Riley Keough és Gina Gammell első rendezése tavaly a legjobb debütfilm díját hozta el Cannes-ból, s bizony teljes joggal. A War Pony az elmúlt évek egyik legszebb filmje a férfivá válásról.
Egész könyvek szólnak arról, hogy az amerikai filmeknek milyen restanciái vannak a különböző kisebbségek, azon belül is az őslakosok reprezentációja kapcsán. És bár az utóbbi években megindult egyfajta emancipatorikus törekvés a filmgyártásban,
a mainstream alkotások továbbra is kevés figyelmet szentelnek az indiánoknak,
bár azt azért érdemes megjegyezni, hogy A rezervátum kutyái című, hasonló tematikájú sorozat egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A War Pony egyik rendezője, a színésznőként is kitűnő Riley Keough (ha valaki nem ismeri a munkásságát, a Barátnő rendelésre című sorozat első évadát feltétlenül érdemes pótolni, Keough páratlanul erős alakítást nyújt benne) Andrea Arnold American Honey című filmjének forgatásán találkozott két indián statisztával, akikkel beszélgetésbe is elegyedett. Ekkor született meg benne és alkotótársában, Gina Gammell-ben a film ötlete.
A korábban említett Andrea Arnold vagy épp Chloé Zhao munkássága egyértelmű előképként szolgált a War Pony számára.
Fikció és dokumentarizmus különleges találkozásáról van szó ebben as filmben is,
hiszen a történet egyértelműen konstruált, a formai megoldások terén – bár fontos a visszafogottság – megfigyelhetőek domináns stíluselemek, viszont ezen keretrendszeren belül az alkotók mindent megtettek a hiteles ábrázolás érdekében: jórészt amatőr színészeket látunk, akik ráadásul az őslakosok valós életterében közlekednek.
Ha a kritikákban szokásos néhány mondattal kellene összefoglalnom a War Pony történetét, bizony gondban lennék, hiszen a Keough-ék által alkalmazott passzázs-dramaturgiában nem a megtörtént eseményeken, hanem
a részleteken, a kimondott és ki nem mondott dinamikáján, a véget nem érő utazáson van a hangsúly.
Mindenesetre két főszereplőnket, Mathót (LaDainian Crazy Thunder) és Billt (Jojo Bapteise Whiting) követjük, akik különböző stiklikkel próbálnak a felszínen maradni. Előbbi még gyerek, de agresszív apjától menekülve drogdílerként igyekszik helytállni, Matho viszont saját kapcsolatait akarja rendbe tenni: egyik gyermekének anyja rövid időre börtönbe kerül, új párjával pedig szintén nem rendezett a viszony. A fiú egy gazdag fehér férfi szolgálatába szegődik, akinek lányokat szállít a rezervátumból. Hamarosan azonban rá kell ébrednie helyzete kiszolgáltatottságára.
A War Pony végig a morális szürke zónában tartja a nézőt.
Nincsenek számottevő törvényszegések, de az egészen biztos, hogy a szereplők igen szabadon értelmezik a fennálló szabályokat.
Keough és Gammell pedig nem ítélkezik, sőt kifejezetten empatikusan mutatják be a különböző túlélési stratégiákat. Ugyanakkor az alkotók témájuk árnyoldaláról sem feledkeznek meg. Az utóbbi években főként dokumentumfilmek (például a három éve a Verzión is vetített Tengerentúl) foglalkoztak azzal a fajta függőségi viszonnyal, ami a War Pony-ban is megjelenik. A fehér többség az anyagi biztonság (hamis) ígéretével erkölcsileg kompromittáló tettekre veszi rá a kisebbséget. Ezt a rendszert pedig csak akkor számolhatjuk fel (már persze amennyiben nem hiszünk az erkölcsi javulásban), ha a marginalizált csoportokban is felébred az öntudat. És pontosan ez történik jelen film szereplőivel, mindez pedig egy halloweeni parti keretében egyszerre kap tragikus és komikus színezetet. A rendezőpáros itt már Jordan Peele Tűnj el!-jét idézi, hiszen
a kisebbségekkel kapcsolatos sztereotípiák egész tárháza elevenedik meg a képernyőn
(indián jelmezbe öltözött férfi, túlszexualizáltság, a vélt alsóbbrendűség folyamatos érzékeltetése) abban a buliban, ami végül a fordulópontot jelenti majd.
A War Pony azonban elsősorban nem a szabadságért vívott küzdelemről, hanem a férfivá válásról szól, ami kapcsán pedig be kell hoznunk egy másik, igen friss referenciát is: az izlandi Csodálatos teremtmények tavaly került a mozikba, és igen hasonló problémafelvetésekkel dolgozott (miközben egészen más oldalról, a psziché felől közelített témájához): közös elem a két filmben az apanélküliség, a brutalitás és a kortársak szocializációs szerepének hangsúlyozása. Mindkét alkotás azt mutatja be igen érzékletesen, hogy a szükséges modell nélkül mennyire nehéz megfelelni a különböző szerepelvárásoknak (az persze egy másik kérdés, hogy meg is kell-e minden esetben). Pedig Keough és Gammell értelmezésében
a két főszereplő alapvetően jót akar, csak épp a felnövéshez szükséges mintával nem rendelkeznek.
A szocializáció árát pedig mindkettőjüknek meg kell fizetnie. Mathónál ez óhatatlanul is a gyermekkorral való leszámolást jelenti, Billnek pedig rá kell jönnie, hogy csak akkor vállalhat felelősséget a családjáért, ha egyéb területeken sem rendeli alá magát.
Keough és Gammell filmjének formai megoldásai izgalmas kettősséget mutatnak: bár a kamera az esetek döntő többségében igyekszik láthatatlan maradni, és minél autentikusabban ábrázolni a szereplők mindennapjait, helyenként remek motívumok (például a bölény, az évszakok változása) teszik gazdagabbá a filmet. És feltétlenül ki kell emelnünk a mozi remek soundtrackjét is, ami szintén hozzájárul a környezetrajzhoz.
A War Pony egy érzékeny, helyenként poétikus felnövéstörténet és szinte szociografikus igényű mű,
ami képes hozzátenni az egyébként igencsak túltelített műfajhoz. Pompás rendezői debütálás, ami azokkal érez együtt, akikkel még manapság sem divatos.
A filmet a Cinema Niche jóvoltából két alkalommal lehet majd megtekinteni hazánkban: január 13-án 20:00 órakor a Toldi Moziban és február 5-én 20:00 órakor az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
War Pony, 2022. Rendezte: Riley Keough és Gina Gammell. Írta: Franklin Sioux Bob, Bill Reddy, Gina Gammell, Riley Keough. Szereplők: LaDainian Crazy Thunder, Jojo Bapteise Whiting, Ashley Shelton-Edwards, Robert Stover, Jesse Schmockel. Forgalmazza: Cinema Niche.
A War Pony a Magyar Filmadatbázison.
