Idén sajnos búcsúzik a Kolorádó és a Bánkitó is, két olyan nyári fesztivál, mely nagyjából ugyanazokat szólítja meg, mint a tizenhetedszer megrendezett Fishing on Orfű. A fesztiválszíntér ritkul és szegényedik, csak a financiálisan nagyon stabil lábakon állók maradnak talpon: a Panoráma Kempinget pár éve megvásárló és fokozatosan fejlesztő Fishing remélhetőleg ilyen. Úgy tűnik, nemcsak az egyik legjobb hazai fesztivált tudják megszervezni, hanem azt fenntarthatóan működtetik is. Sokunk örömére.
Ebben a sikeres működtetésben fontos szerepet játszik az is, hogy a látogatók érzik: a pénzükért minőségi szolgáltatást kapnak, nem az a szervezők célja, hogy megkopasszák a fesztiválozókat. Korábbi beszámolóimban is leírtam már, hogy a FOO erős közösséget épített maga köré, a szervezőknek és a fesztiválozóknak is fontos ez az esemény, ahol mindenki jó fej a másikkal, ahová a fellépők is hazajárnak és az év egyik legjobb koncertjét adják. Egyik volt évfolyamtársnőm, Győrffy Zsike hét év után tért vissza Orfűre, álljanak itt a gondolatai:
„A Fishing olyan kicsiben, mint amilyen országban szeretnék élni egy korántsem idealizált világban.
Ugyanis egyértelmű, hogy ez is egy gazdasági vállalkozás, de közben megpróbálják a lehető legtöbbet a legoptimálisabban szolgáltatni is. Hét éve voltam utoljára, s ahhoz képest az infrastruktúra rengeteget fejlődött (a lépcsők, WC-k stb.). Megfizethető az ital- és az ételkínálat. De a legjobb – még mindig – a Fishing-közösség. Nem céltalanul lófráló emberek vesznek körül, hanem olyanok, akiket összeköt a békés együttlét öröme. Persze, sajnos itt is vannak rossz arcok, de erről nem a Fishing tehet. Vegyük például a csalót, akinek a csapdájába mi is beleszaladtunk. A Fishing nagyon rövid időn belül azonnal segíteni igyekezett, s egész Orfű megmozdult. Így lett nekünk is szállásunk végül a faluban. Az első nem sátras szállásunk a hét alkalomból, amikor voltam a fesztiválon.”
Idén fokozott rendőri ellenőrzést ígértek a hatóságok a drogokkal szembeni zéró tolerancia jegyében, ám ennek végül semmilyen jelét sem láttuk. Tudtommal nem voltak razziák, nem kutatták át a kempingezők sátrait, a drogkereső kutyákat sem vetették be. S bár Balla Máté (Ivan & The Parazol) a pólóján hirdette, hogy hiányoznak neki az illegális tudatmódosító szerek, a bulik mégis ugyanolyan jól sikerültek, mint az előző években.
Amiben minden bizonnyal részük volt a legális tudatmódosító szereknek:
idén Pilsner tanksört és barna Primatort is lehetett kapni, de persze volt Cseles, pálinka, pezsgő, koktélok, nagy- és kisüzemi sörök, a kihagyhatatlan sétálófröccsök, no meg sokféle kávé. A fényes bódé helyét egy új házikó vette át (Moonlight Fénybár), ahol új ízekben (citromos és narancsos) is bele lehetett tekinteni a jó öreg sarki fénybe.
Vigyázó szemeink vessük a színpadokra is, mégiscsak ezek köré szerveződött ez a négy nap! Elsőként Fekete Giorgio élénksárga Onitsuka Tiger sportcipője bontakozik ki az emlékek színes kavalkádjából. Ez még a fesztivál első napja, frissnek és kipihentnek érezzük magunkat, nagyszínpad, világos van.
Kantáros nadrágjában és csíkos felsőjében (ne feledjük a bajuszt!) magyar Super Mariónak tűnik,
más helyzetekben Arlecchinónak. Körülötte egy ruházatában szedett-vedett trupp (Carson Coma, ha eddig a kedves olvasó nem jött volna rá): itt nem a Csaknekedkislány rövidgatyás, kisfiús egyenruháinak ironikus gesztusát vélem felfedezni, nem is punk igénytelenséget, nemtörődömséget. A „turkálóból öltözünk és egymással nem beszéljük meg, miben lépünk fel aznap” imidzs mintha (és itt nagyon hangsúlyos a mintha, mert ködöt szurkálok) a tizen-huszonéves szorongóknak üzenne: minket látva és hallgatva komfortosan érezhetitek magatokat, hisz olyanok vagyunk, mint ti. Forrásaim szerint ugyanezt a komfortot adja meg a Z-generációsoknak a kisnagyszínpad előtti teret nézőkkel teljesen betöltő Cserihanna is, aki előtt – a jelek szerint – komoly előadói jövő áll.
Ne egy magyar Billie Eilish-ként képzeljük el
(nála amúgy is idősebb hét évvel), inkább egy olyan előadóként, aki nem a hagyományos női popzenei szerepek (díva, jókislány, szexi dög stb.) szerint játszik, és ez szövegeiből, klipjeiből is egyértelmű.
A Carson Coma koncertjén hallottam először a közönséget „mocskos Fidesz”-t skandálni, és ismerve a srácok közéleti kiállását, annyira nem volt meglepő. Annál inkább, hogy igen sok koncerten felharsant ez a két szó, mert a politika ilyen mértékben (ahogy ezt máshol is megírták már) még sosem szivárgott be az alapvetően a szórakozásról, kiszakadásról szóló fesztiválra.
Hogy ennek lesz-e a jövőre nézve bármi jelentősége, ez egy jel, kortünet vagy csak egy múló hangulat?
Ezt még a bennem élő Török Gábor sem tudná megmondani. A Pride napján délelőtt tíztől (a fesztivál-időszámítás szerint nagyon korai időpontban) látványosan nagy tömeg piknikezett a kisnagyszínpad előtti árnyékos részeken, szolidaritását kifejezve az aznap Budapesten vonulókkal. Akkor még nem is sejtve, milyen történelmi Pride-ról maradunk le a Fishing zárónapján. Amit a fishingesek részben a Pride körüli mizéria miatt idén kifejeztek a mocskos Fideszezéssel, azt a HétköznaPI CSAlódások harminc éve ordítja bele a mikrofonba. A pécsi punkok mindig is balról ostorozták a jelenlegi kormánypártokat, nem egyszer származott is bajuk belőle. Nagysátorbeli koncertjük végén – számomra igen meglepő módon – folkzenével dúsították fel egy-két dalukat.
Az első estéről eszembe jut még a csillagos ég. Miért? Mert a kempinget elhagyva nem volt közvilágítás, sokan telefonukkal világítottak lábuk elé, annyira sötét volt. Épp ezért a tiszta égbolton rengeteg csillag látszott, ekkor lett volna jó kifeküdni valahová, és elmerülni a csillagképek tanulmányozásában. Az égen nemcsak csillagok, hanem a Nap is szokott ragyogni, a Platon Karataev pedig új albuma címébe (Napkötöző) is beillesztette fényt és hőt adó égitestünk.
Fellépésük a kisnagyszínpadon nem koncert volt, hanem egy újpogány mise cerebrálása popzenei eszközökkel,
sajátos zsolozsmázásuk egyre kevésbé emlékeztet arra a bandára, amelyik pár éve berobbant a magyar könnyűzenei életbe. Az egyik kajás standon a róluk elnevezett vegán fasírttálat lehetett megvásárolni. Pont ilyen jelenleg a Platon is: divatos, menő, ízre, kinézetre is rendben van, de az igazi fasírt nem ilyen.
Két éve azt írtam, hogy a megújult tagságú Vad Fruttik féktelen, sötét energiája megmaradt. Sajnos idei koncertjük alapján ezt már nem állíthatom, a banda takaréklángon égett, nem csinált jó bulit, az új dalok pedig inkább egy Szelíd Fruttik képét vetítik előre.
Velük ellentétben a Kiscsillag egy nagyon feszes és erős koncertet adott,
Lovasi most alig szakította meg beszéddel a dalok folyását, ráadásul a vendégművészek is izgalmasak voltak. A korábban emlegetett Cserihanna mellett a régen látott Rátgéber László (szokásos eleganciájával) újra elénekelhette a fesztivál névadó dalát. Sisinek csak a végére értünk oda, de ahogy tavaly is, hatalmas energiákat mozgósít, piszok jó a színpadi jelenléte, csodálkozom, hogy idén is „csak” a nagysátorban lépett fel. Nemrég új albummal jelentkezett az Esti Kornél és az Ivan & The Parazol is, mindkét banda sok új dallal dúsította fel koncertrepertoárját, véleményem szerint sikerrel. Szokásosan magas színvonalú produkciót láttunk tőlük. Igaz ez a 25 éves 30Y-ra vagy a „porcelánlakodalmát” az erre az alkalomra visszatérő Harcsa Veronikával ünneplő Erik Sumóra is. Vagy a Péterfy Bori & Love Bandre, mely a délután ötös kezdés és a hőség ellenére is hatalmas bulit rendezett.
A tavaly óta készpénzmentes fesztiválon a présházban idén fine dining menüt is lehetett degusztálni a vastagabb pénztárcával rendelkezőknek, annak közelében fotókiállítás, a borfalu fölött pedig ismét képzőművészeti projekt volt kiállítva: festmények, műfüstöt okádó installációk között bandukolhattunk. Idén először sportterasz várta a koránkelő csoportos edzésre vágyókat,
a Semmi Tisztáson pedig három nap is irodalomról volt szó a Bertók-pódium beszélgetésein.
A Hagymakertben éjjel egytől táncház volt a Ganjálló zenekarral. Egy vallomással tartozom: néptánc helyett gyerekként inkább társastáncra jártam, és bár utóbbi tudásom megkopott, előbbi sem került közelebb hozzám. Eddig. Mert éjjel egy után hiába fájt a derekam, voltak fáradtak a lábaim 6-7 óra koncerten álldogálástól, táncolgatástól, a sokadalomban körtáncolva (és aznap sokadszor leizzadva), a monoton ritmus ellenére egyre lelkesebben roptam sok szép és kedves ember társaságában. Így felfrissülve, lelkesen és közben a záróra miatt kissé csalódottan indultam a kemping kijárata felé.
Mintha a Fishingre járás is olyan lenne, mint a néptánc: nem mozgat nagy tömegeket, egy bizonyos szubkultúrának kedves és fontos, kívülről nézve ugyan látványos, de nem elég vonzó, sőt, egyhangúnak, önmagát ismétlőnek tűnhet.
De amikor kipróbálod és benne vagy, elkap az ereje,
hirtelen nem emberek között, hanem emberekkel táncolsz, akik a valahová tartozás érzését adják neked. S bár a lépések ismétlődnek, a figurák száma véges, te mégis felfedezed bennük az apró változásokat, élvezed az előre kiszámítható történéseket. És amint véget ér a táncház, alig várod, hogy elkezdődjön a következő, újra találkozz az ott megismert társaiddal, és ismét átéld azt, amiért annyira jó ott lenni.
17. Fishing on Orfű, Orfű, 2025. június 25-28.
Borítókép és fotók: a fesztivál Facebook-oldala
