Esmeralda
Rohanni a munkaügyi központba, elmenni a pszichiáterhez, megvenni a csigaölőt. Mindent egyedül kell csinálni, mert senki nem segít. Eszter már gyerekként is azt játszotta, hogy stresszes. Ilyen mondatokat ismételgetett, miközben szaladgált fel-alá az udvarban. Ezt látta otthon. Alig várta, hogy felnőjön, és ő is idegállapotban intézhesse a saját ügyeit. Ez akkor jutott eszébe, amikor az első munkanapjára készült a hosszú betegszabi után. Megtámadták. Bántották. Nem akart erre gondolni. A kanapén ülve próbálta eldönteni, hogy mit kellene felvenni. Ez egy olyan idegállapot volt. De várta, hogy újra dolgozhasson.
A szétszórt ruhákat nézve eszébe jutott Esmeralda. Az volt az első szappanopera, ami rabul ejtette. Mert hol máshol történt volna meg, mint egy szappanoperában, hogy José Armando összetalálkozik a vízesésnél a vak lánnyal, majd a szerelmük túléli, hogy mindkettőjükről kiderül, hogy nem a saját szüleik nevelték, ezután azt hiszik, hogy testvérek, majd végül ezer félreértés és rokonhalál után fellélegeznek, és egymáséi lesznek. Eszter tátott szájjal bámulta, közben pedig lekörmölte a háziját. Mire a szülei hazaértek a munkából, két dolgot tudott: hogyan kell szépen kanyarítani az „s” betűt, és persze azt, hogyan akarja majd megismerni a szerelmét. Amikor hétvégén kivitték a fóliasátrakhoz, ábrándos tekintettel leült egy nagyobb göröngyre, és várt a hercegét. Pazarul hozta a figurát, de csak egy kóborkutya járt arra. Annak persze örült, hogy ezen már túllendült.
Mire kiválasztott egy kényelmes irodai szettet, már a Hallmark csatornára gondolt: olyan dráma nincs az életben, amiről ők nem csináltak filmet. Sokszor mondták rá, hogy kissé koravén gyerek. Ideje nagyrészét a nagyszüleivel töltötte, mindig egy bandának tekintette magukat. Hallmark-szerű lassított felvételként látta, ahogy kapával a vállukon vonulnak ki a kertbe, hogy aztán megküzdjenek a nap kihívásaival.
Többször átöltözött. Nyári meleg, csinos ruha, de takarjon, szolid smink. Amikor végre elindult, szomszédja, Julcsi állította meg. Nagyjából egyidősek voltak, úgy tudta, hogy valami kreatív beosztása van egy ügynökségnél. Ő is örökölte a lakást, Eszter emlékezett a nagyanyjára. Semmi közös nem volt bennük. Julcsi spirituális lélek volt, de Eszter minden ötletét támogatta a lakógyűléseken, főleg a komposztálót. Ezért tartozott neki.
– Látom, már újra dolgozni mész – simogatta meg a karját Julcsi. Eszter összerezzent a hirtelen érintéstől. Julcsi észrevette. – Szerintem jót tenne neked egy párnapos elvonulás. Vagy legalább egy hangtálas meditáció – folytatta Julcsi együttérző arccal.
Jézusom, mi lesz a következő, a lélekutaztatás, gondolta Eszter. Már el is kezdett fogalmazni magában egy viccet, amiben az életvezetési tanácsadó, a hangtálas gyógyító és a lélekutaztató mennek együtt a sivatagban.
– Ne legyél szkeptikus! Látom ám, hogy nem hiszel benne. Pedig hidd el, hogy rendbe tenne – mondta incselkedő vigyorral. Majd nyomatékosító kézmozdulatokkal kísérve belekezdett egy hosszú sztoriba, amiben előjött az izzasztókamrás jóga, a gyógynövényes smoothie-k, egy önismereti út, ami túl drága lett volna és persze a motivációs tréner is. Eszter nem figyelt. Megvárta, amíg Julcsi két mondat között levegőt vesz, és elrohant a buszhoz.
Csak a Pusztaszeri köröndnél jutott eszébe, hogy már előre eltervezte: más útvonalon indul el, mint szokott. Nem baj, az a busz is ott állt meg. Már a Vérhalom térnél haladtak, amikor még mindig Julcsin járt az agya. Csak azért nem bánta, mert így nem volt ideje a többi utas között potenciális támadókat keresni. Határozottan úgy gondolta, hogy ha valakinek lelki gondja van, kérjen segítséget. Ő maga is járt korábban pszichológushoz. Diplomás szakemberhez. El is döntötte, hogy saját maga coach-a lesz. Ha nem megy, majd hívja a pszichológust. Csak ne lenne olyan süppedős a kanapéja. Mint egy félig leengedett gumimatrac.
A gondolatmenetből csak az riasztotta fel, hogy vele szemben ledobta magát egy középkorú, nonfiguratívra vert orrú pasas. Erről eszébe jutott, hogy nem is tudja, Boldizsár behúzott-e az ő támadójának. Vagy csak leszerelte? Vajon sebes volt a keze? Meg kellett volna nézni.
Direkt úgy időzített, hogy korábban érjen be az irodába, mint a többiek. De a főnöke már a szokott helyén ült. Esztert várta, akinek ettől összeugrott a gyomra. Persze ez is a felesleges parák közé tartozott. Laci csak tudni akarta, hogy mennyire gyógyult fel, és kikötötte, hogy az első napokat tekintse visszaszokásnak, ne akarjon semmi nagyszabásúba belefogni. Eszternek mondjuk ez eszébe sem jutott. A projektjei szinte mind kipörögtek, amíg megpróbálta magát kiskanállal összekaparni. Még így is majdnem hatszáz levél várt rá a postafiókjában. Megengedte magának, hogy pár percig csak nézze az ablakból a budapesti panorámát. Jó, azért Kőbányáig nem látott el, de ha nagyon meresztette a szemét, a Bazilikát ki tudta venni.
– De jó, végre itt vagy. Nem érdekel, hogy vagy. Mi a helyzet a növénnyel, amit neked adtam? – robbant be Bori az irodába a szokásos vehemenciával.
– Annak a növénynek egy célja van az életben: hogy megalázzon. Ha hoz egy új levelet, egy másik elszárad.
– És most hány levele van?
– Egy.
Eszter nem gondolta, hogy a végóráit élő egylevelű futónövényén fog először nevetni az irodában, de jól esett neki. Esmeralda biztosan már a puszta angyali kisugárzásával megmentené azt a kórót.
Mire ebédszünetre vonult a teljes csapat, rájött, hogy az ő helyzete is olyan, amire sokan az eredendő jószándékukkal sem tudnak helyesen reagálni. Bár ő sem tudta, hogy mi a helyes. Mindezek ellenére kezdett kicsit felengedni.
Ahogy az előző este összedobott zöldségcurry-t piszkálgatta, Boldizsártól jött egy üzenet.
– Minden oké? Remélem, nem hajtod túl magad.
– Esélytelen a túlhajtás. Háromkor irány haza, nehogy már az első napon kidőljek. Rám parancsoltak. Szerencsére – válaszolta.
És tényleg kimerült. Sok volt a kérdés, az ember, a beszéd, ettől már nagyon elszokott. Ahogy lefelé siklott a lift, nekidőlt a hűs, krómozott falának és lehunyta a szemét. Jólesett a sötét. Nem is érezte, hogy leért a földszintre. A forgóvilla belekapott a vászonszatyorba, amiben már csak az üres ebéddoboza volt. Hunyorogva lépett ki az utcára, és próbálta kitalálni, hogy melyik útvonalon induljon haza. Arra semmiképp, mint legutóbb, ebben biztos volt. Újra elöntötte az idegesség. A derekától kúszott fel az érzés egész a halántékáig, mint megannyi szúrós hangya. Fújt egy nagyot, hogy megnyugodjon, és nézte a torzsalkodó varjakat. Szerette őket. Útvonaltervezés, villamos, busz, aluljáró, ellenőr. José Armando sehol.
Borító: Unsplash
