2025-re már lényegében közhely lett az a frázis, hogy a műfaji korlátok elmosódtak a rockzene berkein belül, nincsenek többé skatulyák és jól körülírható zsánerek. Eszerint ha valaki például R&B-t vagy elektronikát, netán más, a hagyományos rocktól távolabb álló stílusjegyeket vegyít torzított gitárokkal, akkor az nem lesz „R&B–rock” vagy „EDM-metál”. Egyszerűen az adott banda zenéje lesz, egyéb besorolás nélkül. Természetesen a rock mindig is szivacsként szívott magába éppen trendi zenei elemeket, tehát a jelenség nem új, viszont talán mostanra eltűntek azok a szabályok, amik akár egy kevert stílust meghatároztak. A mottó: olyan zenét csinálj, amilyet akarsz, keretek nélkül!
A skatulyák persze megkönnyítik a mezei zenehallgató tájékozódását, viszont az igaz, hogy feleslegesen és néhol értelmetlenül gyömöszölnek be bandákat egy műfajba. Ez esetben, ha az együttes netán kísérletezni óhajt vagy fejlődik a hangzása, akkor el lesz átkozva, hiszen nem felel meg a zsáner „követelményeinek”. A progresszív hozzáállás, a műfajok és kategóriák mellőzése tűnik tehát a járható/járandó útnak manapság, pláne az újoncok körében. Jómagam azért nem tartom ördögtől valónak a kategorizálást, de mint mindenben, ebben is fontos a kellő rugalmasság és a mérték. Az igazság tehát szerintem valahol ismét „középtájt” rejtőzik.
A műfaji vaskalaposság mellőzését támogatja mai alanyunk, a memphisi Sleep Theory zenekar alapítója, Cullen Moore is.
Moore néhány, az amerikai hadseregben eltöltött év után döntött úgy, hogy énekesi és zenekari ambícióit beteljesítendő létrehoz egy zenei projektet, amiben eredetileg csak ő és egy helyi producer, David Cowell vettek részt. Egy ideig hezitáltak, hogy egyáltalán megjelentessenek-e bármit, majd 2022-ben kiadták az Another Way című számot. Azonban a dal ekkor még nem hozta el a várt sikert és hallgatottságot, így le is törölték a streaming felületekről. A korszellemhez illő módon, végül 2023-ban újra feltöltötték a számot (illetve a dalból készített teasert), ezúttal a TikTok-ra, ahol viszont egyből ráharapott a közönség, és innentől kezdve Cullenék hirtelen a reflektorfényben találták magukat.
A muzikális családban felnőtt Cullenhez nem sokkal később csatlakozott Paolo Vergara basszusgitáron, majd Ben Pruitt dobon, végül Ben testvére, Daniel gitáron, és ezzel létrejött a Sleep Theory első felállása. 2023 őszén már ki is adták 6 számos Paper Hearts című EP-jüket, rajta a korábban említett Another Way-jel, illetve több tízmilliós hallgatottságot hozó slágerekkel, mint a Numb, vagy a Fallout.
Azóta pedig turnéztak a Beartooth-al, a Shinedown-nal, a Falling In Reverse-szel,
emellett pedig fokozatosan adagolták a kislemezeket az új nagylemezről, mely az Afterglow címet kapta. Az új dalok tovább fokozták népszerűségüket: érkeztek az interjúk a nagy magazinokkal (pl. Kerrang, Revolver, Loudwire), illetve a saját turné az USA-ban. Bizton állíthatjuk, hogy elérték a „felkapott banda” státuszt.
Habár egy felcímkézett fiókba nem fogom bezárni a bandát, azért a stílusukat megpróbálom körülírni, ehhez pedig, akár divatos, akár nem, kénytelen leszek zsánerneveket használni. A Sleep Theory számait modern rockhangzás uralja, Cullen dallamai nagyon könnyen ragadnak, a refrének poposak, enyhén R&B-sek. Itt-ott még a metál is felüti a fejét, a hathúrost nyúzó Daniel bizony velős hörgéseket produkál Cullen lágy dallamai alá. A Sleep Theory-stílus tehát ilyen: dallamorientált, fogós, rockos, modern, néha pedig súrolja a metál berkeit. A fentebb említett kislemezek hallatán eszünkbe juthat a Linkin Park, a Rain City Drive, amerikai pop-rock csapatok (Cullen bevallottan sok Fall Out Boy-t hallgat) vagy kortárs metalcore formációk. Bár Cullen úgy nyilatkozott, hogy nem tudná magukat bekategorizálni, azt is mondta, hogy
egy dolgot akarnak csinálni: popszámokat írni, majd azokat „rockosítani”, „metálosítani”.
Azt hiszem, ez a zenekar mottója lehetne, minden dalból süt ez a hozzáállás – és a hallottak alapján a recept működik. Cullen kellemes, könnyen befogadható vokáljai minden nehézség nélkül célba találnak. Nálam ez a metalcore/popcore stílus (csak nem bírtam ki a címkézést) telitalálatnak bizonyult, imádtam az első EP dalait, és az új lemezről kimásolt kislemezek is robbantak. Izgatottan vártam az Afterglow megjelenését – habár a nagylemez felét már korábban megjelent nóták teszik ki, így valójában 6 vadiúj dalt kaptunk május 16-án.
A műsort a Static nyitja, ezredfordulós EDM-re emlékeztető elektronikus motívumokkal (esküszöm, eszembe juttatta Basshuntert) és pörgős, lüktető ritmusokkal. Félni persze nem kell, hamarosan érkezik a hörgős keménykedés is,
Cullen pedig fáradhatatlanul hozza fülbemászó pop-rock dallamait és a szinte dance-rockos refrént.
A kettes Hourglass viszi tovább a tempós hangulatot, simulékony verzékkel és refrénnel, erős Fall Out Boy-ízekkel. A III echte metalcore, röfögő gitárokkal, duplázóval, sodró lendülettel – erre az alapra is szépen ívelt, tapadós refrént építettek a srácok. Pihenés ezután sincs, a Fallout scratch-ekkel és 100% Linkin Park-hangulattal van felvértezve (a számhoz forgatott videó akár 2003-ban is megjelenhetett volna), telitalálat dallamokkal – ízig-vérig metálsláger. A Stuck In My Head csillapítja kicsit a metálos hangulatot, egy hibátlanul megírt pop-rock dal formájában. Ez már megint olyan szinten fülbemászó szám, hogy csak az nem énekli Cullennel második alkalommal, hogy „You’re still stuck in my, stuck in my, stuck in my head”, aki nem akarja. A lemez első felét záró Gravity relatíve lassabb vizeken hajózik tovább, rádió-rockos témákkal – ezúttal kifejezetten tiszta R&B-vel fűszerezve.
A címadó Afterglow hasonló stílusú dal, érzelmesebb húrokat penget, ez az első ballada a sorban, vegytiszta rádió-líra. Hosszabb pihenőre viszont nincs idő, ugyanis a Numb a kétezres évek amerikai rockját (pl. Three Days Grace) idéző dallamokkal és riffekkel támad, ügyesen időzített kiállással a refrén alatt, de kapunk egy rövid breakdown-t is – a dal első hallgatásra megragad,
igazi Sleep Theory-esszencia.
A Parasite Linkin Park-os refrénjével, elektronikával hintett gitárjaival és fortyogós breakdown-jával, a Just a Mistake pedig dance-rockos lüktetésével győzi meg a hallgatót, mindkettő egyből működő, lendületes sláger. A Paralyzed szépen hullámzó riffekre épül, a hörgős felvezetés talán kicsit sablonos, de a refrén ismételten magával ragadó (kezdek kifogyni a fülbemászó szinonimáiból), és a breakdown is kellemesen masszírozza a fület. A lemezt a Words Are Worthless vonósokkal támogatott balladája zárja, a címadóhoz hasonló melankólikus, keserédes atmoszférával.
Az Afterglow-t végighallgatva egyértelmű: a memphisi srácok lendületes, fiatalos, extrém fogós, rövid, de hatásos dalokat írtak, első anyaguk tehát egy nagyon szórakoztató, könnyen fogyasztható lemez lett. Modern hangzás, erős dallamok tarkítják a 40 perces korongot, ami beváltja Cullen ígéretét: tényleg egy „no-skip” albumot kreáltak. Csak gratulálni tudok a Sleep Theory-nek, ez ugyanis egy sallangmentes, szilárd debüt, aminek minden percéből árad az energia. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a Linkin Parkot, a Three Days Grace-t és a hasonló amerikai modern rock/metalcore zenekarokat – de az sem fog csalódni, aki a popot preferálja. Jó szórakozást!
Sleep Theory, Afterglow, Epitaph, 2025.
Borítókép és fotó: a zenekar Facebook-oldala
