2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút. Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra lesz, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma. (A januári etap itt olvasható, február első fele itt, a második fele itt érhető el, a márciusi kérdések és válaszok pedig itt találhatók.)
Áprilisban az egymásra íródások kerültek a középpontba. Beszélgettünk peremen élőkről és kitalált lényekről, sárga virágokkal teli végvidékről és a poétikai értelemben befejezetlen óceánról, a Vad Fruttikról és Bachról, a kibillenthető egyensúlyról és a látványnak értelmet adó centrumról. János megismertette velem a Raffaello-rajongás egy sajátos tünetét, megtudtam tőle, mi az a Dürer-szarv és – nos, igen – arról is lehullott a lepel, hogy mit keresett egy bálnapénisz a szegedi biológushallgatók textilgyári mikulásbuliján.
(április 1.) Április elseje van, és bolondságból rákerestem a névrokonaidra. Az a helyzet, hogy akadnak szép számmal. Köztük világbajnok asztaliteniszező, ejtőernyős, országgyűlési képviselő és egy nagybányai pályatárs. Volt-e dolgod valaha Géczi Jánosokkal?
Mivel uszkve 4500-an vannak a családnevem vagy a Géczi név valamelyik alakváltozatának viselői, sokan létezünk ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljek Jánosokkal is.
Két emlékezetes esetem volt Géczi Jánossal.
Írói pályám indulása után kezdett Erdélyben közölni egy másik, amúgy nálam egy évvel idősebb Géczi János, akit szegedi mesterünk, Ilia Mihály figyelmeztetett a névazonosságból következő szokásjogra. Ő ezért felvett a családneve után egy ‘A’ betűt. Prózaíró volt és szerkesztőként dolgozott, egy időben a Kriterion munkatársaként tevékenykedett. 2008-ban halt meg, ötvenöt évesen. Soha nem találkoztunk. A másik Géczi János Veszprémben élt, és az egyetemen kapott állást, épp akkortájt, amikor a városba kerültem. Több alkalommal landolt nála a verseim honoráriuma. A névazonosság egy alkalommal nagyobb zavart is keltett, a privatizálás időszakában ugyanis nevezett Géczi a főutcai papírbolt tulajdonosa lett, s némelyek azt hitték, megzavarodtam és kereskedőnek álltam.
(április 2.) 220 éve ezen a napon született Hans Christian Andersen, és 1967 óta az ő – és egyébként Csukás István – születésnapján ünnepeljük a nemzetközi gyermekkönyvnapot. Te is írtál kimondottan fiatalabb olvasóknak szóló könyveket. Mi az, amit szerinted egy jó gyerekkönyvnek mindenképpen tudnia kell?
Két kiskamaszoknak szánt mesém és egy kötegnyi versem van, de egy évtizede nem került sor az újrakiadásukra. A kékszemű Naplóból annak idején Esti mese-sorozat készült, Ternyák Zoltán briliáns előadásában. Miatta tudom, hogy
a nyelvhasználat és az azt lehetővé tevő plasztikus gondolkodás tette gyerekekhez szólókká ezeket a műveimet.
Amúgy írótól, na és a korszak család- és edukációs képétől függ, hogy mely korosztályi jellemző(ke)t használja a maga módján a gyerekirodalom szakembere, illetve mestere. Olyan is akad, aki egyiket sem, hanem valamilyen kultuszt vagy rítust mesél újra rendhagyó módon, izgalmasan.
(április 3.) A Római foszlányok című könyvedet Ingeborg Bachmann, Csikász Imre és Lénárd Sándor mellett annak a Mimmo Rotellának is ajánlod, aki a dekollázsolás terén fontos felmenőd. Mit mentettél át az ő művészeti eljárásai közül? És mi az, amit másként csinálsz?
A déli, mediterrán kulturális örökséget sikeresen őrző Itália lényegét ezeregy szerző képezte le alkotói eljárásaiban. Mimmo Rotella végtelenül tudatosan és invenciózusan tette ezt: populáris akart lenni, s az utcán fellelhető dolgokkal igyekezett identifikálni a saját világát.
Érzékenységének fő forrása talán az, hogy több művészetben jártasságot szerzett,
és nem idegenkedett a hétköznapitól és a talmitól. Ez amiatt lényeges, mert ahogy a vallásban vagy a művészetben felismerhetők a tudomány fragmentumai, úgy a köznapi megnyilvánulásban is föltárulhatnak a művészi értéket képviselő, vagy legalábbis a művészet nyelvén újrahasznosítható elemek, mozzanatok, algoritmusok. A sokforrásúság egyben tartása és egyidejű feltárása anélkül, hogy mindez túlbonyolódna és érthetetlenné válna, nos, ez varázslatos képessége Rotellának. Nagyra értékelem, hogy nemcsak a tablókat látta meg, hanem az eltűnés, a szétfoszlás előtti pillanatok semmiségeit is.
A különbségeket már nehezebb számba venni. Én talán feltűnőbben maradok ki a befejezettnek vagy elkészültnek minősülő művekből, mint ő. Ami persze, ha a látható papírrétegek alá is nézünk, máris nem igaz, mert a mű teremtődésében szerephez jutott gesztusrendszer s a mentalitásom nem apró nyomot hagy maga után a dekollázsaimon. Ahogyan a költőre jellemző, hogy triolettben, terzinákban vagy szonettben tudja-e az undorát pontosabban kifejezésre juttatni, úgy a dekollázsban is megbújnak a rátalálónak a fölleléshez vezető szempontjai. S hogy hangsúlyt adjak egy másik eltérésnek is, én jellemzően az egész helyett a teljességből radikálisan lehasítható részletben találom meg a látványnak értelmet adó centrumot. Továbbá éppen a tavaly, a Műcsarnokban rendezett Feltakarás című tárlatomból következő tihanyi Részletek a Feltakarásból című kiállítás, majd nyomdai lemezek törlőrongyai – amik a Feltakarás-katalógust bemutató esten voltak láthatók – mutatnak rá, hogy
a dekollázsaim poétikai értelemben befejezetlenek.
Az állapotukra azonban, remélem, valamiféle egyensúly jellemző, melyből az egyik így, a másik úgy, mégiscsak könnyen kibillenthető.
(április 4.) Szegeden jártam pár napja, és a Törzsasztal Műhely tehetséges fiataljaival műhelyeztünk a No Milk Today nevű kitűnő helyen. Azt mesélték az est után, hogy ez csak a második rendezvényük itt, a korábbi bázisuk, a Jazz Kocsma ugyanis tavaly év végén – hosszú korszak végére téve pontot – bezárt. Kíváncsi lettem, hogy neked volt-e törzshelyed a szegedi egyetemista éveid alatt, illetve, hogy melyek voltak a hetvenes évek közepén a legfontosabb klubok Szegeden?
Amíg középiskolásként semmit sem tudtam meg a debreceni klubéletről, a szegediről annál inkább vannak ismereteim. Léteztek csoportok, ismerősök, akiket csakis egy helyszínen lehetett elérni, másokat inkább jellemzett, hogy bárhová elmentek a számukra tetsző programok miatt. Szerintem nem működött olyan üzem, gyár, intézmény, amely ne büszkélkedett volna anomáliát vagy eksztatikusságot sejtető saját klubbal. A biológusok, évfolyamos rend szerint, évente rendezték a bulijukat a sok száz fő befogadására alkalmas textilgyári klubban, ahol egy bálna pénisze jutott szerephez mikulásbotként, s ahová tódult a város számba vehető ifjúsága. Ilyen alkalmakkor ismerkedtek az egymástól amúgy elzártan élő rétegek.
Karikó Kati csoporttársam egy ilyen bulin talált rá a későbbi férjére.
Persze valamennyi felsőoktatási intézmény fenntartott a saját hallgatói számára szórakozóhelyet, illetve ismeretterjesztésre, kulturális események megtartására alkalmas zárt tereket. Én nem jártam a SZOTE vagy a JuGyu főiskola klubjának eseményeire, csak a JATE-klubba, oda se napi gyakorisággal. Pedig szabályos időközönként feltűntek az ismerőseim a főépület és könyvtár alatti pincelabirintusban, ha másért nem, táncolni. Tény, hogy a legszebb lányok tündököltek a parketten. Hogy sörözőkről, kocsmákról, ivászatokról is essék szó, előszeretettel fordultam meg a Hágiban, a Bárkában és az újszegedi Sanyiban – azaz a Hatcsöcsűben. Törzshelyem azonban nem volt.
(április 5.) A Facebook-profilodon közzétett fotók alapján ma jártatok a kontinens legnyugatabbi pontján. Mi hét hónappal ezelőtt voltunk ott, és a másfél óra, amit Cabo da Roca szikláin töltöttünk, a legsűrűbb Portugália-élményeim közé tartozik. Második hete járod az egykori Lusitania területét, hogy látod, mit adhatnának nekünk a portugálok, mit lenne fontos megtanulnunk tőlük?
Luís de Camõestől azt tanultam, hogy ezen a földrajzi ponton végződik a szárazföld s kezdődik az óceán. A helyszínen azonban azzal szembesültem, hogy itt ér véget a nagy víz, és kezdődik a kontinens. Ilyesmi érzés fogott el egykor Oostendében, Belgiumban is. Az óceán végtelenségét a forrongó vízből kiemelkedő szirtek mutatták, a szárazföldét a millió meg egy virágzó tavaszi növény. Mindkettő vonzó ugyan, de a vízé teljességgel ismeretlen. A növényfajok közül fölismerem mindegyiket. Értem, hogyan alakul párnássá az állandó tengeri szélnek kitett magas parton a gyapjúsűrű lombozatú sokaság.
Magyarázatom van arra, hogy miért sárga színű itt mindegyik virág.
Tanulom a helyet, a Cabo da Roca világát, s azt, hogy miként képes megkoronázni a tájat a természet sajátosságaira figyelmeztető világítótorony. Meg azt is, mi okból emelkedik a közelben a társadalmi normákat jelző kőkereszt.
De jóformán semmi ismeretem nincs a sós vízről, túl azon, hogy a fényeit, a színeit és a hullámait oly sokszor módomban állt meglesni Európa peremein.
A tenger, az óceán bőszítően ismeretlen nekem. Poétikai értelemben nem befejezett.
Az utóbbi két hétben épphogy megleshettem Portugáliát. Csupa zöld és pasztellárnyalatú, langy klímájú, szolid és emberhez mért kultúrtáj. Békés, önmagára adó, idegenbarát lakossággal, felfedett, eligazítást ígérő, hosszú múlttal, amelyben nincsenek kikozmetikázva a szégyenfoltok sem. Szívesen látnám hasonlónak Európa közepét.
(április 6.) Nyolc év különbséggel, ezen a napon hunyt el Dürer és Raffaello. Mivel ebben a hónapban az egymásra íródások felé gravitál a beszélgetés, íme egy, a rinocérosz jegyében fogant, hevenyészett palimpszeszt. Közös pont X. Leó pápa is, akiről Raffaello portrét festett, és ő kapta volna ajándékba azt az orrszarvút, amely Dürer pikkelyes lábú, nehézpáncélos metszetének inspirációja volt. Pedig sem ő, sem Raffaello, sem pedig a pápa nem láthatott élő orrszarvút, hiszen az Afonso de Albuquerque által a szentatyának szánt példány egy hajótörés miatt a tengerbe veszett. Lisszabonban viszont, ahonnan épp most tértél haza, pár napra annak idején az Indiából Európáig hajózó rinocérosz megpihent. Ő szolgált a Belém-torony vízköpőinek modelljéül is. Úgy sejtem, a történet egyik szereplője sem közömbös neked.
Aki Róma-járó, az ismeri a Raffaello-rajongás tünetét: kedvelhető, ahogy a grandiózusság a szükségesnél nem nagyobb hányavetiséggel párosul.
A különös állati lényhez s általa Dürerhez összetettebb, szofisztikáltabb a viszonyom,
más, mint az érzékeny rajzokat készítő Raffaellóhoz. A rinocérosz és az alakjával hol egybemosódó, hol attól elkülönülő egyszarvú sokszor tűnt fel az életemben, s mindegyik jelenés megjegyzendő maradt. Több ízben megpróbáltam már szóban elmondani, néhányszor leírni is, de egyik alkalmat sem nevezném tökéletesre sikeredettnek. Ezen lények meghatározása ugyanis összetett zoológiai és még összetettebb teológiai és ikonográfiai probléma. A mi korszakunkban talán Umberto Eco beszélt róluk a legérthetőbben.
Az unikornisról/rinocéroszról való ismeretek a felvilágosodás koráig olyan illékonyak és áthatók, mint a gyöngyvirágillat. Pedig az antikvitásban még ismerték a rinocéroszt, a görögök és a rómaiak sok okosat beszéltek róla, de lárifári szóbeszédeket is terjesztettek vele kapcsolatban. Az idősebb Plinius a Természetrajzában éppúgy közöl pontos zoológiai adatokat, mint hiedelmeket, etnográfiai érdekességeket, alkalmi rémségeket. Ő ír arról, hogy
a két monstrum, a rinocérosz és az elefánt találkozásakor az elefánt a vesztes.
A latinitás középkori továbbvitelével aztán emlegetik ugyan a rinocéroszokat, csak éppen a fejedelmi vadaskertek állata eltűnik, a róla szóló ismeretek pedig összekeverednek egy képzelt lényről, az unikornisról szóló (feltehetőleg keleti) hagyománnyal. Rinocéroszt aztán a reneszánsz legvégén hoznak be Európába, úgy, ahogy mondod. A középkorban csak szerzetesi kódexekben olvashattak az orrszarvúról az európaiak, és nála sokkal valószerűbbé vált az egyszarvú, amelyet végülis a vikingek láttak el unikornisszarvval. A vízjáró nép – akik nevet adtak Oostendének, és csakis az ő világuk szerint értelmezhető az a hely a kelet végeként – jó üzletemberekből állt, drágán adták az északi vizeken beszerzett emlős, a narvál (Monodon monoceros) különös, fogszerű, tapogatásra is alkalmas érzékszervét, amely némelykor méretes agyarrá nőtt. Az egyszarvú-történetek valójában a deflorációról szólnak, és az angyali üdvözlet profanizálódott változatai.
Egyetemi előadásaimon sokszor kínált példát a rinocérosz- és a hozzá szorosan-lazán kapcsolt unikornisfilológia.
A Physiologus, majd Albertus Magnus, a bestiáriumfolyam, a középkori arab és a keresztény medicina profán és szakrális értelmű elgondolások tömegét nyújtja, s nem lehet sem a zoológiai, sem a természetismereti, sem a filozófiai és gondolkodástörténeti aspektusait kifejtetlenül hagyni, amint érdemes időt hagyni a hortus conclusus-képzetekben szerephez jutó unikornis-ábrázolatok áttekintésére is. A rinocérosz-élményeim közül egy folyóirat tematikus száma kívánkozik az élre. Karcsi, a vajdasági évfolyamtársam hozta az utolsó előfizetett Új Symposiont (amelyet aztán a veszprémi Sziveri János Intézetnek adtam). A Danyi Magdolna főszerkesztette, 154–155-ös számú tematikus összeállítás témája a rinocérosz, s a folyóirat borítóján a Dürer 1515-ös rajza nyomán készített fametszet látható (de úgy, hogy szép pirosra van kiszínezve az állat feje és nyaka).
Dürer sosem látta a Portugáliába szállított jószágot,
de eljutott hozzá egy ismeretlen eredetű, Nürnbergbe érkezett levél melléklete, egy rajz, mely nyomán két tollrajzot készített. A második alapján metszette fába (vélhetően) Dürer állandó munkatársa, Hieronymus Andreae azt a változatot, amit ma ismerünk.
Dürer rajza különben nem szakszerű, de az elrajzolásokkal és pontatlanságokkal együtt Európa-szerte népszerű lett.
Az állat gallérjára kicsi szarv került, melyet, mivel a mester képzelete teremtette, Dürer-szarvnak nevezünk.
Ámbár az alkotói-művészi leleményt a valóság olykor utánozni tudja: a berlini állatkert orrszarvúja például a második világháború bombázásainak traumái után ilyen, eddig elő nem forduló pótszarvval hozta világra a borját. Dürer rinocérosza aztán megsokszorozottan, a szó szoros értelmében egymásra hánytan lesz látható Jancsi 1981-es kötetének Kapitány László tervezte borítóján. (Sziveri János: Hidegpróba, Forum. Újvidék, 1981. Symposion-könyvek 58.)
(Picsánat egy bollanatra: csakis zárójelbe való, hogy az 1986-ban megjelent Szőcs Géza-kötetet, Az uniformis látogatása című versösszeállítást magunk között Az unikornis látogatásaként emlegettük, végtére is a szüzességünk elvesztéséről, szakszerűbben deflorálásunkról, magyarul mondva a megbaszásunkról szól. Az efféle termékeny elhallás a mai napig előfordul velem. Alig van kiállításom, amikor a dekollázst ne dekoltázsnak mondanák vagy hallanák.)
(április 7.) Meghallgattuk ma a Máté-passiót a Zeneakadémián. Pilinszky azt írta róla 1965-ben, hogy aktuális és megrendítő. Hatvan évvel később? Mindkét kifejezés igaz. Számomra elsősorban azért, mert Bach művét egy számkivetett jelenléte járja át, aki történetesen az Isten fia. Pilinszky így zárja a Máté-passióról szóló jegyzetét: „A remekmű magja mindenkor egy magasrendű valóság, melynek napjába nézve elvakul a kutató szem, de boldogan melegednek az áhítattal közelítő századok.” Számodra mik a remekművek ismérvei?
Arról tudnék csak szólni, mely művek számomra remekek, azaz a remek mivolt megtapasztalásához szükséges vagyok én is. Meglehet, az a remekmű, amire sok-sok ember azonos módon reagál? Van-e olyan alkotás, amelyet minden ember, társadalom, kor értékel? Tudjuk, hogy miért tiltja az iszlám az ábrázolatokat – egy muszlimnak nem lehet remekmű Antonello da Messina dolgozószobájában elmélkedő Szent Jeromosa. Nézegettem a világhálón, a Máté-passió a Föld mely koncerttermeiben hangzik fel –
pusztán a keresztény hagyományt követő, illetve az azt értékelő térségek zenekedvelői hallgatják.
Akadnak olyan, a kultúrám által tökéletesnek tudott munkák, amelyek a velük való első találkozástól fogva megteremtik bennem/körülöttem a külső/belső összhangot (Arany János, Kavafisz és Borges sok-sok verse, Bartók és Witold Lutosławski néhány műve), másokhoz nőni, érni kellett (így Dantéhoz, Shakespeare drámáihoz és verseihez vagy Goethe szövegeihez), s vannak olyanok, amelyek ugyan számomra is mértéket adnak, de nem a sajátjaim. Hála az égnek, nagyon-nagyon sok szerző nagyon-nagyon sok műve kínál tökéletesebb valóságot a jelenvalónál.
(április 8.) Tíz évvel ezelőtt jelent meg A bunkerrajzoló című köteted, és nem nehéz kiszámolni, hogy a címszereplő, Likó Marcell szülei a Vadnarancsok-szereplők kortársai. A könyv így, legalábbis az én olvasatomban, a nyolcvanas évek peremlétét bemutató élettörténet-rekonstrukcióid sajátos spin-offjává vált. De hol találkoztatok Marcival?
A Pannon Egyetem egyik programján. A tanszék, amelynek vezetésére hívtak, különösen fontosnak ítélte a tehetséggondozást, ennek keretében havonta szerveztünk egy-egy késő esti előadást. Az Éjszakai Egyetemre a legnevesebb szakemberek, személyiségek kaphattak meghívást, vendégünk volt például Vitányi Iván, Csapó Benő, Monok István, Pléh Csaba, Csányi Vilmos, Boldizsár Ildikó, Krasznahorkai László, ellátogattak hozzánk főpapok, de beszélgettünk a friss olimpiai bajnok Francia Zsuzsával vagy a 30Y zenekar tagjaival is. Éveken keresztül tartott az előadás-sorozat, és a saját hallgatóinkon kívül a karról, az egyetemről, a városból, olykor a régióból is jöttek látogatók. Ilyen alkalomra érkeztek előadást tartani a Vad Fruttik együttes tagjai. Utóbb Marci, aki akkor éppen próbatermet keresett, s az egyetemen is érdeklődött ez iránt,
megkérdezte, értek-e valamit a versekhez. Annyira ártatlannak és pofátlannak találtam a kérdését, hogy igennel válaszoltam.
Ezek után sokszor megfordult az ostromlépcsői házunkban, majd pedig Almádiban. A kezdeti közös munkálkodás eredménye a Darabok című lemezük.
(április 9.) Amikor leültetek beszélgetni Likó Marcival, felsejlett-e előtted a tegnap megpedzett távlat, és hogy A bunkerrajzoló hozzáíródhat a Vadnarancsok-nemzedék be nem futott életpályáihoz, de egyszersmind reményt is kínálhat a fiúk nemzedéke számára is, „hogy nem vagyunk egyedül”?
Nyilvánvaló, hogy harminc, azaz mára negyven év múltán sem más a helyzet, az apák, a gyermekek és az unokák közel azonos szituációkban vergődnek. A rendszer átalakulása olyan új világot eredményezett, melynek a törvényeit – mondhatni: a filozófiáját – alig követi valaki. A neoliberalizmus vagy az etnokonzervativizmus a maga (kényszer)képzeteitől jön izgalomba nap nap után, és a konkrétumokat is a saját szájízük szerint értelmezik a politikusok. A természet-társadalom közösen létrehozott valóságának modellezésétől épp ezért idegenkednek a mai napig, és ugyanez tartja vissza őket az etológiai nézőpontoktól is. A számkivetettség állapota viszont azonos. Ráadásul ahelyett, hogy csökkenne, a számkivetettek száma egyre növekedik.
Nem volt, és ma sincs akarat, illetve hatékony intézményrendszer a mélyszegénység kezelésére;
a társadalmi vagy személyes okokból peremhelyzetre sodródottak edukációs-, egészségügyi-, mentális- és szociális támogatása esetleges. Elmaradtak a strukturális változások, mert nem az etológiailag jól körülhatárolható közösségek fenntartása a cél, hanem valami utópisztikus csoportképzet megvalósítása – amely a kívánatos életpályákhoz, jövőkép realizálásához szükséges. Az állampolgárok választópolgárokká degradálódnak, feltáratlanul maradtak az igazi igényeik, és elegendőnek találtatik azok alkalmi, a hatalommal bírók számára hasznot hozó kielégítése.
A „nem vagyunk egyedül” érzés, amíg a kis csoportokban hasznot ígér, a nagyobbak számára fene sok rossz következménnyel is jár,
s ezek egy része – talán az állandó környezetváltozás miatt –, megjósolhatatlan eseményekhez vezet. Ezzel kapcsolatos, hogy tele vagyunk látnokokkal, önjelölt prófétákkal, képzetlen politikusokkal, gazemberekkel, költőkkel és más futóbolondokkal.
(április 10.) Ma este, egy filmklub keretében BME-s hallgatókkal néztem meg a Kopaszkutyát. Friss volt, provokatív és meglepően pontos korlenyomatnak hatott. Amikor azt kérdezték tőlem a vetítést követő beszélgetés legelején, hogy mi az első szó, ami Szomjas György alkotásáról eszembe jut, a csöves kifejezést mondtam. Aztán hosszas magyarázkodásba kezdtem arról, hogy ez mást jelentett a film készültekor, mint amit ma jelent. Te az elsők között ismerted fel, amit Szomjas vagy a szociográfusok és publicisták közül Boros István, Csörsz István vagy Kőbányai János. Tudniillik, hogy – Bereményit parafrazeálva – a nyolcvanas években, nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma. Hogy találtál a Semmelweis kórház pesthidegkúti pszichiátriájának ápoltjaira, akik a Móricz-ösztöndíjasként megírt Vadnarancsok című riportkötetednek lettek a főhősei?
Fotós barátommal, Molnár Lászlóval egy hónapon át készítettünk riportázst egy kis falu életéről. A bakonyszentkirályi mű nem lett jó, de megtanultam, hogyan tud kívülálló résztvevő lenni a kérdező. Egyre nagyobb figyelemmel fordultam a margón létezők felé – az izgatott, hogy mitől ilyen magas a számuk, és mi az oka, hogy a társadalom orvosi eseteknek tekinti őket, és miért leginkább az egészségügy feladata a velük való foglalkozás? Felelőtlenséget, hárítást és közönyt tapasztaltam. Egykori élettársam rokonságába tartozott Goldschmidt Dénes pszichiáter főorvos, aki viszont megértette és támogatta az elképzelésemet.
Az osztályára kerültek többségénél a megbetegítő tényezők között ott volt a társadalom,
illetve annak ilyen-olyan közösségei. Rokonnak látta a munkámat az időszak antipszichiátriai törekvéseivel. Egyetlen egyezségünk volt: olyan, az osztályán fekvő ápoltakkal készíthetek életútinterjúkat, akik nemcsak beleegyeznek a hosszú hónapokig tartó rendszeres beszélgetésekbe, de gyógyultnak tekinthetően lépnek ki a kórházi osztályról. Ebből következett, hogy bár több teljes, illetve részinterjút rögzítettem, csak négyet dolgoztam át – etikailag ennyit ítéltem nyilvánosság elé bocsáthatónak, irodalmi értékűnek és közölhetőnek.
(április 11.) 120 éve született József Attila. Mindketten szegedi diákok voltatok, aztán 2011-ben megkaptad a róla elnevezett kitüntetést. Mi a legrokonszenvesebb, mi a tőled legtávolabb álló vonása? Melyik a hozzád legközelebb álló szövege?
A művei jelentéshálózatait tartom unikálisnak. Szeretem a hosszú futamú, egybetartott nagy verseit. De amikor kihasználja az eszközrendszerét, a dühödt vagdalkozásait – legyen az vers, esszébéli vagy kritikai –, na, azokat kevésbé. Voltak évek, amikor minden nap kézbe vettem a J. A.-összest, de a legfontosabb, a mindenek előtti mű nekem a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Abban, amikor az elmondható határáig ér el, a megformált műalkotás nem leplezi el a pőre alkotót.
(április 12.) 1961-ben ezen a napon startolt el a bajkonuri űrközpontból Jurij Alekszejevics Gagarin. Te annyi idős voltál akkor, mint én, amikor az űrverseny későbbi nyerteseinek színeiben pályára lépett a Dream Team a barcelonai olimpián. Nekem életre szóló élmény volt a televízióban végignézni (aztán videokazettáról újból és újból lejátszani) az amerikai kosárcsapat meccseit. Neked jelentett-e hasonló vakuemléket az apró termetű őrnagy űrrepülése?
Elsős vagyok a monostorpályi iskolában: a jobb kezem begipszelve, gúzsba kötve tanulom az írást, az arcom pufók; az iskolába érkező fotósok képi motívumnak választanak,
én vagyok a padban feszengve ülő, a világra nyitott tekintetű eminens nebuló.
Április 12-én délelőtt halljuk a hírt, úgy vélem, az iskolai hangosbemondóból. Erre a momentumra nem emlékszem pontosan. Furcsa boldogságot érzek, a végtelen férkőzik a közelembe. Azzal is szembesülök, hogy a korábbi űrjáró, az értelmet sugárzó tekintetű Lajka kutya olyan kísérlet alanya lehetett, amely számára pusztulást hozott. Szorongva gondolok az udvarunkat őrző Léda kutyára, és azzal nyugtatom magamat, hogy vele ilyesmi nem történhet, hiszen korcs.
(április 13.) Ebben a hónapban is megkerestem egy vendégkérdezőt. Beszélgettünk is róla pár nappal ezelőtt: Likó Marcellről van szó. Idemásolom a neked szóló sorait: „Van-e kedvenc bogarad, rovarod, és ha van, miért az, amelyik?”
Bogaras vagyok. Marci tapasztalta, hogy megrögzötten ragaszkodom az igazmondáshoz, bár az nem része mindig az igazságnak. Közös könyvünk óta a szarvasbogár a bogaram, abban a változatban, ahogyan Csöngető Csaba, a csúzlibajnok grafikus a kötetborítóra kollázsolta azt. De előtte, gyerekként, a verőköltő bodobácsot, majd már egyetemistaként a havasi cincért szerettem. S utóbb, a Mekong folyó északi részén az indokínai térség látogatójaként a nyolc centimétert is elérő méretű lucanid bogarat, a magyarul megnevezetlen szarvasbogárféle fajt, a Dorcus grandist.
(április 14.) Ma lettem negyvenéves, és ahogy fölértem a Nagy-Kopasz-hegy csúcsán található Dévényi Antal-kilátó tetejére, az jutott eszembe, megkérdezem ma tőled, hol voltál, hol tartottál negyvenéves korodban. 1994 májusát írjuk tehát. Mivel foglalkozol, mi foglalkoztat, ki(k) vesz(nek) körül, hogy érzed magad?
Abban az évben, vagy ha nem is abban, a környékén válok felnőtté. Tanulom a megértést. Kiverekszem magam a Vadnarancsok keltette pszichózisból, hinni szeretném, hogy a világom, a városom, az országom és a kontinens átalakul, okokkal vezényelt egyetemi emberré emelkedem,
szerkesztem az Iskolakultúra havilapot és szenvedélyesen hiszek a minimalista prózaműben.
Nyakig vagyok a rovinj21-ben, majd a szabad kis- és hosszúversekben, a fecnikből szerkesztett Tiltott Ábrázolások Könyvében, és a rózsakutatásom, mint utólag látom, körvonalazódik. Veszprém és Budapest között ingázom, majd hamarosan Pécs is becsatlakozik. Miközben pályatársaim sztárokká válnak, ösztöndíjak, kiadók, díjak, kanonizáló társaságok és identifikáló projektek várnak rájuk, az önérvényesítés engem egyáltalán nem érdekel. Egyre jobban ragaszkodom Szegedhez, de a város egyre ridegebb. Beragadok Veszprémbe, esténként pedig Tolnai Ottóval és Tandori Dezsővel telefonozok.
(április 15.) A tegnapi válaszodban több olyan várost említettél, ami az életed egy-egy szakaszának fontos szereplője volt. Az áprilisi beszélgetésünket az egymásra írások szervezik, úgyhogy mára egy játékot ajánlanék. Egy szavakból álló, szélesvásznú kollázs elkészítésére hívlak. Úgy állna össze ez a képzeletbeli plakát, hogy mindegyik egykori lakhelyedről egy-egy tereptárgyat – szobrot, emléktáblát, jellegzetes homlokzatot, kereszteződést – komponálsz bele. Mik lennének ezek a motívumok?
Monostorpályi: Balassi Ferenc emléktáblája a református templom falán. Alatta, a domboldalban húzódott az óvodám udvara, ahol rendületlenül bányásztam a csontokat.
Debrecen: az egyetem épülete mögötti botanikus kertben áll Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel kőszobra. Ott beszélgettünk hétről hétre József Attila verseiről a magyartanárommal, Zsuga Anikóval.
Szeged: Juhász Gyula bronzszobra. Az egyetemi időszakom alatt még háttal állt a Tiszának.
Veszprém: Ostromlépcső. Az Ezer veszprémi naplemente című kötetem legtöbb verse az 5. szám alatti ház naplemente nélküli kertjében született.
Lovas: szőlős- és gyümölcsöskert. A vöröskőből készített terasz a badacsonyi cseresznyefával.
Budapest: Dorottya utcai székház, az első emeletén működött egy időben az Iskolakultúra szerkesztősége, ahonnan sokáig lehetetlen volt elszállítani az egyik legszebb Szőnyi István-festményt.
Pécs: a BTK mögötti Botanikus Kertben a Priszter Szaniszló botanikustól szerzett íriszgyűjtemény, és azok a ciprusok, amelyek magvaiból csíráztak ki az almádi kertem ciprusai.
Róma: a Via Giulián a Palazzo Varese utáni, a Teveréhez futó köz, amelynek végén áll az apró, Raffaello tervezte templomocska – Szabados Árpád kedves helye –, a Sant’Eligio degli Orefici. És a Tempio di Vesta, illetve a Fortuna Virilis maradványaival szemközt épült, cosmata-padlózatáról, na meg a Bocca della Veritàról neves Santa Maria in Cosmedin.
Brüsszel: az egyik a sok keskeny Horta-ház közül.
Balatonalmádi: Csikász Imre lépcső.
Murter: magányos mandulafenyő a Kosirina-öbölre néző délkeleti hegyoldalon.
A borítófotót Szöllősi Mátyás készítette.
