A nemrégiben Budapesten dupla teltházas koncertet adó metál ikon Iron Maiden nem véletlenül a világ egyik legnépszerűbb zenekara. Dalaik a műfaj alaptételei közé tartoznak, koncertjeik továbbra is energiától duzzadnak, a tagok pedig elismert zenészek és szimpatikus figurái a színtérnek. A banda megszámlálhatatlan alkalommal körbeturnézta már a világot, munkásságukról nem egy könyv született, lemezeik pedig milliószámra keltek el karrierjük során: nyugodtan kimondhatjuk, a zenekar egy rockzenei intézmény. Pontosan 25 évvel ezelőtt jelent meg a számos szemszögből mérföldkőnek számító Brave New World című lemezük – ennek az albumnak a történetét járjuk most körbe részletesen.
A Maiden elképesztő karrierje csaknem 50 évvel ezelőtt indult, 1975-ben, mikor is Steve Harris úgy döntött, zenekart alapít. Az aranykor viszont a ’80-as évekre tehető, miután csatlakozott a bandához Bruce Dickinson énekes: ezekben az években olyan műfajmeghatározó művek születtek a Maiden műhelyében, mint a The Number of the Beast (1982), a Piece of Mind (1983) vagy a Powerslave (1984). A ’90-es évek viszont turbulenciát hoztak Harrisék életébe: 1990-ben Adrian Smith gitáros, 1993-ban pedig Bruce Dickinson lépett ki. Smith helyére Janick Gers érkezett, a Dickinson után keletkező űrt pedig Blaze Bayley igyekezett betölteni – ennek ellenére változó minőségű albumok születtek ezekben az években, melyek sem a kritika, sem a közönség elismerését nem nyerték el; mindemellett
az akkoriban tomboló grunge hullám átmenetileg egyébként is parkolópályára helyezte a klasszikus heavy metalt.
A hullámvölgyek után az ezredforduló viszont elhozta a „nagy visszatérést”: a 2000. május 29-én napvilágot látott Brave New World album több szempontból visszarepítette a bandát a régi idők népszerűségéhez és kivételes zenei színvonalához.
De mielőtt rátérnénk az albumra, beszéljünk pár szót a tagcserékről. Először Adrian Smith dobbantott, 1990-ben: saját bevallása szerint túl sok volt neki a hírnév, az állandó turnézás, a feszített tempó, így átmenetileg letette a lantot és saját életének építésére koncentrált. A gitáros úgy nyilatkozott, hogy bár átmenetileg megkönnyebbült, amikor kilépett, végül megbánta döntését. Az ő helyére érkezett Bruce barátja, Janick Gers, akivel ő már korábban dolgozott együtt első szólólemezén – pl. vele írta a Bring Your Daughter to the Slaughter című dalt, ami végül nem erre a szólómunkára (Tattooed Millionaire), hanem a Maiden soron következő No Prayer for the Dying (1990) albumára került fel.
Dickinson 1993-ban hagyta el a csapatot, hogy új lehetőségekre, saját művészi ambícióira koncentráljon.
Számára a következő néhány év izgalmasan telt: négy nagylemezt is kiadott saját neve alatt (ezek közül kettőn dolgozott vele Adrian Smith is). Ezek a szólómunkák eltávolodtak a Maiden világától, és igencsak színvonalas dalokat tartalmaztak. Úgy tűnt tehát, hogy összességében jól döntött az énekes, amikor bevállalta, hogy kilép az olajozott metálgépezetből. Helyére Blaze Bayley (az ugyancsak brit heavy metal formáció Wolfsbane énekese) lépett, akit sok száz jelentkező közül választott ki Harris az énekesi pozícióra.
A sikerek viszont elmaradtak, a banda népszerűsége apadt, így az évtized végére az Iron Maidennek döntenie kellett: vagy megújul és visszatér, vagy végleg háttérbe szorul. Harris nem is teketóriázott tovább, visszahívta Dickinsont és Smith-t a csapatba – természetesen mindketten igent mondtak. Blaze Bayley-t gyakorlatilag kirúgták, Janick Gerstől ugyanakkor nem váltak meg, így alakult ki a háromgitáros, hatfős felállás. Bayley egyébként barátsággal köszönt el a brigádtól, és azóta is jó viszonyban van a zenekarral, még Bruce-szal is. Szerinte főleg a pénzügyi számok pecsételték meg a sorsát, ugyanis a kiadó nem volt elégedett a bevételekkel, és mivel akkoriban több sikeres reunion történt (pl. Judas Priest, Black Sabbath, Deep Purple), a Maiden számára is ez tűnt előremutató döntésnek. Bayley így emlékszik vissza erre: „Leültünk beszélni, és közölték velem, hogy sajnálják, de ez így nem megy tovább.
Megkérdeztem: Bruce visszajön?
Pár pillanatnyi csend után mondták, hogy igen. Erre én: rendben. Nincs miről beszélnünk. Mindent köszönök. És soha nem fogok semmi rosszat mondani erről a zenekarról, mert mindig is barátsággal és jósággal fordultatok hozzám.” Bayley egyébként a harmadik próbálkozástól várta a Maiden megváltását, de ez sajnos már nem érkezett el. Azóta persze a vele készült The X Factor és a Virtual IX album is rehabilitálódott, a banda és a fanok körében egyaránt: Harrisék a mai napig rendszeresen szerepeltetnek olyan klasszikusokat ebből az érából a műsorukban, mint a Sign Of The Cross vagy a The Clansman.
Bruce és Steve egy brightoni kocsmában találkoztak, hogy megbeszéljék az újrakezdést, és a találkozó jól sikerült: Dickinson is érezte, hogy most újra valami nagyot alkothatnak együtt, és újfent a rockvilág élvonalába repíthetik a Maident. Dickinson szerint „[z]enei szempontból olyan volt visszatérni az Iron Maidenbe, mint felvenni a kedvenc túracipődet. Az évek során pont a megfelelő helyeken tágult ki, és a groove még mindig megvolt benne. Viszont új szikrát és energialöketet kapott a dolog. A szólókarrierem alatt megszerzett magabiztosság és a hangom szélesebb érzelmi skálája plusz erőt adott.”
A lemez felvételeihez Kevin Shirley-t kérték fel producernek,
aki korábban dolgozott a Silverchairrel, a Journey-vel és a Dream Theaterrel is, tapasztalatnak tehát nem volt híján – mindazonáltal kétségei voltak a közös munkával kapcsolatban. Aggodalmai persze feleslegesnek bizonyultak, sőt Shirley és Harris olyan jól kijöttek egymással, hogy a Maiden azóta is csak vele dolgozott az elmúlt 25 évben.
A lemez rögzítését Párizsban kezdte el a csapat a (korábban moziként üzemelő) Guillaume Tell stúdióban, miután lezárult az 1999-es, Dickinsonnal és Smith-szel végigvitt Ed Hunter turné.
A korábban megszokott sávos rögzítési módszer helyett a csapat úgy döntött, élőben játssza fel a komplett lemezt.
Shirley forszírozta egyébként az élő rögzítést, mivel szerinte ez a módszer extra kreatív energiával spékelte meg a dalokat – ahogy később nyilatkozta. Harrisék először ódzkodtak ettől a megközelítéstől, de végül maximálisan működött a dolog, és a zenekar is megkedvelte ezt a metódust. A felvételek békésen zajlottak, a lemez egy megújult zenekart mutatott. „Egy magát újra megtaláló bandát láttam, amiben a természetes kémia újra beindult. (…) Próbáltam új dolgokat kipróbálni velük, mint például a vonós hangszereket a Blood Brothersben, hogy az egész még epikusabb legyen. De azt nem mondhatod a Maidennek, hogy inkább hagyjuk a galoppozást, próbálkozzunk mással, mivel ez a Maiden. Betonbiztos identitásuk van, amivel nem érdemes baszakodni. Felelőtlen dolog is lenne, meg egyébként is, miért akarna ilyet tenni az ember?” – nyilatkozta Shirley. A lemez dalait mindössze 12 nap alatt vették fel, de
az egész lemez keveréssel és utómunkálatokkal együtt is összeállt három hónap alatt.
Az anyagot egyébként a portugáliai Faróban írta a csapat, ahol Harrisnek volt nyaralója – ezúttal nem voltak összezörrenések, a felvételek simán zajlottak, az új, háromgitáros formula remekül működött.
A lemez megjelenését egy kislemez, a The Wicker Man harangozta be. A nagy összeborulás után egyébként
a Maiden újra szívesen látott vendég lett a legnagyobb helyszíneken:
a csúcspontot a lemezt népszerűsítő világ körüli turné utolsó állomása, a 2001. januári Rock in Rio-s fellépés jelentette, nagyjából negyedmillió ember előtt – ez karrierjük második legnagyobb bulija volt, az 1985-ös Rock in Rio után. Ennek a koncertnek a felvételeiből élő albumot és DVD-t is készítettek. Érdekesség, hogy a turné keretében hazánkban is jártak: 2000. június 7-én a Kisstadionban léptek fel. De lássuk, mit is alkottak Harrisék 12. stúdiólemezükön.
A nyitó The Wicker Man hagyományos Maiden-ízekkel nyitja az albumot, rövid, hatásos refrénnel, rockos Smith-féle riffeléssel. A lemez valódi atmoszféráját viszont a The Ghost of The Navigator hozza el, sejtelmes, szép gitármotívumokkal, zaklatott tempóváltásokkal. Ez a hangulat teljesedik ki a címadó számban, ami régóta kedvencem az albumról.
A Brave New World hat percében ugyanis minden benne van, amitől jó ez a zenekar:
misztikus intro és outro, énekelhető refrén, gyorsulás, kiváló szólók és vegytiszta Maiden-harmóniák. Csalódást természetesen a Blood Brothers sem okoz: vonósokkal támogatott, lassan építkező epikus nóta ez, igazi közönségkedvenc, sok emlékezetes megoldással. A The Mercenary a direktebb, klasszik Maiden vonalat erősíti, míg a lemez leghosszabb dala, a Dream of Mirrors prog-rock stílusjegyeket mutat, a verzék alatt szinte Pink Floyd-os hangulattal. Aztán a The Fallen Angel szépen ránk rúgja az ajtót lendületes riffelésével és húzásával – gyors, tökös metálnóta ez. A The Nomad ismét zseniális, tört ritmusokkal operáló, keleties mamut csodaszép gitármunkával – bátran kijelenthetjük, hogy méltó kistestvére a Powerslave-nek. Kapunk egy igazi metálslágert is az Out of the Silent Planet formájában, fülbemászó dallamokkal, végül a The Thin Line Between Love and Hate nem csekély 8 percével, penge Murray-szólóbetétekkel és harmóniákkal zárja a show-t.
A Brave New World egyszerre hordozza tehát a klasszikus Maiden hagyományokat és a zenekar ‘90-es évekbéli motívumait (több szám ötlete még a Bayley-korszakban fogant), kis prog-rockkal megfűszerezve. A sound éles, modern.
Összességében valóban érződik, hogy a brit legendák újjászülettek,
és friss lendülettel vetették bele magukat az új évezredbe, egy stabil repertoárral bíró nagylemezzel, ami az utóbbi több mint két évtizedben bizonyította, hogy a csapat korábbi klasszikusaihoz hasonlóan állja az idők próbáját. Ezt igazolta a fentebb is említett Brave New World turné, mely ismét arénákban zajlott, valamint a túlnyomórészt pozitív kritikai fogadtatás is. Harrisék újonnan a heavy metál élvonalában találták magukat, s azóta is tartó töretlen népszerűségük ezzel a lemezzel születhetett újra hamvaiból.
Iron Maiden: Brave New World, Warner Music Group, 2000.
Borítókép és fotók: a zenekar honlapja
