A Gaucho Gaucho csendes, minimalista film, amit pont eszköztelensége tesz hatásossá. Egy letűnt korról mesél és arról, hogy szabályaink sokszor mennyire öncélúak.
Bár kevés filmről van szó, amelyek ráadásul nem is feltétlenül kapcsolódnak közvetlenül egymáshoz, sajátos tematikai csoport kezd egyre népszerűbbé válni a kortárs filmkultúrában. Az utóbbi években több film került a hazai mozikba (többek között a War Pony és a Pásztorok), amik olyan határhelyzetekről beszélnek, amelyekben a karakterek vagy visszatérnek a természetbe, vagy
eleve olyan közösségben élnek, amely nem a kortárs kapitalista világrendünk szabályai szerint működik.
Ezek a művek evidensen felszínre hozzák azt a kérdést, hogy az említett archaikus közösségek mennyire képesek beilleszkedni a modern társadalomba, sőt ha egyértelműbben fogalmazunk, az is felmerül, hogy kinek van igaza: azoknak, akik karakánul ragaszkodnak az életmódjukhoz, vagy annak a csoportnak, akik szerint muszáj hallgatni az új idők szelére.
A Gaucho Gaucho esetében történetről nem nagyon beszélhetünk, viszont épp a narratívába rendezhetőség lesz ennek a filmnek az egyik fő kérdése. A különböző adatbázisokban dokumentumfilmként szerepel a mű, ennek kapcsán pedig nem kerülhetjük el, hogy erről a műnemről beszéljünk. Merthogy a dokumentumfilm címkével sokkal több alkotást illethetünk, mint ahogy az általában a közönség fejében él. Nevezhetjük így a netflixes true crime sorozatokat és Az ölés aktusát is, hogy a skála két végpontját villantsuk fel. Michael Dweck és Gregory Kershaw filmje alkotói programját tekintve utóbbihoz áll közelebb, hiszen ebben a filmben is nagy szerepet kap az újrajátszás (re-enactment). A rendezők ugyanis
autentikus figurákat választottak, ugyanakkor nem kizárólag mindennapjaikban figyelték meg őket –
vannak erős koncepció szerint megvalósított jelenetek. Mindez, mélyebben belegondolva, egy őszintén és teljeskörűen reflektált filmes attitűd. Hiszen szinte minden dokumentumfilm esetében felmerül a kérdés, hogy a szereplők viselkedését nem változtatja-e meg a kamera, itt viszont nem is az az állítás, hogy minden, amit látunk, tökéletesen megfelel a szereplők realitásának, hanem az, hogy ez a legigazabb, amit az Argentínában máig autentikus közösségben élő emberekről el lehet mondani.
Ezt a kettősséget a film formavilága is erősíti. Dweck és Kershaw formanyelve látszólag eszköztelen, követő stratégiát folytat, ugyanakkor már a fekete-fehér kép használata is nagyon erős alkotói döntést jelképez, ami egyértelműen a stilizálás irányába tolja el a művet. A párostól egyébként sem áll távol, hogy izgalmasan, ugyanakkor a koncepciót tekintve ambivalensen mutassanak be különleges közösségeket (a The Last Race autóversenyzőkről, a The Truffle Hunters egy értékes gombára vadászó csapatról szólt, ez utóbbi repítette a duót a kortárs dokumentumfilm élvonalába). Még egyértelműbb a forma belső ellentmondása, ha egymás után nézzük meg a képeket, a jeleneteket.
Szinte minden beállítás költői, majdhogynem festményszerű, ami által a filmnek andalító lesz a ritmusa, s hamar elröppen a 85 perces játékidő.
Ám az is tény, hogy mindezzel kevésbé teljesíthető az a művészeti vállalás, hogy igazán közel kerüljünk ezekhez az emberekhez. Épp ezért ennek a filmnek a célja nem is feltétlenül a dokumentálás, inkább egy emlékmű állítása, mert arról teljesen egyértelműen meg vannak győződve az alkotók, hogy ez a közösség megérdemli, hogy emlékezzünk rájuk. Sőt, a film tanulsága szerint ők maguk is hasonló tevékenységet végeznek: karakánul őriznek valamit azokból a régi értékekből, amelyek a film által konstruált jelenből egyre inkább kivesznek.
Beszélnünk kell persze arról is, hogy mi szerepel ezeken a képeken, azaz milyen témákkal foglalkozik a film, noha nagyon nehéz ebből a töredékes narratívából egy elemezhető ívet összeilleszteni.
A film egyik fő kérdése nem meglepő módon a hagyomány és a haladás viszonya,
mely legegyértelműbben az iskolai jelenetekben jelenik meg. A főszereplőként aposztrofálható lányra, Guadára például többször is rászól a tanára, hogy vegye fel az egyenruhát, hiszen a szülei beleegyeztek az iskola szabályzatába. Ez a mi fogalmaink szerint valóban kötelezné a lányt arra, hogy felvegye az uniformist, ugyanakkor a lány szemszögéből tökéletesen érthető, miért tűnik ez egy felesleges kötelező körnek. Számára ez egyet jelentene a tradíció, a család megtagadásával. Guada figuráján keresztül a film természetesen a nemi szerepek kérdésével is foglalkozik. Ennek kapcsán az az érdekes, hogy bár alapvetően rendkívül maszkulin foglalkozásról beszélünk, a gauchók között ez a kérdés fel sem merül.
Teljesen természetesen reagálnak arra, hogy egy lány is van közöttük, sőt a legtöbben inkább segíteni próbálnak neki,
még ha az idősebb generáció interakcióiban meg is jelenik a hétköznapi szexizmus. Ezzel a film erőteljesen tudja megmutatni, hogy a nemi különbségek jelentős része társadalmilag konstruált.
Végül pedig ki kell emelnünk, hogy ugyan a film nem mesél el összefüggő történetet, a történetmondás aktusa nagyon is fontos benne.
A Gaucho Gaucho azt is bemutatja, hogy a narratívák alkotása és ápolása nagyon fontos eleme egy közösség túlélésének.
A filmben megjelenő énekes-rádiós olyan, mint az archaikus közösségek mesemondója: szórakoztat, de ami még fontosabb, átadja a tudást és a tapasztalatot a következő generációnak. Nem véletlenül emlegetik a film kapcsán többen a western műfaját, a Gaucho Gaucho közelebb hozza a műfaj mítoszát, és bemutatja, miért van szükség ilyen ideákra.
Viszont
Dweck és Kershaw filmje nem markol eleget ahhoz, hogy igazán katartikus legyen, ezzel együtt érdekes, sok kérdést felvető mozi,
ami abszolút meghálálja a néző figyelmét. Másfél órára teljesen kiszakít a hétköznapi kerékvágásból, és közelebb visz ahhoz az időérzékeléshez, ami a szereplők nyugalmát biztosítja.
Gaucho Gaucho, 2024. Rendezte: Michael Dweck, Gregory Kershaw. Forgalmazza: Mozinet
A Gaucho Gaucho a Magyar Filmadatbázison.
