A szakrális ipari rituálé közepén körém épülnek a hangtér hullámobjektumai, miközben lényem bölcsőmély sötétségben fürdőző zugai életeket gyógyulnak. A testem alakja időn kívüli transzban változik, és a nevetve zokogás légzésritmusa szabadítja fel a teremtéssel egyidős energiát, amely emberen keresztül megnyilvánulhat, ahonnan magának a teremtésnek, alkotásnak, művészetnek a gyökerei erednek. Az örvény közepén csend, belégzés utáni robbanás, évtizedek sóhaja: megérkeztem.
INOTA előtt két héttel, Techlake 2025 Afteren büszkén mesélem a rendezvényen egyébként fellépő gingershotnak, hogy egy tradicionális kínai tea- és progresszív, jelenre hangolt kakaószertartásokkal teli nyár után INOTA lesz a megérdemelt pihenésem, ahol már a kapuban felírom az aurámra:
én vagyok az a bizonyos fizetővendég, most aztán tényleg csak szórakoztassatok!
Talán nem telt el három nap, mikor jött a felkérés, hogy nemhogy teaszertartással, de egy egész teaházzal hozzájárulhatnék a fesztiválhoz. Nevettem a helyzet iróniáján, és egyben megszólalt a kötelességtudatom is: a tini koromban megálmodott szabad művészek életét élhetem, viszont ezért cserébe szolgálat jár, és ha érkezik a hívás, akkor jobb, ha teszem a dolgomat. Így történt, hogy néhány nappal egy másik fesztivál után INOTA lenyűgöző birodalmában találtam magam. Egy, a szocializmusban működő, azóta elhagyatott erőműben, ahová az NVC Crew tagjai egy elektronikus zenei fesztivált álmodtak. A hely lelke jelenleg is a Turbinacsarnokban lüktet. Az épület az erőmű működése alatt az áramtermelés legfontosabb helyisége volt.
Most, évtizedekkel később a táncban, transzban kapcsolódó, közösen lüktető tömeg otthonává vált. Mindez indusztriális, minimalista fény- és fizikai objektumokként is megjelenő hangulatelemeivel, multimédia művészek installációival, minőségi hangrendszerével változott immerzív térré. A külvilág referenciapontjai megszűntek, és az érzékelést érdemes volt újratanulni.
Volt, hogy percekig néztem egy, a folyosót végtelenbe mutató vektorrá alakító fényinstallációt,
majd miután visszatértem a testérzeteimhez, a meditáció utáni állapot tisztaságával folytattam az expedíciót. Ahogy egy idegen bolygó építményeinek újdonságában, apránként merültem el a különféle felületeken megjelenő fényfestés, megvilágított épületsarkok, zenével átszőtt terek felfedezésében. Az apró lépéseket indokolta, hogy egy extra minőségű, alkoholmentes teakoktélokkal és ceremoniális kakaóval szolgáló teaházért voltam felelős, ezért a figyelmem jelentős része a feladatomon maradt. Miközben a nyár végén kikapcsolódni vágyó énem figyelmeztetett: ne is gondoljak arra, hogy elmulasztom azokat a megéléseket és ajándékokat, amelyeket a tér tartogat számomra.
Az egyik legnagyobb meglepetés és ajándék a szervezők attitűdje, amelyen keresztül több dolgot is megértettem a fesztivállal kapcsolatban. A legnagyobb készülés, építés, sürgés-forgás között olyan figyelmességet kaptam, legalábbis szubjektív megélésem mindenképpen ez volt, mintha minimum a teaházon múlt volna az egész fesztivál sorsa. Órák leforgása alatt a szervezés különböző területeiért felelős sokadik embertől kaptam a kérdést, hogy minden rendben van-e, mire van szükségem, úgy általában okés-e a helyzet. Itt értettem meg, hogy mit jelent egy közösség részének lenni, hogy még ha független egységként is, egy ilyen rendszerhez érdemes kapcsolódni.
És pontosan ugyanezt a figyelmességet kapták meg a résztvevők is:
a kulturált biztonsági szolgálat, a helyszínhez illő hangrendszer, a figyelemmel kialakított színpadok, mint a Periféria, ahol a szcéna fiatal, viszonylag új szereplői is kaptak lehetőséget, hogy bemutassák művészetüket. Vagy az egymás után fellépő előadók, akik közül egy-egy simán elvitt volna egy kisebb fesztivált headlinerként. Ugyanez a hozzáállás köszönt vissza abban a gesztusban, hogy a szervezők által üzemeltetett, a Madách térhez közeli Központban megrendezett alkalmakkor lehetőséget kapnak producerek és dj-k, hogy klubkörülmények között gyakorolhassanak.
A szervezők persze nem ma kezdték: az NVC Crew két évtizedes múltra tekint vissza partyszervezés tekintetében, amelyet márciusban a Turbinában ünnepeltek. Illetve, mivel hosszú évek után megint részt vettem a techno szeánszában, talán mondhatom, hogy ünnepeltünk. És mindez az ekvivalencia, a befogadás jegyében, miközben elitizmusnak, sznobizmusnak nyomát se látni. Maszkok nélkül, lélek találkozik lélekkel.
Ugyanígy klasszikus értelemben vett main stage sincs:
megélésem szerint a helyszínek abszolút egyenrangúak, mindegyiken keresztül máshogy lüktet INOTA. A hűtőtornyok alatt rendezett kiállítás egyik fontos objektuma Dániel Besnyő és Mátyás Kálmán A Lélegző Szív című alkotása volt, amely a szív és a tüdő egységeként a múlandóság perspektívájából az átalakulás lehetőségét idézi. És talán sokan, tudat alatt ezért is jöhettünk ide: transzformációért, hogy a bennünk lévő tudattalan tartalmak a zene, tánc és fény okozta transzban gyógyuljanak, és a fesztivált követő pihenés után feloldódva, új teljességgel kezdhessük az őszi szezont.
Hogy őszinte legyek, először talán nem is mertem magam beleengedni a varázslatba. Az elmúlt évtizedben a dél-amerikai gyógyító dalok, a psytrance fesztiválok, tűz körüli összejövetelek organikus, a fentiektől sok szempontból különböző tere formált és gyógyított, miközben végig volt bennem egy erőteljes hiányérzet. Ezt a hiányérzetet tudtam megfogalmazni és elbúcsúztatni idén az Alkotótáborban, ahol tulajdonképpen a szcénába való visszatérésem elkezdődött. Amikor egy gin tonikkal a kezemben a koranyári naplementében felszabadultan táncoltam Pablo Bolivar setjére, akkor értettem meg, hogy a techno, a minimal és az elektronikus zene négynegyedben gazdag vonala életem első party-ja óta szerves részem, és óriási hiba lenne továbbra is úgy tennem, mintha ez nem létezne.
Az Alkotótábor négy napja nyitotta meg a közel két évtizede elzárt csatornát, amelyen keresztül újra átélhetem a techno világát.
Hiszen a technóból jövök: az ipari hangzás lélekközépi sötétségéből tomboló, Detroit városában a társadalom által magára hagyott afroamerikai közösség dühe, frusztrációja, mennyig és pokolig hangzó kiáltásából születő, bezárt gyárépületek falain csattogó, a lelket tizenhatodonként daráló négynegyedből, ahol lábdobra lüktet a kollektív traumával teli fekete szív.
Ezen gondolkoztam, miközben az utolsó hajnalban, a szolgálatát teljesített, bezárt teaházat pihenni hagyva könyököltem a Turbinacsarnok előtti kordonon. Hogy sok évvel ezelőtt valami átalakulni küldött a spirituális megismerés világába, ahol biztonságban megtörténhetett a lélek gyógyulása. Onnan a technóból eredő mélységet hiányoltam: az ipari összejövetelek letisztult, geometrikus, szintetizált ridegvalóságát,
ahol nem tudnak fehér ruhák és namasték mögé bújni gyermekkorunk legrettegettebb szörnyei,
akikkel igenis az ipari ütemek transzában lehet örök barátságot kötni, hogy aztán integrált egészként, új szinten folytathassuk egyre izgalmasabb földi kalandjainkat. Most pedig ugyanez a valami visszahívott, hogy a valódi gyógyszerként funkcionáló kínai teák, a ceremoniális kakaó gyógyító szelleme és egy évtized óta önismerettel foglalkozó tapasztalat elkezdje áthatni ezt a valóságot is. Érkezésemkor, egy előző fesztiválból kimerülten azt kérdeztem magamtól: mit keresek megint egy teaház közepén, amikor csak kiereszteni akartam a gőzt nyár végén?
És pár óra múlva jött is a válasz: az építés fáradalmaitól és a helyszínen szálló, felkavarodott portól kissé megroggyant önkénteseknek tartott instant teaszertartás formájában, ahol a legerősebb shu puer tea csészeszámra gyógyította ezeket a csodálatos srácokat, akik felépítettek egy fesztivált. A visszajelzéseik alapján két óra múlva határozottan megváltozott egészségi állapotban tudták folytatni a napjukat. De ugyanígy, a teljesen váratlan helyzet, hogy
a techno gyökereiért, Detroit magára hagyott társadalmáért tartottunk kakaószertartást,
hogy létrejöhetett ez a műfaj, amelyben itt, a megalkotóihoz képest jó módban élő európaiakként eljárhatjuk a transzformatív táncot. Figyelve az egyensúlyra szolgálat és szívből jövő vágyaim között, azt például biztosan tudtam, hogy Isu és Dork setjén az első sorban fogok táncolni egy hatalmasat akkor is, ha ki kell tegyük a „Rögtön jövök” táblát. A mai napig érzem a hatását annak a felszabadult táncnak, amelyben a klasszikus techno kényelmes monotonitásában létrejöhettek a mozdulatok.
Vagy később, Luke Slater Planetary Assault Systems nevű alteregójának live actje a számomra tökéletes sound designnal elégítette ki technocsakráimat.
Nagyon sokat emlegetem a technót, de hatalmas tévedés volna INOTÁ-t technofesztiválnak nevezni.
A szervezők sokoldalúságáról tanúskodik, hogy csütörtökön például az Exiles kiadó tartott egész estés showcase-t a Színházteremben, ahol a kísérleti zene hazai, ám nemzetközi szinten is elismert előadói építettek világokon túli hangtereket. Amikor teljesen józanul, már harmadszorra próbáltam meg aludni menni, akkor hajnali háromkor slym & szoliver trance, nyers ősgoa, és általam teljesen ismeretlen műfajű elektronikájára másztam ki a sátramból, és táncoltam egy hatalmasat, hogy másnap kisimulva, teaházra készen ébredjek. Napközben táncoltam minimal technóra, de szombat délben a lelki mélypontomat egy távolabbi kis sátorból szóló beatek rakták helyre 35 perc alatt. Talán Acideal lehetett, ezt később tudtam meg, így nem a névre, hanem a hangzás után mentem, amely úgy jött létre, mintha egy szilícium alapú bolygó szintetizátor-őslakói élőben tanulták volna egymás nyelvét. Talán fél óra telt el, de mosolyogva folytattam a napomat.
Kiemelt figyelmet kaptak az élő produkciók: Zságer Balázs és Deva szertartásán az elnyújtott szőnyegek és szintetizátorok epikus hangterében töltekeztem, de nagyon jó volt a Jazzbois beatjeire bólogatni egy kicsit. Végtelenül sajnálom, hogy a Törzs és a Decolonize Your Mind Society koncertjeit csak pár percig hallgathattam, Lenkke_ élő előadására pedig ezer éve készülök, de sajnos ez még továbbra is várat magára.
A nyári fesztiválokon egyre többet hallok acid és trance hangzást, ez INOTÁ-n is pont így volt,
úgyhogy a fesztivál valóban messze túlmutat a technón. Ott, az utolsó hajnal felszabadító pillanatában értettem meg mélységében azt, amit a jin-jang szimbóluma egy egyszerű ábrán kifejez. A dualitásból eredő egységet, az egységet a dualitásban. Hogy ez már nem a látszólag ellentétes erők küzdelme, hanem egymást felismerve új egészet alkotó energiák egyesülése. És ez a felismerés, megadás, főhajtás engedte meg a betekintést.
INOTA a jelenbe csatornázott, kollektív entitás. Egy lélegző, kőből, húsból, fényből, lüktetésből álló életforma, amely csak akkor mutatja meg magát, ha képes vagy elengedni mindent, amit a létezésről, önmagadról vagy bármiről is gondoltál. Mert amíg gondolsz, addig nem látod azt, ami INOTA valójában. Amikor kilégzéssel engeded megtörni hitrendszered és eszméid mentális szövedékét, akkor INOTA benned kezd lüktetni. Egymás részeivé váltok, ahogy átengeded magadat számára,
ő pedig cserébe megmutatja, hogy minden, amitől félsz, gyűlölsz, tagadsz: önmagad tükörképe csupán.
És ha már a ragaszkodáshoz minden erőd, kitartásod, akaratod megfáradt, eltűnt, megsemmisült, akkor INOTA megjelenik teljes valójában. Ebben a pillanatban lépett mellém életeken keresztül velem tartó klántársam, aki a megsemmisülés tisztaságában, a Turbinacsarnok bejáratánál tette fel a kérdést: „Kész vagy rá, hogy belépjünk a Katedrálisba?”
Ekkor az idő a tér újabb síkká egyenesedett, és a figyelmes tekintetű tapasztaló két térvándort láthatott megjelenni. Akik egy nagyobb egész által összehangolt mozdulatokkal adtak hálát, hogy a tér újra hazaengedi őket. Majd a transz, a csúcspont. A nyers lélek tánca a lézerfények vájta síkok között, a szertartás hangjait lemezjátszókon keresztül csatornázó papnők, Akác + Technokool ikerlelkei a fényt és sötétséget új egységgé transzformáló jelenben.
A zokogva nevetés transza, az idegpályák bomlása és újjáalakulása,
ahogyan lényem új, számára egészségesebb valóságban ereszt gyökeret, magához engedve a tükörben látott démonok barátságos ölelését. Az örömtánc a Liget színpadon Dina kezei között született, aki számomra teljesen ismeretlen zenei stílusban alkot. Ha el kéne nevezni, akkor INOTA-zárására-a-legtökéletesebben-alkalmas-core névvel illetném.
De ezek a terek már messze túl vannak a szavakon. Itt már az extázis, a felszabadult tánc, a jutalomjáték, az ünnep nyelvét beszéljük. Itt jöttem rá, hogy most már igazán megihatom a jól megérdemelt győzelmi gin tonikomat. Kedvenc nyári italommal a kezemben egy asztalon könyökölve néztem, ahogy mindenki ünnepel, ahogy egy rendesen végigcsinált fesztivál után megérdemli az ember.
És itt vettem észre, hogy tök egyedül vagyok. Teljességben, örömben, elégedettségben, és teljesen egyedül.
Mégsem szomorúság volt bennem, hanem erő és elhivatottság: ez nemhogy valaminek a vége, hanem egészséges, felnőtt életem egy új szintjének a kezdete. Ahol legjobb tudásom szerint megtettem a magamét a gyógyulásért, és most végre megengedhetem magamnak, hogy aktívan kapcsolódjunk hasonlóan létező alkotókkal. Ahol már nem a közös traumák, hanem az egészséges együttműködés által, kollektívaként valami egészen újat és egyedit hozhatunk létre különböző diszciplínákban.
Ahogy tették ezt INOTA szervezői is: mert mennyivel egyszerűbb lenne élvezni a jól megszokott partyszervezés komfortját vagy a bevált üzleti receptek folytatását. Ekkor azonban nem jöhetett volna létre ez a hatalmas, sokdimenziós játszótér, ahol életeken átívelő energiák találkozhatnak egy élő, lélegző, jelenben pulzáló összművészeti alkotás formájában.
És hogy milyen volt INOTA? Irreleváns a kérdés. Ez az entitás a jelenben létezik, a tapasztalás által.
Mindenki mást mesélhetne róla. Javaslom, hogy nézz körül a fesztivál weboldalán, mert nagyon sok hasznos, összeszedett, informatív leírást találsz, zenékkel, vizuállal. Ez azonban csak a warmup, a forma, a hívás, az intellektus számomra szükséges tápláléka. És éppen ezért, ha csak egyetlen mondatot mondhatnék: szívből kívánom, hogy jövőre te is elmesélhesd a saját INOTÁ-dat!
INOTA Fesztivál, Várpalota, 2025. augusztus 28-31.
Borítókép és fotók: Járosi Alina, Ránki Dániel, Szudy Fanni, a fesztivál Facebook-oldala
