A Független Színház Magyarország új előadása létező művészeti hagyományhoz csatlakozik. A besúgómúlttal való szembenézés ezekben a történetekben az értelmiségi lét alapdilemmáival kapcsolódik össze. A Rendszerbontók sajátos válaszokat ad a régről ismert kérdésekre.
Intim tér a Füszié, a néhány sorban helyet foglaló nézők számára jó értelemben kényelmetlen élmény, amikor a főszerepet kiválóan alakító Szegedi Tamás András az előadás egy pontján a szemünkbe nézve kérdezi, hogy tettünk-e már valamit csak a saját boldogulásunk miatt, vagy hogy mi hogyan reagálnánk, ha alkut ajánlana a hatalom. Nehéz kérdések ezek, és minden bizonnyal értelme sincs addig választ adni, ameddig nem kerülünk legalább egyszer ilyen helyzetbe. Sok egyéb mellett ezért kiváló előadás a Rendszerbontók. Nemcsak gondolkodásra készteti a nézőt, hanem
rávilágít a pozíciója határaira, és felhívja a figyelmet a kényelmes attitűdök elhagyásának fontosságára.
Az alapszituáció szerint Sándor vidékről indul el egy olyan úton, amit korábban nem sokan jártak még be. Családjában rajta kívül senki sem tanult tovább, őt mégis büszkeséggel vegyes keserűséggel küldik gimnáziumba. Hátha lesz belőle valami. A kétkezi munkához ugyanis nem ért, a művészetek, leginkább a film iránt érdeklődik. A katonaságig úgy tűnik, meredeken ível felfelé a pálya, ám ott Sándor veszélybe kerül egy szerelmi viszony miatt. Ezen a ponton azonban a hatalom közbelép: van arra mód, hogy mindezt elfelejtsék, ám ehhez a fiúnak besúgóvá kell válnia. Sándorból végül valóban sikeres filmrendező lesz, kérdés viszont, mikor veszi észre, hogy ugyanazzá vált, amitől korábban rettegett.
Sok szempontból izgalmas előadás a Rendszerbontók. Egyrészt főhőse hallatlanul ellentmondásos figura. Az előadás szerint vitathatatlan tehetséggel rendelkezik, és az is kétségtelen, hogy a rendszer áldozatának tekinthető. Ám ugrunk egy nagyot az időben, amikor már a rezsim által kultivált, sokszorosan díjazott rendező, akinek saját színiiskolája is van. A minták pedig mintha semmit sem változtak volna.
Sándor ugyanúgy megtöri a hallgatóit, lebontja azok személyiségét, hogy abból építse a maga halhatatlanságának mítoszát.
Az előadás egyik leghatásosabb jelenete, amikor Sándor levetkőzteti az egyik diákját, miközben az verset mond. A produkció alatt a tanár a diák fejéhez vágja azokat a sértéseket, amiket annak idején ő is megkapott: nem ér semmit, ha nem hajlandó bármit megtenni ezért a hivatásért. Megvalósításban, alakításokat tekintve is nagyon erős, ugyanakkor ízléses ez a jelenet. Nézőként közelről látjuk, ahogy a diák szerepében Csányi Dávid szó szerint és átvitt értelemben is meztelenedik, alakítása a mimikát tekintve egészen magával ragadó. Ritkán látni ennyire testközelből, ahogy egy emberből elszáll a lélek. A Rendszerbontók szerint egy ilyen berendezkedés mindenkivel ezt teszi, és leginkább azáltal, hogy továbbörökíti a mintákat, normává teszi, hogy aki a hatalmat birtokolja, bármit megtehet.
Sándor figurája persze csak részben egy autoriter rendszer nyomainak mementója, a darab azzal kapcsolatban is elgondolkodtat, hogy milyen kompromisszumokat vagyunk képesek meghozni a boldogulásért. A főhős megköti a mephistói alkut, meghasonul és végül felteszi a kérdést, hogy megérte-e. És erre nem egyértelműen az a válasz, hogy nem – Sándor és a néző szemszögéből sem.
Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy összességében nem jobb-e, ha egy tehetséges rendező elkészítheti a filmjeit?
Hogy közben lepaktált a hatalommal? Nehéz időkben nehéz embernek maradni. Persze ez sem ilyen egyszerű, épp ezért nem lehet ezeket a kérdéseket annyival elintézni, hogy aki egy ponton rossz alkut köt, anélkül mindenképp gazdagabb lenne a társadalom.
Sándor személyes sorsán túl az előadás helyenként didaktikusan, de összességében behatóan foglalkozik az emancipatorikus mozgalmak általános kérdéseivel (a huszadik század olyan meghatározó roma értelmiségieinek megidézésével, mint Daróczi Ágnes, Choli Daróczi József, Lakatos Menyhért, Lojkó Lakatos József vagy Bari Károly). A darabban kibékíthetetlen konfliktusként jelenik meg az azzal kapcsolatos kérdéskör, hogy egy ilyen szellemi irányzatnak szüksége van-e a direkt politikai képviseletre, vagy az minden áron korrumpálódással jár. Másként fogalmazva,
lehet-e úgy küzdeni az emancipációért, hogy elfogadjuk a többségi társadalom és intézményrendszereinek szabályait?
Talán túlságosan is direkt az a jelenet, amikor az egyes szereplők egymásra kiabálva érvelnek és buzdítják szavazásra a közönséget a fenti kérdésekkel kapcsolatban, ezzel együtt elég áttekinteni a hasonló mozgalmak történetét, hogy lássuk, ezek a dilemmák valamilyen formában mindig a felszínre kerültek. Szépek az elvek, de vajon mit érünk valós képviselet nélkül, illetve a másik oldalon nem válunk-e akaratunkon kívül a rendszer legitimációs eszközévé, ha elfogadjuk az általuk dobott alamizsnát?
Azt is remekül mutatja be a darab, hogy a többségi társadalom nem csak egyféleképpen lehet elnyomó. A történet egyik mellékszála, hogy Sándor egy filmfesztivál idejére Németországba utazhat, ahol találkozik egy módos magyar emigránssal. Az ő nyugati barátja meghívja egy buliba a főhőst, aki
itt szembesül vele, hogy a látszólag támogató attitűd ugyanúgy szólhat az kizsákmányolásról.
A nyugatiak ugyanis nem Sándorra kíváncsiak, hanem arra az egzoticizált, elnyomott kelet-európai művészre, akit ők bele akarnak látni. És amikor a férfi nem azt mondja, amit várnak, hirtelen már nem lesz fontos, hiszen nem tudja betölteni azt a funkciót, amit szántak neki. És épp e két véglet miatt érthető igazán, hogy mi ennek az előadásnak az igazi tétje, egyúttal legnagyobb erénye. A Rendszerbontók beszédpozíciója és történelemszemlélete a többségi társadalom számára is inspiráló lehet. Balogh Rodrigó és Illés Márton
olyan roma értelmiségieket helyeztek művük középpontjába, akik közel sem feddhetetlen nagy egyéniségek,
és szerencsére az előadás kellő távolságból is közelít hozzájuk. Így tisztelet- és szeretetteljes, de egyúttal önreflexív viszonyulás alakulhat ki velük kapcsolatban, ami sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy ildomos lenne tárgyalni a történelmi személyiségeket, mint az a heroizálás és démonizálás, ami a mainstream médiát általában jellemzi.
Bizonyos pontjaival lehetne vitatkozni az előadásnak, Kalla Éva például kritikájában kifejti, hogy hol és miként egyszerűsítettek talán túlságosan is Balogh Rodrigóék. És valóban, még az én nézőpontomból (ami a roma emancipációs mozgalmak belső viszályait illetően Kalla Évához képest mindenképpen egy laikus pozíció) is látható volt, hogy helyenként mennyire modellszerű a cselekmény, és bizonyos esetekben (például a homoszexualitás ábrázolása terén) milyen mértékben csúszik bele az előadás a klisékbe. Ezzel együtt,
a nagy képet tekintve, annyira érvényes a produkció vállalása, hogy ezeken az apró döccenőkön felül tudunk emelkedni.
Már csak azért is, mert amit lehet, a szűkös pénzügyi lehetőségekből és a kamaratérből is kihoz az előadás. Balogh Rodrigó játszik az érzékekkel, a történetet helyenként erős hanghatások kísérik, és a három színész, Szegedi Tamás András, Csányi Dávid és Fenyvesi Krisztina is mindent megtesz, sok szerepben kell bizonyítaniuk a nagyjából kétórás játékidő alatt. Közhely persze, de különösen a két férfitól olyan alakításokat látunk, ami bármelyik magyar társulatban megállná a helyét, mégis aligha hihetjük, hogy megkapják majd az igazi bizonyítási lehetőséget, ami megint csak visszautal az előadás egyik fő üzenetére.
Kik bontják le a rendszereket? Azok, akik Sándorhoz hasonlóan karrierjükkel szolgálják a társadalmi fejlődést, vagy
azok, akik eldöntik és tartják is magukat ahhoz, hogy nem kollaborálnak?
A Rendszerbontók szerint ezt nem lehet egyértelműen meghatározni, amit mi tehetünk, hogy meglátjuk a nüanszokat az életutakban, és teszünk azért, hogy az említett minták érvényüket veszítsék.
Balogh Rodrigó, Illés Márton: Rendszerbontók. Rendezte: Balogh Rodrigó. Dramaturg: Bogya Tímea Éva. Játsszák: Csányi Dávid, Fenyvesi Krisztina, Szegedi Tamás András. Független Színház Magyarország, 2025. június 16.
Fotó: independenttheater.hu
