2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút. Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra lesz, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma. (A januári etap itt olvasható, február első fele itt, a második fele itt érhető el, a márciusi kérdések és válaszok itt, illetve itt találhatók, az áprilisi beszélgetés első fele pedig nálunk, a KULTer.hu-n olvasható.)
Áprilisban az egymásra íródások kerültek a középpontba. A hónap második felében szóba került a Csütörtök Esti Társaság, a Mozgó Világ és az Új Symposion, és megtudtam, hogyan válik nemzetkarakterisztika-jelölővé egy sütemény. János ezúttal rádióműsort állított össze és titkos portugál receptet osztott meg velünk, de beszélgettünk textustágítóról és horhosfigurákról, valamint megemlékeztünk egy franciskánusként élt jezsuitáról is.
(április 16.) „[R]észese akar lenni az európai örökségfolyamnak, nem mond le önmagáról, saját személyisége történetiségéről, tapasztalatairól sem” – Kovács Edwardról írtad ezt az Öbölnyi megafon című antológiában, miután egy pályázat keretében 2022 őszén tíz napot együtt dolgoztatok a Szigligeti Alkotóház kertjében és falai között. Miben érzed rokonnak Edward költészetét, és mi az, amit megtanultatok egymástól a közös munka során?
Edwardot pályakezdése óta szemmel tartom. Egyfelől, mert fontos számomra a ligetes-fás debreceni irodalom, másrészt, mivel Székelyhídról származik, arról a határmenti romániai településről, amelyhez erősen kötődik a családom apai-nagyapai-dédapai ága, ám mindenekelőtt amiatt, mert lételeme a tájékozottság. S főként: érett, szuverén világú poéta. Nemzedékéből kiemeli az imponálóan széles irodalmi érdeklődése és a rendszerezettséget eredményező képzettsége.
Nem szorult be a társait összepréselni képes völgyútba, nem falka- és nem horhosfigura.
Nem érzékelek benne semmi önterápiás lázat, amint a váteszkedéstől is idegenkedik. A költészet és az élet együttjárásától nem rémül meg, de hasra sem esik tőle. Amúgy nem mondanám, hogy a tematikánk rokon, az anyagkezelésünk is különbözik, a mentalitásunkban azonban lehet, hogy hasonlítanánk – már ha azonos nemzedékhez tartoznánk. Tetszik a teherbírása, és az is imponáló, ahogyan magán tudja tartani a figyelmet, miközben minden noszogatásnak módszeresen ellenáll. Hogy tanulok-e tőle bármit is, nem tudhatom. Ha olvasom majd azt a kötettervet, amelyet Kukorelly Endre kiadásra kért tőle Szigligeten, bizonyosan tanulságos lesz számomra is.
(április 17.) A tegnap emlegetett antológiáról eszembe jutott az 1969-es Költők egymás közt című kötet, amelyben tizenöt akkor induló szerzőt mutatott be egy-egy elismert pályatárs. Ötvenhat év távlatából neked melyik a legizgalmasabb hang az akkor bontakozók közül, illetve melyik páros a leginkább meglepő?
Nem lennék igazságos egykori magammal, ha a debreceni Gambrinus köz melletti könyvesboltban a megjelenése napján megvett antológia kapcsán egybemosnám az akkori olvasói lelkesedésemet a mostani pályatársival. Annak ellenére sem, hogy az előzmények nélkül megismert költők közül minden hezitálás nélkül
egyből hívévé váltam a boszorkányos Kiss Annának, továbbá Kiss Benedeknek, Oravecz Imrének, Szepesi Attilának és Takács Zsuzsának.
Hogy a minőség azonossága ellenére miért érzek ma mégis bődületes különbséget köztük? Oly eltérő módon, annyira különböző irodalmat képviselők a pályakezdőket bemutatók? Vagy valóban képben lehettem kinek-kinek a poétai kvalitásával? Akárhogy is, máig nem változott az ötük költészetéhez a viszonyom, legfeljebb árnyaltabb lett, annak ellenére, hogy az életművük visszhangja és az ismertségük eltérő.
Mellékes, hogy Kiss Bencével néhány levelet váltunk, Oraveczcel negyven évvel később, Veszprémben a Magyar Napokon találkozunk, s úgy ölel meg, mintha jól ismernénk egymást, a többiekkel pedig nem teremtődött tér, hogy személyessé alakuljon a kapcsolat. Talán mellékes az is, hogy a Sarkadi-kutató Csontos Sanyi ügybuzgalma nyomán Vas Istvántól megkaptam az üzenetet, és módomban állt volna keresni, amint az általa bemutatott Petrit is, de a diszkrepancia, ami a személyiségük, költészetük és az irodalomképük, meg az enyém között feszült, elvette a velük való találkozástól a kedvemet. Ezt azonban mára már szégyellem.
(április 18.) Találtam mára egy egészen csodás évfordulót. 1930-ban, ezen a napon, 20:45-kor a BBC hírolvasója azt közölte a hallgatókkal, hogy „ma nincsenek hírek”. Aztán negyed óra dallamos zongorajáték következett, majd pedig kapcsolták a Queen’s Hallt, és folytatódott a Parsifal-közvetítés. Ha lenne negyed óra műsorszünet, amit te tölthetsz ki az éterben, amikor bármilyen zenei művet, hangot, hangjátékot vagy egyebet sugározhatnál, mit választanál?
A Sinnermant, Nina Simone káprázatos dalát, méghozzá a hosszabbik változatot.
(április 19.) Tegnap műsorkészítőként tettelek próbára, ma pedig a konyhai tudományodat hoznám játékba. Mesélted, hogy Portugáliában sokféle finomságot kóstoltál. Van-e valami recept, amit kipróbáltál közben idehaza is?
Nem akadt nap Portugáliában, amikor a kávé – a csöppnyi tejjel bolondított változat, a pingado – mellé ne kerítettem volna valamiféle helyi süteményt. Ilyen a fahéjas-sajtos-tojáskrémes queijada de Sintra, a mandulakrémes travesseiro, a golyó alakú bola de Berlim, a kettészelt főtt tojásra hajazó ovos moles de Aveiro vagy az apáca gyomrának fordítandó barriga de freira. Ám vitathatatlan, a legportugálabb a pastel de nata, azaz a pastel de Belém.
A mi univerzumunk már csak olyan, hogy a sütinek legendája kell legyen.
Ezzel az ínyencséggel együtt jár, mint barokk eposszal a körmondat, egy tizenkilencedik századból származó történet. A tojásfehérjék a Szent Jeromos-kolostort lakó szerzetesek ruháinak ropogósra keményítésére szolgáltak akkoriban, és hát a maradék tojássárgákat is hasznosítani kellett valahogy. Ebből lett a pastel de Belém. Mindez nyilvános gyónással ér fel, viszont praktikus gondolkodásra is vall.
A tésztakosárkában megsütött édes tojáskrém receptjét a húgaim és a netes keresésben járatos egyik unokahúgom közösen bányászták elő. Szerintük egyszerűen elkészíthető. Érdekessége, hogy cseppnyi vanília sem kerül bele, ezzel szemben a fahéjtól és a kevés citromhéjtól aromás. Az Antiga Confeitaria de Belém, az 1837-ben alapított cukrászda titkos receptje ez, és a hozzávalók, valamint a készítési mód együttese teszi az eredetivel rokonná a végeredményt.
Azt, a recept sugalmazása mentén mindenkinek magának kell kikísérletezni,
hogyan válik a leveles tésztakosárba öntött tojáskrém lágy állagúvá, a teteje pedig foltokban feketére pirulttá. A vékony rétegű vajas tészta miként lesz halovány barnává, darabokra nem hullóvá, mégis ropogóssá. Meg azt is, hogy akkor kell a süteményt porcukorral meghinteni, amikor embertestmeleg, s hogy mennyi hűlést követően fogyasztandó.
Ennyi az egész: 30 dkg leveles tészta, 4 dl zsíros tej, 4 tojássárgája, 12 dkg répacukor, 3 dkg búzaliszt, vaj a sütőformák kikenéséhez, csipet só, őrölt fahéj és citromhéjreszelék. Tálaláshoz porcukor, a készítéshez tűzforró sütő.
A sült krém lágy, akár a portugálok világa és maguk a portugálok is. Az egész országra a lágyság jellemző, ez a végső konklúzió! Merésznek hitt kijelentésemre reflektálva küldte nemrég, szokása szerint rövidre fogott üzenetét a filozófus, Boros János: a Le Monde Portugáliáról szóló különszámában ugyancsak softnak jellemzik az országot.
(április 20.) 2014-ben, a Gondolat Kiadónál jelent meg az Egy teremtés története, ami az Onagy Zoltánnal folytatott beszélgetéseiteket tartalmazza. János kalendáriumában most az egymásra íródások hónapja van, és azért hozom szóba ezt az izgalmas kötetet, mert a mostani vállalkozásunk óhatatlanul ráíródik a tizenegy évvel korábbira. Hogy kezdődött a közös munkátok Onagy Zoltánnal, milyen módszerrel dolgoztatok, és hogy írnád le a hatvanadik évedre jellemző élethelyzetet?
Onaggyal a korosztályában revelációt kiváltó Út Eridanusba című nemzedéki kisregényének megjelenése után találkoztam, az Írószövetség éttermében, ahova csütörtök esténként jártunk, mint egymáshoz tartozni akaró, ámbár egymáshoz finnyásan viszonyuló fiatal tanoncok, akiknek drágább találkahelyre nem telik. Onagy Tóth Erzsivel foglalkozott, a többiek a világot igyekeztek megváltani és hevesen alkoholizáltak. Utóbbiban Szervác Jóska járt élen.
A Csütörtök Esti Társaság, vagyis a CsET idejekorán széthullt, lett közülünk több pályaelhagyó, több halott,
a szegediek és a pécsiek pedig meglehetős óvatossággal viseltettek egymás iránt. Olyan is akadt, akivel nem szívesen találkozik az ember, miután felnőtté keseredik. Zolival viszont megmaradt a kapcsolatunk. Ő Esztergomban lakott, én Veszprémben, de egyikünk sem vidéki magányként élte meg a helyzetét. Rendkívüli munkabírás, finom nyelv- és emberismeret jellemezte – és céltudatos pályaalakítás, amit a megélhetési kényszer el-elformátlanított. Mindezeken felül a pályatársak iránti tartós figyelem, ami, úgy találtam, a vidéken élők jellemzője. Az interjúkra ugyanoly alapossággal készült, mint a kisregényeire vagy a rövidprózáira. Komolyan vette a maga által választott feladatot, ő aztán tudta, mire képes és mire nem. Tisztában volt pályája lehetetlenségeivel, jól viselte a mellőzöttséget és a méltánytalanságokat. Többször is akadt a fiatalok között, akit a maga módján istápolt.
Azon kevesek egyike volt, akivel egy-két óra duhajkodás után is együtt lehetett maradni.
S olyan szempontjai voltak a beszélgetéseink során – akár irodalmiak, akár magánéletbeliek –, amelyek hozzá tudtak járulni frappáns mondatokhoz és a tisztábban látáshoz. Abban a jó hónapban szent volt az általa megszabott munkarend. Ő határozta meg, mikor és mennyit beszéljünk, s azt is, hogyan ellenőrizzem az emlékeimet, nehogy hamis dolgok kerüljenek a nyilvánosság elé, s az ítélet napján a fejemre olvassák a tévedéseket. A Zalánnal és a velem készített életút-beszélgetés után egy harmadikra is készült. Remélte, hogy a Tóth Erzsébettel folytatandó diskurzus kéziratával kiegészítve a miénket, a három textust közös kötetben adhatja ki. Lelkesedtem az ötletéért, mert hármónkon keresztül egészen más módon mutatja meg azt a Csütörtök Esti Társaságot, amelynek a képét erősen átalakították a fecsegni készek és a többször szóhoz jutók. Amúgy nem tudom, tett-e a munka megkezdése érdekében lépéseket.
Projektjét, úgy vélem, az utolsó éveinek betegségcunamija akadályozta meg. Akkor már verseket írt – holott a versírók, a versíró nemzet, illetve a versekre szakosodott kiadók és folyóiratok kárhoztatásából nem fogyott ki soha –, megírásuk pillanatában átküldte nekem ezeket, de csak híradásként, nem hiszem, hogy valóban érdekelte a véleményem.
Szerette volna, ha költőnek is látják, kérte, ha elkészül ez a kötet, én írjak hozzá elő- vagy utószót.
Megdolgozatlanságuk mellett is olyan rétegesre préselt, vágyakat, folytatás nélkül maradt történeteket, megszakíthatatlan élmények csillámporát egységbe foglaló művek voltak ezek, amelyeket Zoli életrajzának láttam, így pedig rokonnak azzal a könyvvel, amelynek a létrehozására rábeszélt.
(április 21.) „A húsvét az élet ünnepe” – ezek voltak Ferenc pápa utolsó nyilvános szavai. Aztán a feltámadás másnapján, vagyis ma hajnalban elhunyt, 88 évesen. Tudom, protestáns vagy, de mivel a személye jócskán túlmutatott szerintem a felekezeti kereteken, mégis érdekel, mit jelentett Ferenc pápa neked. Számomra karizmatikus, hiteles vezetőt, akinek volt üzenete, és aki kezdettől kiállt a periférián élőkért. Szellemi embert, akit nem szédített meg a hatalom.
Nyakas, rigid, humortalan és a teljes megismerésben nem hívő vagyok. Amikor Monok István jóvoltából János Pál pápával találkozhattam az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Castel Gandolfó-i fogadásán, megtapasztalhattam a személyisége erejét. Egy pápáét! Hasonló hatással van rám a mai napig Ferenc, a franciskánusként élt jezsuita; általa ébredtem rá, hogy a részvét számontartandó tett.
Rómában láthattam néhányszor, úgy viselkedett, mint aki tudja, a tömeg tagja.
Amikor Magyarországon járt, nem tolakodtam a közelébe, zavart a sok, általa érvényesülni igyekvő alak. Szerintem, ha tudomására jut, hálával gondolt volna rám, az ismeretlen hitetlenre emiatt.
(április 22.) A Föld napja van, és az utóbbi években egyre borúsabb előrejelzések kerültek elénk. Te hogy látod, milyen állapotban van a bolygó immunrendszere, és meddig folytathatjuk a pazarló ámokfutást?
Civilizációvesztés közben, lélegzet-visszafojtva. Az ember alapvetőnek gondolt, történetileg létrejött értékei elértéktelenedtek, kultúránk legtöbb eleme nem örökítődik tovább, ezért megsemmisülőben van. Az utolsó intézményvezetői éveimben, vagyis a közelmúltban egy olyan környezetismereti kutatásban vettem részt, amelyben a globális problémákra történő érzékenyítést és a közös cselekvésre való aktivitást próbáltuk facilitálni.
Siralmas az emberek bioszféra-központú, hosszú távú gondolkodása
– ami azért is érdekes, mert ez a viselkedés az államtól támogatást kapó családeszme indikátora is. Elképesztő a természet antropomorf szemlélete, és a sokféle naiv világértelmezés. Elképesztő a tudományellenesség is, a viselkedéskultúra és a katasztrófahárítás pedig égbekiáltó. Ami a kilátásainkat illeti, napról napra szkeptikusabb leszek. Az emberiségtől független segítőkre várnak az embertársaim, a csak közösen kezelhető problémákat illetően pedig érzéketlenek vagy érdektelenek. Nincsenek a cselekvésre ösztönző stratégiák, hiszen majd’ mindenki megérinthetetlen etikailag. A világpolitikai helyzet unos-untalan eltakarja a krízisjegyeket. Nem hinném, hogy a Föld léte megkérdőjeleződik, de
a bioszféra gyors átalakulása nem kedvez sem az emberi fajnak, sem pedig a kultúránknak, társadalmainknak.
Hatástalan mindaz, amit a tudományban, a művészetben, a vallásban magáénak tudhatna az emberiség, mert hasznosnak csakis a köznapi jelenlét és a hozzá kapcsolt gondolkodás minősül. Kiegészítésül érdemes elolvasni Olga Tokarczuk esszéit Gombrowicz naplójegyzeteivel párhuzamosan.
(április 23.) Ma este a Műcsarnokban Kurdy Fehér János és Tillmann Ármin mutatta be a Feltakarás című tavalyi kiállításod frissen megjelent katalógusát. Mi volt az a gondolat, amit magaddal vittél a beszélgetésből Almádiba, mi lepett meg, mi volt inspiráló neked az elhangzottak közül?
A kiállítás kurátora, Szerdahelyi Júlia a nagy számban megjelent érdeklődőnek tartott felvezetőjében hangsúlyozta, hogy költő és képzőművész is vagyok. A vizuális munkák egyben poétikai tréningek, a költőiek pedig vizualista attakok. És ez így van jól. Megnyugtató lenne, ha többen látnának ekként, hiszen míg a képzőművészek a munkáik mellé újabban odatesznek valamiféle értelmezést, én ezt az irodalmi pályámmal végeztem el. Érdekes, hogy a Feltakarás kurátorához hasonlóan a katalógust bemutató pályatársaim sem féltettek attól, hogy a dekollázsok maguk alá temetnék a verseimet, ámbár az figyelmeztető jel, hogy eme reflexiójukat érdemesnek tartották elmondani.
Az albumbemutató azonban egy korszak lezárását is jelenti.
Azáltal, hogy létrejön egy kiadvány, amelyben az összes kiállított mű reprodukciója megtalálható, tudomásul kell venni, hogy azok a továbbiakban a múlt részei. Számomra sem lehetnek többé jelen idejűek. Esetleg a nézőknek?! Ez az eltűnés-szétfoszlás érzés, valamint az ellene feszülő, megőrzésre összpontosító régészi szemlélet nemcsak az estet járta át, de így-úgy hangsúlyozta majd’ mindegyik kiállításkritika, a mélyebb értelmét pedig feltárta Kurdy Fehér János és Tillmann Ármin is. Jólesik a vizuális alkotásaimnak szentelt figyelem. Érzékelem ugyanis, hogy az amúgy ránézésre minimalista, nemegyszer degradációkon átesett művek követésében és értelmezésében nagyon különböző eljárások jutnak szerephez. Remek, hogy nemcsak a saját korosztályom figyelmét ragadta meg a projekt.
Nincs ellenemre a vizuális expedícióm antropocénre és a kultúrkritikára vonatkozó értelmezése,
s az sem, ha a szemléletemet pszeudo-archeológiainak minősíti valaki. Ahogy örömmel tölt el az is – bár Heidegger óta tudható –, hogy az értelmezés is lehet költői. A bemutató másnapján terjedelmes és értő ismertetés jelent meg a kultura.hu-n Kincses Krisztina tollából. Meglepő volt, annak ellenére, hogy a tavaly nyári kiállításnak mind a látogatók, mind a szakma körében megnyugtató volt a sikere. Senki nem idegenkedett a szeméttel történő foglalatoskodásomtól, s az alig fél év alatt huszonöt értelmezés, kritika, illetve tanulmány foglalkozott vele.
(április 24.) „A vizuális munkák egyben poétikai tréningek, a költőiek pedig vizualista attakok” – idézted Szerdahelyi Júliának a tegnapi kötetbemutatón elhangzott gondolatát. Mivel a címlap, illetve a könyv tartalma is palimpszesztként viselkedik, végül is itt az ideje, hogy megkérdezzelek: mi alapján választasz a köteteid borítójára képzőművészeti alkotásokat?
Szerencsés szerző voltam és vagyok, mert eddig nem volt olyan szerkesztőm, aki a kézirattal együtt ne képviselte volna a munkahelye felé a szöveghez illesztett borítóra, illetve tipográfiára vonatkozó elképzelésemet. Volt tíz-tizenkét év, amikor a vajdasági származású, egykor az Új Symposion grafikai kinézetét alakító Baráth Ferenc munkatársa lehettem. Legalább tíz könyvemet adjusztálta ez idő alatt. Tőle tanultam, hogy
a papír milyensége, a betűtípus finom, alig érzékelhető átalakítása, egyénítése fontos értelmezési irányokra ad lehetőséget,
s hogy a grafikai és a nyomdai figyelmetlenségek tönkreteszik az amúgy jól megírt művet. (Ilyenben is volt részem, legalább háromszor.)
A Baráth Ferivel – aki különben az Iskolakultúra borítóját, tipográfiáját is tervezte, amely harminc év után változott meg, azt követően, hogy a belső fülek anyagi megfontolásból levágódtak a laptestről – történt kollaboráció megerősítette bennem, hogy a könyv, éppen úgy, mint a nyelv vagy bármi más emberi termék, kollektív tevékenység eredménye. S hogy a borítón szerzői név is szerepel, az az európai kultúra individualitást hangsúlyozó specifikuma. Pedig a könyvszerzés erősen közösségi műfaj, ma már tudom, és akkor is az volt, amikor egypéldányos kötet vagy a kézirat létrehozása volt a célom.
A borítóra kerülő alkotások pedig alkalmazott művek.
Épp ezért csak olyan kortárs képzőművésszel lehet együtt dolgozni ilyesmiben, akit nem bosszant, ha a művét a borítósodás során módosítják vagy részletté változtatják.
(április 25.) A mindig korszerű dalnok címmel jelent meg ma a Literán Sőrés Zsoltnak a Szkárosi Endre-emléktábla avatóján elhangzott beszéde. Sosem kérdeztelek még a Szkárosihoz fűződő viszonyodról, pedig bizonyos fénytörésben a dekollázsaid és az ő hangköltészete – a Világgége és a Feltakarás – szerintem egymásra írhatók. De éppenséggel a mediterráneum iránti elkötelezettségetek is összeköthetett titeket.
Endrével a mozgó világos időszakban távolságtartónak indult a kapcsolatunk, de ez a Fölöspéldány csoport szerzőire is mondható. Mányoki, Szabados, Reményi, Alexa, illetve a külhoni társak inkább vettek körül, mint a hajdani CsET-esekre aggályosan tekintők. Aztán – mi másra való a hosszú élet, ha nem ilyesmire is – lassan módosult, átalakult a viszonyunk. 2014-ben Miskolcon őt kérték fel a spanyolnáthások, hogy nyissa meg a Plakát–roncs (21 kollázs) című kiállításomat, és ekkor nemcsak szívélyessé, hanem barátivá nemesedett a kötelék köztünk. Sokszor beszélgettünk, közös alkotói problémáink voltak, majd amikor lehetősége nyílt rá, feladatot adott vagy kért. Amikor a Szépírók Társaságának vezetője lett, egyszerre magától értetődővé és mindenhetivé vált a kapcsolatunk.
(április 26.) „Szerezd hát meg magadnak azt, ami teljesen tőled függ: légy őszinte, méltóságteljes, munkabíró, ne hajhászd az élvezetet, ne elégedetlenkedj sorsoddal, légy kevéssel beérő, jóindulatú, szabad, komoly, keresetlen, nagylelkű” – olvassuk az Elmélkedésekben. Amiatt érdekes ez az idézet épp ma, mert Marcus Aurelius születésnapja, illetve a szellemi tulajdon világnapja van. Nem kevés, amit a császár a fenti idézetben kíván, közben pedig kevés ennél vonzóbb életprogrammal találkoztam életem során. A szerzés és a sztoá koordináta-rendszerében te hol állsz?
A kert és a könyvtár a legfontosabb számomra a szerzeményeim közül. Azaz azok a privát létezési terek – jobb időkben munkahelyek –, amelyekben a sztoikusok által felemlegetett erényeket gyakorolhatom. Azt azért jó szem előtt tartani, hogy a felemlegetett platonizáló, sztoikus császár leginkább a természetelvűséget képviselte, azaz műveltségét és szerteágazó tapasztalatait használta arra, hogy az ember eredendő sajátosságát artikulálja.
(április 27.) Magellán halálának évfordulója van. Az alacsony termetű, bicegő, rideg természetűnek leírt portugál hajós szolgálataira Mánuel király nem tartott igényt, ezért a spanyol udvarhoz fordult, hogy az ő színeikben szállhasson tengerre. Téged izgatott-e hajdanán, hogy áthajózz egy addig fel nem fedezett szoroson?
Magellánról épp a Magellán-szoros miatt hallottam először. Nekem nem volt indiánkönyv-korszakom, én Verne regényein nevelkedtem, általuk edződött a fantáziám, s lettem nagyotmondó – ha nem fogom vissza magam. A Grant kapitány gyermekeiben a Duncan nevű hajó hatol át a félelmetes szoroson.
És bizony egyetlen Magellán-életrajzot sem olvastam – nem mintha nem izgatnának az olyan emberek, akik a nyugati átjárót keresik –,
vagy ha igen, elfeledtem, hogy a kezemben járt.
(április 28.) Nem ritkák az életművedben a korábbi munkáidból vett, átformált, roncsolt vendégszövegek, de ez a korpusz amiatt sem magába záruló, mert olykor játékosan, közösen alkotsz másokkal, vagy épp különböző versformákban felelgettek egymásnak a pályatársaiddal, barátaiddal. Említs, kérlek, párat ezek közül az egymással összeérő, közös szövegalkotási projektjeid közül.
Amíg egyetlen vonalúnak látszott a versszerzői pályám, azaz ciklusokban láttam jónak összerakni a köteteimet, ügyeltem rá, hogy legyenek átfedések a verskompozíciók között. Az ismétlődő versekkel karakteresnek állított vonásaimat kívántam megrajzolni. Fontos alkotói sajátosságom, az örvénylő vagy spirálissal leírható mozgás, illetve gondolkodás materializálódott így. Ez a fajta következetesség azonban szertefoszlott, amikor következtek a hosszúverseket tartalmazó kötetek. A néhány kisregényemben, s az egyetlen terjedelmes prózai művemben, a TÁK-ban, valamint a kétrészes, leghagyományosabbnak tekinthető, végtére is
nemzedékiként meghatározható Judit-regényben ugyancsak használok önhivatkozásokat, önidézeteket,
amiként vendégszövegeket, illetve vendégképeket is. Hatalmas szabadságot nyújt számomra ez a textustágító, hiszen az esszé, mi több, a tudományos közlemény, azaz a műfaji enciklopédikusság rengetegébe enged behatolni, ahol önfeledten kóborolhatok. A mással készített alkotás viszont az első pillanatoktól fogva jellemez: a Fotóregény, amelyet néhány éve rekonstruáltak és néhány példányban ki is nyomtattak, vagy a Várnagy Ildikó szobrászművésszel együtt készített rajzaink-verseink említhetők e helyt. Ildikó éppen elkészült hosszúversemhez szerzett rajzaiból művészkönyv született. Láng Eszter pedig a kollázsaihoz kezdte használni a miskolci plakátmaradványaimat, és vele is készült közös művünk.
(április 29.) Kedd van, és a Kontinentális kedd című versedet olvasom. Azt olvasom benne, hogy „költőkből vagyunk költőkké leszünk”. De hány költő van ezek mögött a Zalán Tibornak ajánlott sorok mögött, és pontosan hogy készült a szöveg?
Az 1989-es Látkép a valóságról gepárddal című kötetben megjelent Kontinentális kedd versenyvers, ahogy (a tök ász megközelítése) című szöveg is. A Zalán Tiborral és Petőcz Andrással való költészeti játékunk termékei. Egyezségeinknek megfelelően sok együtt, ötletszerűen megállapított kritérium alakította a formájukat és a tartalmukat. Megannyi szertelen nyílt és sok rejtett utalás, bár ma már a hibrid voltuk a legfontosabb érték nekem: az, hogy neoavantgárd és posztmodern jegyek keverednek bennük.
Én ekkortájt bőszen készítettem a xeroxaimat, volt jó néhány egypéldányos képvers, azaz csúsztatott xeroxkötetem,
és Jannisz Ritszosz, Szilágyi Domokos, Vas István, illetve Tandori Dezső epikus félhosszúversei nyomán vágyakoztam már a líraibb hosszúversek írására. Nem tudom, pontos-e az emlékezetem, de úgy rémlik, Zalán vetette fel a külön-külön írandó, mégis közös munka ötletét. A módszert némileg előkészítette az egykori szociográfusi tevékenységem – s ha nem tette volna, tették azt a szakkutatók, miután a Vadnarancsokat hol biográfiának, hol elbeszélt történelemnek kezdték nevezni –, de hasonlított a Léghajó és nehezéke episztoláira is, amelyekben valódi és pszeudo-vendégversek sora található. Az előképek közé sorolandók a katonakoromban, Tüske Lászlóval írt versek is. (A legemlékezetesebb egy enigmatikus fragmentum: „Az elhagyott tárgyak kassáki pózát / körbeállják varjútestű férfiak.”) Íródtak aztán olyan szövegek is, amelyek szoros auktori elvek mentén készültek. A soroknak váltakozik a szerzőségük, a versszőttes viszont közös.
Marno Jánossal, nem is olyan rég egy kisebb kötetnyi verset készítettünk így,
amelyek Géczi Marno János néven jelentek meg a folyóiratokban. Ladik Katival közös könyv készült, amely saját verseinkből és egy vajdasági irodalmi táborban Katival készült fotósorozatom néhány darabjából áll. Néhány hónapja pedig a Tiszatájban látott napvilágot a Zalánnak írt adriai párvers, A só háza.
(április 30.) Izgalmas és nem kevésbé ironikus, hogy annak a hónapnak a végén, amikor az egymásra íródásokról beszélgetünk, sajátosan egymásra íródtak a mindennapjaink, hiszen mindketten derékfájósok vagyunk egy ideje. Megnyugtattál a minap, hogy ez nem múlik egyhamar, és említetted, hogy régebben fallabdázással tartottad karban a derekad. Nekem is volt egy pár éves intenzív squash-korszakom, és most, hogy a pakolgatás közben előkerült a porlepte ütőm, és felderengett előttem az izzadtságszagú, neonvilágított, plexibejáratú terem, eszembe jutott, hogy az évek során lassan, de biztosan koszolódó falakon idővel dekollázzsá íródnak a labdák színes guminyomai. Az egyedi mintázatú kiállítótérré kopó white cube mintha Kentridge római performanszának lenne az inverze. És megidézi persze a konokul kopó csigolyáinkat is. Véletlen-e tehát, hogy éppen a fallabda volt sokáig a sportod?
Hosszú ideig nem volt szükségem a sportra, azt hiszem, a kertészkedés kielégítette a testmozgás iránti igényemet. De az egyetemi feladatok sűrűsödése és monotonitása nem tett jót a testemnek.
Ötvenéves korom körül kezdtem fallabdázni, s ez kitartott jó tíz éven át.
Akkortól viszont a gyors és hirtelen irányváltások megterhelővé váltak a lábaimnak. Az impulzivitásomnak sokáig megfelelt ez a sport, s azért választottam, mert síelni sosem volt elegendő időm. Fallabdázni viszont Pécsen és Veszprémben, egyetemi kollégákkal, barátokkal, olykor idegenekkel is lehetett, hetente kétszer-háromszor akár. S valóban artisztikus látványt nyújtott, valahányszor a labda nyomot hagyott a falon. A komolyabb gerincfájdalmakkal pedig mostanság ismerkedem. Portugália után kifeküdtem, injekciósorozattal sem enyhült a gyulladás és a fájdalom. Felvetődött, hogy kerekesszékben leszek a műcsarnoki katalógusbemutatón, de szerencsére egy délutánra meg tudtak annyira reparálni, hogy invalidus voltom nem volt látható. Úgyhogy a fallabdából mára a terem falairól készült fényképek maradtak nekem.
A borítófotót Varga László készítette.
