Bakos Gyöngyi második novelláskötete, a Nixon nem tud lépcsőzni 2024-ben jelent meg, és spoiler: Nixon tényleg nem tud lépcsőzni, de nem kell aggódni, a cím a szöveg visszatérő motívumainak egyikeként van jelen és nem ragaszkodik foggal-körömmel a konkrét jelentéséhez. A könyv tizennyolc novellából, tizenhárom teljesen önálló, két feltehetőleg ugyanarról szóló és három összefüggő történetből áll – a történetek ugyanis egymásba tűnnek, a homályos tér- és időkezelés miatt pedig nem egyértelmű, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik.
A címben szereplő Nixon egy angol bulldog, aki sérülése miatt nem tud lépcsőzni, ennek ellenére szimbolikus jelentőségű mellékszereplőként nagyon sok helyen megjelenik gazdájával, s az ő egykori szerelmének novelláiban.
Nixon az egyetlen olyan karakter, akinek az érzéseiről semmit nem tudunk meg,
egészségügyi állapotáról, napi rutinjáról és egyéb fontos körülményeiről közvetetten viszont annál többet. Nixon gazdájának és egykori szerelmének viszonya egy véget ért, ám a nőben soha le nem záródott szerelmi történetként olvasható. A kutya gazdája, Ivan ugyanis nagy hatással volt a nőre, óriási űrt és rengeteg kételyt hagyott benne, amelyek őt hónapok óta nem hagyják nyugodni. Hiába visszatérő szereplők, mégsem érezhetőek főszereplőnek a könyvben. Ebben a szövegvilágban ugyanis
mintha minden egyforma jelentőséggel vagy épp jelentéktelenséggel bírna,
a részletek és a nagyobb horderejű események hasonló hangsúllyal fordulnak elő.
Ha már az első novella is filmes utalásokkal él (például főszereplője Kaurismäki filmjét nézi a moziban), hadd tegyem én is ezt:
ha ez a könyv egy film lenne, egy kortárs rendezésű, road movie-elemekkel átszőtt Ingmar Bergman-mozi lenne,
és művészmozik vásznain vetítenék. Vágatlan, hosszú snittek folyamatát látnánk alánarrálással. A kamera körbejárna Budapesten és megállna például a villamoson utazó, a kávézóban ülő, az otthon várakozó vagy éppen a munkahelyen pletykáló emberek előtt, figyelné őket. A film elején, közepén és végén pedig visszatérnénk Nixon gazdájához és az egykori szerelméhez. A történetek a jelenben, szó szerint itt és most játszódnak, napjaink Budapestjén. Meglepő tapasztalat a könyv olvasása közben, hogy a hétköznapi gondolatok és érzések – minden banalitásukkal együtt – milyen erőteljesek tudnak lenni, ha egy érzékeny megfigyelő ragadja meg őket.
Az in medias res kezdés egyszerre hat a meglepetés erejével, és válik olykor zavaróvá: belehelyezi az olvasót egy szituációba vagy egy gondolatmenetbe, azt minimum háromszor körbejárja, hogy végül ugyanott fejezze be, ahol elkezdte.
Ki kell ismerni a történetvezetés működését, hogy a töredékesség mégis egésszé álljon össze a befogadásban.
Azt gondolom, ezt a nehézséget a Nixon nem tud lépcsőzni történeteinek írója szépen megoldotta. Miután azonban meglehetősen hirtelen érkezünk meg a történetekbe,
ritkán van lehetőségünk megismerni a szereplőket, akiknek a szemszögéből olvasunk.
Milyen neműek és korúak? Ezek az alapvető információk rengeteget hozzátesznek a befogadáshoz és a szituációk megértéséhez. Előfordult, hogy egy gyengébbnek érzett történet közepén realizáltam, hogy egy idősebb férfi és nem egy fiatal nő a narrátor – ez is jól mutatja, milyen könnyen működésbe léphet bennünk a befogadás automatizmusa, különösen, ha fiatal női szerző könyvét olvassuk. Ezekben a pillanatokban látványos volt, hogy mennyire megváltoztatja az értelmezést az, hogy milyen beszélőt képzelünk a történetek mögé. Bakos Gyöngyi könyve bemutatja, hogy ma, amikor mindig van választásunk, amikor mindig a tökéletesre és szépre törekszünk,
ma is csak emberek vagyunk. Halandók, hétköznapiak, furák.
Mindannyian küzdünk szorongással, ami Heidegger és Kierkegaard felfogása szerint a semmiből, valami megfoghatatlanból ered.
Bakos Gyöngyi novellái a semmitől való félelmet élethű helyzetekben, ironizálva, de mégis empatikusan, ítélkezésmentesen mutatják be.
A könyv főhősei nem tudják megfogalmazni mitől is tartanak konkrétan. Nem próbálják kitalálni, nem halmoznak hasonlatokat, nem magyarázkodnak. A karakterek megélik azt a semmit, amitől tartanak, ami miatt kibillentek a hétköznapi kerékvágásból.
Egy szó, amit ha sokszor kimondunk egymás után, elveszti az értelmét. Egy élethelyzet, ami bárkivel előfordulhat, mégis, ha gondolkozni kezdtünk rajta, hirtelen furcsává, feleslegessé, fojtogatóvá válik. Érzéseink hevében gyakran nem tudjuk őket hova tenni, és nem tudjuk meddig menjünk, csak megyünk és meg sem állunk, vagy épp ellenkezőleg. Állunk, topogunk egy helyben, és fogalmunk sincs, merre kellene továbbmenni. A Nixon nem tud lépcsőzni ezeknek a lélektani pillanatoknak a megragadásában érdekelt. Útkeresés, reakcióképtelenség, cselekvés nélküli eltökéltség, ábrándozás.
A könyv meg sem próbál ezekre a helyzetekre útmutatóval szolgálni – de nem is ez a dolga.
Elég, hogy ismerős figurákkal találkozunk benne, akik sorsán keresztül magunkra ismerhetünk. Elég, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül.
Bakos Gyöngyi: Nixon nem tud lépcsőzni, Magvető, Budapest, 2024.
