Amikor az ember könyvet olvas, gyakran ráismer a vele is megtörtént élethelyzetekre, gúnyosan vagy haraggal telve szemléli a gazdag cégvezetők mocskos játszmáit, fejére csap a naiv hétköznapi figurák hiszékenységét látva, vagy megkönnyez egy tragikus elbeszélést, mindezt úgy, hogy a valóságban nap mint nap találkozik hasonló történetekkel, és mindegyik mellett közömbösen elhalad. Rényi Ádámot olvasva valami egészen más történik, az ő történeteit lapozgatva eltűnik a közöny.
Igazat adok a kötet egyik előszavát jegyző Laik Eszternek a tekintetben, hogy a „savanyú képű” magyar ember megnevettetéséhez, érdeklődésének felkeltéséhez kell a jó tollforgató, aki behatóan ismeri az itt élők habitusát, aki szarkasztikus abszurditással, groteszk elemekkel tűzdelt felnőttmeséiben a sors kiszámíthatatlanságát beszéli el történetről történetre, humoros megközelítéssel. Mivel először vettem a kezembe Rényi Ádám-kötetet, sokat vártam az Erika néni és további felnőttmesék című könyvétől, amely trilógiájának utolsó darabja – és az agyoncédulázott novelláskötet szerencsére nem hagyott bennem csalódottságot.
A novellák realisztikussága nem csupán a történetek hitelességét erősíti, hanem mély érzelmi rezonanciát is kivált az olvasóból.
A valóságközeliség szinte tapinthatóvá válik, így a befogadó nem csupán szemlélője, hanem aktív résztvevője lesz az eseményeknek. Jómagam is képes voltam a máglyarakás receptjén sírni, és körmöt rágva szurkoltam, hogy Józsefné gyereke megkapja azt, ami neki jár. Mégis rengeteg kérdést vet fel bennem mind az író, mind maga a sorozat is. Rényi Ádám karrierútja ugyanis nem egy szokványos szépírói pályafutás, sokkal inkább egy fokozatosan felépített és látványosan menedzselt brand.
Elég rátekintenünk a kötetek paratextusaira, különösen a Laik Eszter, a Széphalom Könyvműhely és a Nők Lapja egykori munkatársa, a szerző „cinkostársa” által jegyzett előszóra, amely akaratlanul is megragadja az olvasót, hiszen óhatatlanul befolyásol: preformálja a lehetséges olvasatokat. Az előszavak azért sem túlságosan szerencsések, mert megtörik az első elemi találkozás, a szövegekre való ráhangolódás élményét, tompítanak az olvasókban megbúvó gyermeki kíváncsiságon, inkább hommage-jellegű előzetes tiszteletadásként, közhelyeket mozgató baráti dicséretként működnek, hiszen Laik olyan nagy nevek közé sorolja Rényi Ádámot, mint Örkény István, Mikszáth Kálmán vagy Heltai Jenő.
Rényi valóban ért a könyvíráshoz vagy ilyen sokat számítana egy jó stratégia felépítése?
Megragadta a figyelmemet az a szövegrészlet, amelyben „cinkostársa” arról ír, hogy Rényi Ádám tagadja, sőt erősen hárítja azt, hogy bármiféle írói szerepkört felvett volna, vagy hogy ért a novellaíráshoz. Viszont mégiscsak úgy tűnik, hogy „akár a jó szobrász a formálatlan kőtömbbel alkot csodát”, úgy a szerző is a hétköznapi történeteket, a mindennapok eseményeit varázsolja át novellákká, ám azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Rényi Ádám elsődlegesen valóban nem szépíró. A vizsgált könyv szerkezeti felépítése, a paratextuális elemeken kívül is egyértelműen projektjellegű megközelítést tükröz. Mindhárom könyv csupán kétszáz oldal, harminc, tíz oldalt meg nem haladó novellát tartalmazva. Rényi esetében tehát egy olyan szerkesztési elvet láthatunk, amelynek köszönhetően szélesebb olvasói réteget tud megfogni. Mert
könnyen emészthető, rövid és eléggé impulzív ahhoz, hogy hosszabb távon lekösse a figyelmünk,
hiszen a napjaink gyors tempójú információs környezetében elengedhetetlen az olvasók megtartása. A gyors benyomás kiépítése mondhatni el is várható tőle, mint a 21. Század Kiadó társtulajdonosától, mivel éveken keresztül az olvasói igények kielégítésével foglalkozott kiadóvezetőként és marketingszakemberként. Kezdetben kommunikációs és médiaszakember volt, majd újságíró, évekig kereskedelmi televíziók vállalati kommunikációjáért felelt, illetve PR-ügynökségek vezető beosztású munkatársaként dolgozott. És megalapozott marketinges tudását a jelen könyv – illetve könyvtrilógia – kiadásánál is nagyszerűen hasznosította.
A kötet szerkesztését, címét tekintve könnyen feltűnhet az a jól felépített projektszerűség, amelynek keretében a könyv és a trilógia megszületett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a könyv kiválasztása során rám is hatással volt a clickbait-effektus, a hatásvadász cím, és a kötetet övező reklámstratégia akaratlanul is felkeltette az érdeklődésemet. A cím várakozással töltött el azzal kapcsolatban, hogy végre egy olyan olvasmányt vehetek a kezembe, ami tele lesz brutalitással, gyilkossággal, megbotránkoztatással és egyéb „felnőtt” tartalommal. Ezzel az előzetes várakozásommal teljesen szembemegy az, amit a könyvtől kaptam. Az éveken keresztül megalapozott marketingtudás nem csak az előszóban és az ajánlásban köszön vissza, de néha a témaválasztás terén is. A Második esély című történet például részletekbe menő precizitással ír a koronavírus okozta gazdasági károkról, konkrétan tematizálva olyan aktualitásokat, amelyek a kortárs olvasót erőteljesebben foglalkoztathatják.
A tizennyolc pluszos karika elmarad, a szaftos brutalitás helyett mást ad át a mű – sokszínűséget.
A teljesen hétköznapi történetektől kezdve találhatunk benne groteszk, hátborzongató és érzelemdús elbeszéléseket is. Vagyis a hatásvadász cím némiképp félrevezető, hiszen magyarázatra szorul: itt voltaképp felnőttek által elmesélt történeteket olvashatunk. Kapunk egy teljesen átlagos elbeszélést arról, milyen az, ha elfelejtjük valakinek a nevét (Dedikált példány), vagy ha elnézzük a színdarab kezdésének időpontját, és így végül lekésünk róla (A színházlátogatás). Forgácsék válságos házassága pedig egy kabaréhelyzetben jelenik meg (Terápián).
A könyv másik rétege a groteszk elemek alkalmazásának formáit, lehetőségeit mutatja fel az olvasó számára. Csak egyetlen példa: Márta nénit megölik a lakásért, ami végül teljesen lelakott (Márta néninek meg kell halnia), de a mama is eltitkolja a szobában lévő halott párját a karácsonyi családi vacsora alatt (A papa karácsonya). A harminc fiktív történet még a groteszk, abszurd elemek ellenére sem távolodik el a valószerűségtől, mert a tematizált esetek bárkivel megtörténhetnek: előfordulhat, hogy megcsalnak, hogy zsarol minket a házvezetőnőnk (Post it), hogy rossz osztály szülői értekezletére megyünk el (Szülői értekezlet) vagy a rendelt termék nem úgy működik, ahogyan szerettük volna (Téves kiszállítás). De meddig használható egy jó recept? Meg lehet unni a nagymama húslevesét? Vagy az ismétlődő novellák felépítését?
A recept a jó tárcanovellákhoz adott, ezt a stratégiát pedig Rényi mérnöki precizitással követi:
legyünk szarkasztikusak, hozzunk a felszínre minél több társadalmi és egyéni problémát, a megoldást pedig késleltessük, ameddig csak lehetséges. A harminc novella alatt pedig egyszer sem tért el a már jól bevált módszertől. Ha a sorozat korábbi köteteit vizsgáljuk meg, azt láthatjuk, hogy Rényi Ádám ugyanazt a sablont vezeti végig az Erika néni és további felnőttmesék című kötetében, mint az azt megelőzőekben.
Tisztában vagyok azzal, hogy a novellának rövidnek, tömörnek, csattanószerűnek kell lennie; és azzal is, hogy a novellafüzérekben lévő történetek mind-mind újabb és újabb sztorik, így elkerülhetetlenek a bevezetők. Mégis, a türelmetlen olvasóban zavart kelthet, hogy Rényi Ádám az örökkévalóságig vezetgeti az olvasót, fokozatosan táplálva hiányérzetét. A kihagyások, a sejtetések, az elhallgatott történetek, az ismertként ábrázolt, ám mégis rejtélyes szereplők mind-mind olyan elbeszélői fogások, amelyek kérdéseket vetettek fel bennem. Vártam a visszacsatolást a következő résztől, vártam a szereplők visszatérését és a magyarázatot, hogy miért ismerhetem ennyire jól Erika nénit. A történetek különálló egységek, kötetünkben nincsenek visszatérő szereplők, nincs ciklikusság, nincs ismétlődés, úgy tűnhet tehát, hogy semmiféle kapcsolódási pont nincs a novellák között.
A tematikusan rendkívül heterogén kötet egymástól elszigetelt történeteket gyűjt egybe,
ám ha ezeket nem külön-külön nézzük, hanem egységként, azt láthatjuk, hogy itt voltaképp a különböző traumákat átélt felnőttek meséi sorakoznak. A fentiekben említett ciklikusság nem jellemző a trilógiára, épp ezért nem beszélhetünk novellafüzérről egyik kötet kapcsán sem. Jelen kötetünk a probléma fogalmát viszi színre harminc novellán keresztül, annak más-más aspektusát bemutatva. Így a befogadó konkrét betekintést nyer a gyász, átejtés, zsarolás, féltékenység és veszteség egyéni és társadalmi tapasztalatába. Mert az Alpár evangéliumában megismerkedhetünk az elbizonytalanodás érzésével, a Rabság című novellában a paranoid skizofréniát tanulmányozhatjuk, míg az Életem szerelmében az online ismerkedés hátrányaival szembesülhetünk.
Rényi Ádám korábban azt nyilatkozta, hogy fáradt embereknek ír. Azaz szemmel láthatóan
olyan olvasóközönséget próbál megszólítani, melynek tagjai alapvetően rekreációs célból, szórakozásból fogyasztanak szépirodalmat:
olyanokat, akik a fárasztó, szürke hétköznapokban kikapcsolódásra, gyors impulzusokra vágynak és a történetekben politikát, társadalomkritikát, megdöbbentő vallomásokat, eltitkolt üzeneteket vagy jól kitervelt gyilkosságokat keresnek. A hazai kortárs irodalmat tekintve, ha Rényi műveit a szórakoztató kategóriába soroljuk, ott előkelő helyet foglalnak el. Témái megfogják az olvasót, a direkt módon széles közönséget célzó írásai könnyed kikapcsolódást nyújtanak az olvasni vágyóknak. Rényi Ádám hozza a meghökkentő „egyperces” stílusú köteteket, és csak remélni tudom, hogy nem hagyja maga mögött az írói pályát, visszatérve a marketing világába, illetve hogy a továbbiakban fel tud hagyni a projektszerűséggel.
Rényi Ádám: Erika néni és további felnőttmesék, 21. Század Kiadó, 2024.
