.
Estragon ezzel szemben már elindult a primitív ösztönlénnyé válás felé vezető lejtőn.
Barátja elegáns megjelenésével ellentétben öltönye piszkos, ing helyett egyszerű atlétát visel, egy idő után pedig már cipőjét sem hordja. Haragját és más érzelmeit képtelen kontrollálni, és minden esetben meggondolatlanul cselekszik. Olyannyira szükségleteinek rabjává vált, hogy egy félig lerágott csontért és egyetlen piros retekért képes lenne mások életét kockáztatni, majd mindezt megkoronázva legszívesebben csak aludna egyet.
Kettőjük mellett a darab másik két fontos szereplője Pozzo (Sorbán Csaba) és Lucky (Pál Hunor) párosa, akik az emberi jellemnek szintén két szélsőséges végletét testesítik meg. Előbbi egy gazdag ficsúr, aki kedve szerint bánt és tipor a porba másokat, valamint azt hiszi, minden körülötte forog. Az ő szolgája Lucky, aki már csupán nyomokban hasonlítható egy emberhez. Gazdája láncon vezeti, folyton disznónak nevezi, szerencsétlen pedig annyira meggyötört, hogy akár meg is halna Pozzo elégedettségéért. Ő már csak akkor képes gondolkodni és beszélni, amikor kalapját a fejére teszik, miután pedig ettől is megfosztják, már a tájékozódás képességét is elveszti, és csak vezényszavakra tud reagálni. A páros a második felvonásban ismét felbukkan, de itt Pozzo már vak, és híján van minden korábbi önbecsülésének, Lucky pedig ténylegesen állati szintre süllyedt.
Érdekes megfigyelni, hogy minden szereplő valaki más „oldalbordájaként” funkcionál, és nem képesek önállóan létezni.
Vladimir és Estragon többször is hangsúlyozzák, hogy nem tudnának egymás nélkül működni, de miért is válnának külön, ha úgysincs értelme semminek. A másik két karakter szélsőségesen hierarchikus viszonya is hasonló dinamikára épül – bármikor megszabadulhatnának a másiktól, mégsem teszik. Pozzo többször is azt mondja, eladja a szolgáját, ám továbbra is maga mellett tartja, Lucky-nak pedig bár rengeteg lehetősége lenne elmenekülni az őt sanyargató zsarnoktól, meg sem próbálja.
Az „oldalbordaként” funkcionáló kapcsolatok nem pusztán az egyetlen, a darab során felmerülő bibliai párhuzamként vannak jelen. Az ötödik szereplő ugyanis egy fiú (Sinka Márton Milán), aki mindkét felvonásban (egyszer zuhogó esővel kísérve) egy tükör mellől lép elő az egyedüli kiútként funkcionáló vasajtón át, és
átadja Godot úr üzenetét, miszerint ma már nem jön el, de másnap biztosan.
Általa tudunk elindulni a látottaknak egy olyan értelmezése felé, hogy Godot – ahogyan arra a nevében rejlő, angol ’God’ megnevezés is utal – valójában Isten. A fiú őszes hajú, szakállas férfiként írja le őt, ami egybevág az emberek fejében élő Isten képével, aki kétszer is elküldi fiát az emberek közé. Ha így tekintünk az eseményekre, az ominózus vasajtó jelentheti a menny kapuját, amin átlépve az ember bűnei bocsánatot nyernek, és megszabadul a kietlen világ okozta szenvedésektől. A Vladimir által felidézett két lator bibliai története – akik közül az egyik üdvözült, míg a másik megbűnhődött – és a főszereplő páros között szintén éles párhuzam fedezhető fel, mindez pedig csak ráerősít az eddig taglalt értelmezésre.
Az persze már más kérdés, hogy ki éppen milyen apró utalásra figyel fel, és kezdi el azt kibontani, hiszen ahogy az már eddig is láthatóvá vált, a darab kapcsán semmiben sem lehetünk biztosak.
Amennyiben Godot végre átlépne az ajtón és magával vinné Vladimirt és Estragont, megszűnne az örök időtlenség,
amelynek az áldozataivá váltak. Vladimir sem követné barátját az úton, ami egyre inkább kiöli belőle a maradék emberséget, és véget érne mindaz, ami egyelőre végtelennek látszik. De ez nem történik meg. Godot nem jön el, és szereplőink számára nem marad más, csak a holnap jelentette utolsó, apró reménysugár.
Szabó K. István rendezésének alapja Samuel Beckett klasszikusának egy új fordítása, ez pedig az eredeti cím (Godot-ra várva) megváltoztatása mellett leginkább Pozzo egyik kulcsfontosságú monológja során érhető tetten. Az új változatban sírok felett guggolva, és nem lovaglóülésben szülnek a nők, ami önmagában egy naturalisztikusabb, nyersebb valóságot hivatott lefesteni, ezt pedig csak fokozza Vladimir, amikor milliók haláláról beszél, utalva a háborúk borzalmaira. Az egyik legintenzívebb jelenetben ráadásul cipők sokasága hullik a színpadra, melyek a holokauszt áldozatainak szenvedésére emlékeztetnek. A második világháború árnyéka mellett – ami Beckett művére alapvetően is rávetül – napjaink fegyveres konfliktusaira és világpolitikai eseményeire is asszociálhatunk az említett jelenetek láttán.
A darab értelmezési mezeje ugyanakkor legalább annyira végtelen, mint maga a pusztaság, melyben a történet játszódik.
Az első pillanatokban felmerülő kérdések száma a 150 perces előadás végére garantáltan négyzetre emelkedik, ezzel együtt a válaszlehetőségek útvesztője is kezd végeláthatatlanná válni.
A sokrétű mondanivalót nyomatékosító színészi játék az első perctől székbe szögezi a közönséget. Seress Zoltán és Bakota Árpád duója rendkívül szórakoztató, mindkettőjüknek akad olyan pillanata, ami kíméletlenül beférkőzik a nézők gondolataiba. Vladimir közönséghez intézett kiszólása – miszerint akkor és abban a pillanatban
mi vagyunk az egész emberiség, és itt az idő, hogy emberhez méltó módon hassunk a világra, hisz minden rajtunk múlik
– kétségkívül az előadás emocionális csúcspontja.
Pál Hunor Lucky-ja ugyan csak egyetlen alkalommal szólal meg, monológjával a színész csontig hatoló hitelességgel adja vissza a karakter kiszolgáltatottságát és megtörtségét. Sorbán Csaba is kiváló Pozzo szerepében, az első felvonásban még eléri, hogy utáljuk, a másodikban viszont már szánalmas figuraként jelenik meg, ez a kettősség pedig rendkívül hatásosnak bizonyul. Sinka Márton Milán ugyancsak kihozza a lehető legtöbbet hangsúlyos szerepéből.
A Godot-t várva tehát rendkívüli szintre emeli mindazt, amit a várakozás kapcsán a való életben tapasztalhatunk.
A két és fél órás előadás alatt ugyan gyakorlatilag alig történik valami, gondolataink folyamatos csapongása a debreceni Csokonai Fórum épületének elhagyása után még sokáig nem csillapodik. Szabó K. István rendezésében a színészi játék és a díszletek teljesen új dimenziókat és kapcsolódási pontokat nyitnak meg Samuel Beckett klasszikusa, a közönség, valamint a régmúlt és napjaink komor valósága között. Ugyan Godot lehet, hogy sosem jön el, de nem szabad elfelednünk Vladimir szavait: mi vagyunk az emberiség, és minden rajtunk múlik. Ha pedig minden tőlünk telhetőt megteszünk, a holnap talán tényleg más lesz.
Samuel Beckett: Godot-t várva. Rendezte: Szabó K. István. Játsszák: Seress Zoltán, Bakota Árpád, Sorbán Csaba, Pál Hunor, Sinka Márton Milán. Csokonai Színház, Debrecen, 2025. április 16.
Fotók: Gálos Mihály Samu
