Szembesülni a halállal és közben felszabadultan tombolni egy zajos, intenzív, adrenalintól túlfűtött metálbulin – már-már húsbavágóan paradox élményként hat. Mégis, mintha minden idegszálammal ezt éltem volna át július 29-én este, a Dürer nagytermében, az indusztriális fémzene egyik ikonikus képviselője, a Static-X első magyarországi fellépése alkalmával.
A Los Angeles-i Static-X közvetlenül az ezredforduló küszöbén robbant be a modern metál színterére, és szinte azonnal kultikus státuszt vívott ki magának a rajongók körében. A felelős a Wisconsin Death Trip című bemutatkozó anyaguk volt, melyen egy lehengerlően dinamikus, groove alapú industrial metal hallható, harapós riffekkel, fémes hangzással, a korszak nu metaljának stílusjegyeit is magába olvasztva. A ritmikus alapot perverz gépezetként kattogó dobok és a ’90-es évek diszkós hangzása adják, és mindezt olyan creepy csomagolásban tálalják, mely a zenéjüket mindenki mástól azonnal megkülönböztethetővé teszi.
A végeredmény valamifajta minden elemében különc és bizarr techno rock and roll,
egy nagy rakás cyberszeméttel és futurisztikus szósszal nyakon öntve. Valami olyan, amit a zenekar néhai frontembere és ötletmestere, Wayne Static, teljesen megalapozottan nevezett el önironikusan evil discónak. A hatást csak fokozta a zenekar tagjainak különc megjelenése, ami egyfajta cyberpunkos extravaganciát kombinált (a ’90-es évek trance-rave szubkultúrájának vizuális extázist kifejező öltözködési normáit és önkifejezési formáit is beépítve) a metálos szubkultúra külsőségeivel. Mindezt megkoronázta az énekes zselével feltornyozott furcsa hajszerkezete és kilométeres hosszúságú fonott szakálla, melyek szinte a védjegyévé váltak a pályafutása során.
Az albumot, azt hiszem, még a megjelenése évében megszereztem, de a következő év elején biztosan, és már első hallgatás után akkorát szólt, hogy szó szerint szétrobbant tőle a fejem. Hogy utána még hányszor hallgattam meg, nem tudom, sem azt, hogy pontosan hány havernak mutattam meg, akik hasonló hatásról számoltak be, de az biztos, hogy a Static-X volt az egyike annak a nyolc-tíz zenekarnak akkoriban (beleértve a Slipknotot, Fear Factory-t, a Kornt, a Nine Inch Nailst, a Ministry-t, a Deftonest, a Toolt és a Machine Headet), akiket a leginkább látni akartam élőben, és álmomban sem gondoltam volna, hogy erre a pillanatra ennyit kell várni.
Azóta sokminden megváltozott.
2010-ben a zenekart Wayne Static hivatalosan is feloszlatta, majd 2012-ben újra életre hívta új tagokkal, de ez a formáció nem volt hosszú életű, alig egy évet élt meg. 2014. november 1-jén Wayne Static tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála – a hivatalos halottkémi jelentés szerint halálát opioidok, xanax és alkohol együttes hatása okozta –, úgy tűnt, végleg megpecsételte a zenekar sorsát. Aztán valahogy mégis talpra álltak. Tony Campos basszeros ugyanis újra összerántotta a bandát, főleg azért, hogy a legendás debütálásukról egy nosztalgizáló, de mégis erőtől duzzadó turné keretében emlékezzenek meg.
Hogy a dologból mégis több lett, abban bizonyára megkérdőjelezhetetlen szerepe van az új énekes, a titokzatos, maszkot viselő Xer0 személyének, akiről már egy ideje köztudott, hogy nem más, mint a Dope karizmatikus és provokatív kiállású frontembere, Edsel Dope – polgári nevén Brian Charles Ebejer. Mr. Ebejert egyébként mély és szoros személyes barátság fűzte Wayne Statichoz, és a zenekar többi tagjához, így számára nem csupán szakmai, hanem érzelmi ügy is volt a Static-X folytatása. A Wayne halála előtti időkben hosszasan és szívósan fáradozott azon, hogy összehozza a zenekart a klasszikus felállásban (Wayne Static: ének, gitár; Koichi Fukada: gitár, samplerek; Tony Campos: basszusgitár; Ken Jaye: dobok) annál is inkább, mivel frontember szólókarrierje nem látszott berobbanni.
Többször nyilatkozta, hogy „nehéz szívvel” vállalta el a szerepet,
mert tudja, mennyire sokat jelentett Wayne a rajongóknak — és neki is, ám végül a zenekar melletti elkötelezettsége győzött. Xer0 csatlakozása óta két új anyaggal is jelentkezett a kultikus zenekar (Project: Regeneration Vol 1 – 2020, ill. Project: Regeneration Vol 2 – 2024), igaz ezek javarészt korábbi, kiadatlan szerzeményeket tartalmaznak, többé-kevésbé átdolgozva, a Wayne Static fémjelezte időszakból, és minimum a számok felében az ő hangja hallható. A jövőbeli új tervekkel (új számok, és albumok) kapcsolatban a zenekar egyelőre visszafogottan nyilatkozik, önazonosságuk elsődlegesen az emlékezésre épül. Ez a formáció lépett fel most nálunk, a mikrofon előtt álló frontembert leszámítva a klasszikus felállásban. A magyarországi fellépés már 2020-ban is tervben volt, de azt a pandémia megtorpedózta.
Előzenekarként a Dope lépett fel. Bevallom soha nem hallgattam rongyosra a lemezeiket, és egy jó ideje nem is követem már nyomon, hogy mi történik a zenekar háza táján. Amennyire megtapasztaltam, sohasem az eredetiség hajszolásáról voltak közismertek, és inkább a közönség lehengerlésére törekednek nyers, energikus és intenzív élő produkciókkal, amikhez általában provokatív megjelenés és előadásmód kapcsolódik.
Meglehetősen jól alkalmazkodnak az aktuális zenei trendekhez,
és az általuk alkalmazott kódkészlet is ennek megfelelően értelmeződik újra. Először főleg industrial hatások domináltak, sötétebb gépiesebb hangzásvilággal, nagyjából a White Zombie/Ministry/Marilyn Manson nyomdokain haladva, majd egyre inkább az amerikai rockszínteret uraló nu metal hullámhoz kezdtek igazodni, legújabb lemezeiken már melodikus metalcore irányába tapogatóznak.
Szóval a Dope egy igazi koncertbanda, és ebben a tekintetben hitelesek, amiről ez az este is meggyőzött. A rendkívül rövid, mindössze 25 perces műsoridő alatt nagyot zúztak, és minden rendesen megszólalt, simán lemosta már ez is azt, amit pár nappal korábban a Barba Negrában kaptam két, számomra kultikus jelentőséggel bíró zenekartól. Edsel Dope frontemberként egy dinamikus és lehengerlő egyéniség, aki rendelkezik minden olyan személyes adottsággal, ami ahhoz kell, hogy a színpadon tökéletesen kiélje magát. Érti és jól beszéli a közönség nyelvét, tudja, hogyan kell lelkesíteni, és mikor kell jó értelemben véve provokálni, és ehhez az őt kiszolgáló zenészek is 100%-ban a keze alá dolgoznak.
Mindössze 5 dalból állt az alap repertoárjuk,
köztük olyan húzódalokkal, mint a Bring It On, a Debonaire vagy a közönségkedvenc Die Motherfucker Die. Ezután ráadásban, meglepetésként elhangzott még a Dead or Alive-tól a You Spin Me Around (Like a Record), mely egy igazi ’80-as évekbeli klasszikus, és köztudottan az LMBTQ-közösség egyik ikonikus himnusza lett. Itt és most, ami igazán lényeges, hogy ennek a közismert slágernek a gótikus-indusztriál környezetbe való áthangolása milyen jól rezonál a korszak szertelenkedő szintipop zenéjére. Én még egy kicsit tovább is hallgattam volna őket, és simán elbírtam volna a Pig Society–t, (az első album nyitódala), ami egy igazán erőteljes indusztriál-zúzda fogós riffekkel és jól odamondogató énekkel, de Edsel Dope nyilván a főműsorra tartalékolta az energiáit.
Ami viszont ezután következett, az alighanem az egész közönség türelmét próbára tette. 20:50-re írták ki a kezdést, de a zenekar helyett csak a fel-alá rohangáló, idegesen dolgozó technikusokat lehetett látni. Valami nincs rendben, ez hamar átjött, de kb. 25 percet kellett várni, hogy bármit is mondjanak nekünk. Ekkor megtudtuk, hogy valami lerobbant a zenekar saját felszerelése táján, hogy pontosan mi, azt nem részletezték, és a Dürer saját cuccát kellett használni. Úgy informáltak bennünket, hogy az átállás 15 percet vesz igénybe, de lett belőle vagy száz, és innentől kezdve már nem is kommunikáltak semmit az egyre ingerültebbé váló közönséggel.
De jó, hogy a bulit legalább a sírból visszarántották.
Aztán kb. 22:40-kor a gépezet végre beindult és elkezdődött a show. Fél perc intró, majd Xer0 beleordítja a mikrofonba „Welcome motherfuckers, everybody fucking jump”, aztán felcsattantak a Bled for Days kezdőriffjei, és szó szerint elszabadult a pokol. Amit kaptunk, az egy jó egy órán át tartó nyers, intenzív, cyberthrash-zúzás volt, ami nem kímélt se istent, se embert. A technikai akadás okozta hosszas, idegtépő várakozás után amúgy is a végletekig fokozódott a tömeg eufóriája, amit aztán a zenekar úgy hálált meg, hogy szó szerint feltörölték velünk a padlót. Ha mindenre, ami itt történt, valaki nem mozdult meg és nem hányta magasra emelte kézzel az ördögvillákat, az jó eséllyel nem is erre a koncertre akart eljönni.
A setlist gerincét, ahogy az újjáalakulás óta mindig, most is a WDT arcbamászós zúzdái adták, a Stem és az elszállós, pszichedelikus December kivételével az összes dal lement, és mind pokolian élesen is szólalt meg. Ezeknek a fele nyilván eleve olyan kihagyhatatlan adrenalinlöket, hogy minimum istenkáromlással érne fel, ha bármelyiket nem játszották volna el. Én legalábbis nem tudok elképzelni egyetlen valamire való Static-X bulit, amelyiknek a setlistjéről hiányozna a Push It, az I’m with Stupid vagy Sweat of the Bud.
A csúcspont számomra mindazonáltal a Destroy All volt,
a műsor utolsó blokkjához közeledve, ami egyébként az általam legkevésbé kedvelt és legritkábban hallgatott harmadik album, a Shadow Zone nyitódala. Ezen kívül elhangzott a kettes, Machine címre hallgató album néhány közönségkedvenc slágere is (Get to the Gone, Black and White és persze a Cold), a Dirthouse a Start a Warról, a Cannibal album címadó dala, valamint a Terminator Oscillator, a Project Regeneration Vol. 1-ről.
Sajnos a vártnál jóval hosszabbra sikeredett technikai szünet többször is a kerthelyiség, illetve az italpult felé kényszerített, így jóval hátrébb keveredtem ahhoz képest, ahol szerettem volna lenni. Valahol a nagyterem középső harmadának vége felé, jobb szélen álltam, így jobbára csak hozzávetőlegesen tudtam elkapni, hogy mi történik a színpad nagy részén, illetve a kivetítőn, de azért valami így is átjött.
A Cold alatt például Wayne Static életéről láthattunk archív felvételeket,
de volt fényshow, füstgömb, az I’m with Stupidot pedig a zenekarral együtt zúzta végig az X-fejű droid, az a fehéröltönyös robotmaszkos figura, akit a klipben egy nő lapáttal lecsap. Sokféle üzenet és szlogen is futott a zenekar logója és a kötelező Rest In Peace feliraton kívül, pl. dalszövegrészletek (Bled For Days) vagy az evil disco (Black and White).
Xer0 frontemberként szívből jövő tisztelettel viszonyul Wayne Static kultuszának ápolásához, ezt azonban oly módon teszi, hogy az egyszersmind tökéletesen illeszkedik a zenekar morbid humorra építő identitásához. Színpadi megjelenése leginkább valamiféle bizarr cyber-gótikus látomásként hat fekete, páncélszerű ruházatában, LED-ekkel megvilágított maszkkal az arcán, mely Wayne Static arcvonásait és ikonikus hajkoronáját idézi. Mintha a néhai frontember egy technológia által feltámasztott élőholt kiborg formájában lépett volna elő a túlvilágból. Ezzel az evil disco koncepciója is egy új, emberentúli dimenzióba helyeződik, még a korábbinál is morbidabb atmoszférát közvetítve. Nem is tudom,
mintha lenne valami sátáni abban, ahogy ez a bizarr, cyber-horror vizióba illő entitás, mechanikus precizitással levezényli a show-t
és játszik a közönséggel. Mozgása szinte koreografáltnak tűnik, mintha egy gép vezérelné, miközben vörösen világító szemei és szertartásba illő kézmozdulatai a közönséget hipnotizálják. Nem beszél hozzánk sokat, de ez inkább csak erőteljesebbé teszi a jelenlétét, a hangzás és a vizualitás összjátékára helyezve a hangsúlyt. Xer0 nem imitálja, hanem újraértelmezi a Wayne Static-jelenséget, de mindezt egy szertartásmester spirituális elkötelezettségével, aki egyszerre állít emlékművet az élő legendának, és szembesít minket a halállal. Nem helyettesít, hanem a tisztelet és az innováció határán egyensúlyozva megidézi, ápolja és életben tartja a zenekar szellemiségét. A megjelenés kísérteties, a vizuális diszkomfort esztétikáját közvetíti, mégis szívmelengető az az alázat, odaadás és elköteleződés, amivel egykori személyes jóbarátja által képviselt örökségéhez viszonyul.
Az elhivatottság és az alázat hangján szólt minden, amit július 29-én a Dürer nagytermében átélhettünk. A zenekar minden tagja a legjavát nyújtotta, és meggyőzően bizonyította, hogy legendás frontemberük halála sem akadályozza őket abban, hogy képesek legyenek a megújulásra, de egyúttal hitelesen is tudják képviselni a zenekar korábbi szellemiségét. A technikai stáb bravúros helytállásának köszönhetően a látványvilág és hangzás is hibátlanul összeállt. Mintha az egész összeomlás csak egy trükk lett volna, egy koncepció része, melyben a gépi látványvilág, a tiszteletteljes megemlékezés és a szónikus brutalitás tökéletesen összeolvadt.
Static-X, Dürer Kert, Budapest, 2025. július 29.
Fotók: a Dürer Kert Facebook-oldala
