Bennem történik az egész. Bizonyos hangok a sejtfalaim között pattognak, míg mások részemmé válnak a membránon keresztül. Szemhéjaim mögött csillagnál fényesebben világít a váltakozó hangok közötti frekvenciakülönbség, létezésem pedig egy, a lineáris jövőből származó halmazállapotként értelmezhető.
Nem úgy váltunk dimenziót, hogy átlépünk egy fekete lyukon. Elég, ha elmegyünk a Trafóba a Struma+Iodine x EXILES estjére. Az EXILES a hazai kísérleti zene egyik bázisa, azok számára, akik egy különleges zenei nyelv vagy inkább hangterekben megjelenő kommunikáció szerint (is) érzékelik a külső és a belső világot.
Néhányszor ellátogattam a Nº space-be, ami egy kvadrofónikus audiórendszerrel rendelkező audiofil tér a Nyolcésfél komplexumában,
amikor az EXILES szervezett oda koncerteket vagy éppen albumhallgató eseményeket. Azt éreztem, hogy biztonságos menedék azoknak, akik ezt a nyelvet beszélik, ezért mind a kiadónak, mind a helyet üzemeltetőknek hálás vagyok, hogy teret biztosítanak a magunkfajta, az átlagtól eltérő entitások számára. A Struma+Iodine pedig egy Bécsben működő művészeti platform, amely eseményeket, podcastokat, mixeket és cikkeket kínál. A jelen mélyebb struktúráival foglalkozik, hozzájárulva a globálisan elosztott erőfeszítésekhez ezek átalakítására. Egy közösség, amely közös pulzusokon és frekvenciákon alapul.
Ahogy sétálok a Trafó felé, eszembe jut, hogy a kortárs művészeti világ mennyire fontos állomása a Liliom utca sarkán lévő épület. Él, a jelen alkotói világára nyit perspektívát, és egyik utolsó menedéke azoknak, akik a körülöttünk vagy éppen bennünk létező világot kérdésekkel, kritikával és kíváncsisággal hajlandóak felfedezni. Ahogy közeledek, valahogy eszembe jut annak az evidenciája, hogy ez a hely létezik, mégis, jólesett egy pillanatra tudatosítani, hogy mekkora érték. Hiszen
ma este is egy újabb szeánsz helyszínévé válik…
Nagyjából tavaly ilyenkor a Magyar Zene Házában Ryoji Ikeda nyitotta ki a kaput számomra a hangterek világára. Egy új tapasztalásként fogtam fel azt, ami az érzékelésemmel történik. Mintha a hangok megnyitottak volna egy, a hétköznap érzékelt valóságra merőleges síkot, ahol az időn hangszobrok nőnek. Egyszerre látom objektumokként, térként és nyelvként, a kommunikáció egy formájaként. Mindezt úgy, hogy egy darab fotót láttam Ikeda korábbi performanszáról, bele sem hallgattam, csak valahogy, az intuíciómban bízva éreztem, hogy ott kell lennem. Azóta is ott vagyok.
És éppen ezért, a saját perspektívámból valahogy nem használnám erre a nyelvre/térre a kísérleti zene fogalmát, hiszen ez a fogalom nagyon leegyszerűsítve írja le, hogy mi is történik egy ilyen térben. A kísérletezés alapvetés egy ilyen tér létrehozásakor, hiszen minden alkotás egyedi, és a referenciákat saját magunknak alkotjuk. Számomra azonban nem ezen van a hangsúly, éppen ezért a megnevezés is megtévesztő lehet a nagyközönség számára (teszem hozzá, jobb fogalmat én sem találtam volna rá).
És ez az irány sokszor jóval definiáltabb, mint amire a „kísérleti” kifejezésről asszociálnánk,
amennyiben nem találkoztunk még az ebben a térben született alkotásokkal. A szubjektív perspektívám szerint a kísérletezés tehát alapvetés, a végeredmény pedig egy egyedi hangtér létrehozása, amely kizárólag önmagával definiálható. Sokszor a költészettel való analógia jut eszembe, ha erre gondolok: a végtelenségig elemezhető egy lírai mű, azonban az már „csak” az értelmezői olvasat narratívája. A mű maga az első betűtől/hangtól/ecsetvonástól/mozdulattól az utolsóig önálló entitás, amely a befogadó egyéni és szubjektív valóságában létezik és kap értelmet, gyakorol hatást és befolyásolja a tudatos ént vagy épp a tudattalan mélységet.
A fent leírtak kontextusában jelentem ki, minden, ami a kedves olvasó elé kerül, egy maximum közepes próbálkozás arra, hogy pillanatnyi benyomása legyen egy olyan világról, amely kizárólag a jelenidejű tapasztalás alkalmával ismerhető meg akár minimális szinten is. Azonban bízom benne, hogy amennyiben az olvasóban megmozdul valami a leírtak alapján, ellátogat az EXILES kiadó valamelyik rendezvényére, és átéli a belépést egy eddig ismeretlen, ám annál jobban kiteljesedett és mentális csendet, nyugalmat vagy éppen lélekmély utazást biztosító térbe.
Ez most azon ritka pillanatok egyike, amikor veszem a bátorságot, hogy tanácsoljak valamit:
ha egyáltalán lehetséges megkísérelni egy élőben előadott koncert halvány illúzióját is, akkor egy nagyon jó minőségű fülhallgatóval, de sokkal inkább egy megfelelő hi-fi hangrendszeren (a legjobb minőségűn, amelyhez az olvasó hozzáfér, akár a baráti körén keresztül) javaslom meghallgatni a jelen beszámolóhoz mellékelt hanganyagokat, koncertfelvételeket. Mindezt teljes figyelemmel, elmélyülve, minden szívverésünket és lélegzetvételünket a jelen idejű tapasztalás szolgálatába állítva. Ebben az esetben esélyünk van rá, hogy megnyíljanak azok a kapuk, amelyek az EXILES kiadó rendezvényein egy új világba vezetnek.
Rojin Sharafi 1995-ben született Teheránban. 17 évesen költözött Bécsbe, ahol zeneszerzést és hangmérnöki tudományt tanult a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen. Jelenleg Bécsben él és alkot, munkáira nagy hatással van iráni származása. A művész saját készítésű digitális és analóg eszközökkel indul felfedezésre, stílusa átfogó, ötvözi az akusztikus, elektroakusztikus és elektronikus elemeket, miközben határokat tör át a noise, folk, ambient, metal és kortárs zene között. Munkáiban fontos szerepet játszik az interdiszciplinaritás, különösen a film, irodalom és performansz kapcsolata.
Előadói eszközei között egyaránt megtalálható a zene és az interdiszciplináris projektek.
Ilyen a Sayonara Visualization, amely a {J} + {VIRA} nevű építészeti kollektívával közösen keresi a zene, az építészet, a történetmesélés és a mozgás keresztmetszetét egy komplex, interaktív videó formájában. Kísérletezik a multimédiás installációkkal, például a mozgásérzékelőkkel vezérelt hangrendszerekkel. Készült zenei performansszal a Die Warschauer Zitadelle című osztrák némafilmre a 2019-es bécsi Viennalén, de az emlékezés lehetőségét vizsgálva készített dokumentarista rövidfilmet a digitális tárolás hibáinak és hozzáférési nehézségeinek problémakörében is.
Sharafi a hagyományokat a kísérletiséggel ötvözi, miközben társadalmi és művészi kérdéseket tárgyal. Munkássága nemcsak az elektronikus zene, hanem a globális művészettörténet része.
Az EXILES estjén a fények és a hangok keresztmetszetében telt a performansz,
ahol a művész mikrofon segítségével a saját hangját is mondanivalójának csatornájává tette. Végig érezhető volt az erőteljes üzenet, a látni és láttatni, a perzsa kultúra hagyományai és jelenkori társadalmi és kulturális kérdései. És itt érkezünk meg egy ilyen beszámoló teljes paradoxonjához, hogy OK, de ez így nagyjából jelenthet bármit. Hogy valamivel közelebb kerüljünk az élményhez, szeretettel és határozottan javaslom a szöveget kísérő videókat és hanganyagokat.
A Trafóban elhangzott élő koncert a Kariz (2021) című albumhoz áll a legközelebb, ajánlom az olvasó szíves figyelmébe. Az album címe egy ősi vízgyűjtő rendszerre utal, amely metaforaként szolgál a zenei inspiráció forrására. Munkáiban kifejezetten hangsúlyosak a mikrotonális skálák, poliritmikus motívumok és térbeli hangképzetek jellemzik. Gyakran alkalmaz időbeli koncepciókat (pl. „folyékony idő”, „megszilárdult idő”) a kompozíciókban.
A perzsa hangművész után Saint Abdullah & Eomac közös performansza következett volna, azonban a szintén iráni származású Mohammad és Mehdi Mehrabani-Yeganeh (Saint Abdullah) nem tudott személyesen részt venni a koncerten. A szervezők ezt kommunikálták is, azzal a kiegészítéssel, hogy Eomac szólaltatja meg az iráni duó által lejátszani kívánt hangokat, megjelenítve ezáltal az ő munkásságukat is a koncerten. A zenéjük nagyrészt field recording alapú, vagyis létező helyszíneken vesznek fel hangmintákat, és ezekből alkotják meg az üzenetüket csatornázni szándékozó hangteret.
Ez az üzenet pedig határozottan reflektál az arab régió társadalmi, politikai és vallási kérdéseire, problémáira.
Eomackel közösen három albumot jegyeznek, legutóbbi 2024 áprilisában Light meteors crashing around you will not confuse you címmel, amely például a gázai népirtás emberi szemszögből átélt narratívájára hívja fel a figyelmet.
A végeredmény egyedi fúziója a kísérleti elektronikának, ambient zenének, zajzenének (noise) és iráni zenei elemeknek. Mivel szülőhazájuktól távol, Kanadában nőttek fel (jelenleg New Yorkban alkotnak), ezért az iráni kulturális örökség és a diaszpóralét közötti feszültség feldolgozása jelentős elem munkásságukban. Egyik eszközük, hogy az iráni népzenei és vallási hangmintákat elektronikus kontextusba helyezik, valamint politikai és kulturális kommentárokat építenek be zenéjükbe.
Miközben hallgattam, azt éreztem, hogy folyamatosan a ritmus és a textúra közötti határon egyensúlyozom.
Elszántságukat jól tükrözi, hogy Diaspora Electronics néven elindították saját kiadójukat.
Eomac ír származású producer és előadó, (R. S. Smith mellett) a Lakker duó alkotója. Techno, ambient és kísérleti elektronika területein alkot, gyakran vegyítve azokat ipari hangzásokkal és atmoszférikus elemekkel. Cracks című, elismeréseket begyűjtött albuma 2021-ben a szcénában jelentős Planet Mu kiadónál jelent meg, míg ez Eotrax kiadó létrehozásával a zenész saját és kísérletező szellemű alkotók munkáinak megjelenését teszi lehetővé. Saint Abdullah-val közös projektjeikben gyakran használ hip-hop elemekre emlékeztető ütemeket, azonban ezek folyamatosan változhatnak egy-egy tracken belül, ezzel is érzékeltetve azt a bizonytalanságot, amely a gyökerét vesztett, de az új életükben még meg nem szilárdult, diaszpórában élő közel-keleti népcsoportok életét jellemzi.
A három koncert közül az előző kettőn inkább intellektuálisan voltam jelen, felfogtam, mint egy színházi előadást, a nézőtéren ülve befogadtam, és néha az imProban tanultak alapján bekapcsolt az analitikus zenehallgatás, ami zenei producerként innentől valószínűleg elkerülhetetlen. Azonban,
ahogy elindult TELEϟPORT x ABDX performansza, azonnal éreztem, hogy ezt nem az ülőhelyemen fogom megtapasztalni,
hanem előre megyek a tánctérre, mert ami itt és most történik, ahhoz egyszerűen mozognom kell. A tánc nem feltétlenül pontos kifejezés, legalábbis nem a hagyományos értelemben vett tánczenére való táncolás történt. Sokkal inkább egy valahogy számomra megnyugtató és biztonságot hozó sötétség kapuinak ránk robbanó szilánkjai mozgattak, miközben végtelen nyugalom szállt meg, és maga a bizonyosság, hogy egyrészt ennek soha nem lesz vége, másrészt egyetlen nanoszekundumig nem fog sem lassulni a tempó, sem csillapodni a folyamatos inger, amely gyakorlatilag lekapcsolta az elmémet és a mozgással együtt előidézett egy nagyon határozott transzállapotot. A dobok különböző tartományait megszólaltató frekvenciatartományok folyamatosan csúszkáltak egymáshoz képest, ritka pillanatokban szólt egy ütemre a mély és a magas. Mindez egy folyamatosan fenntartott feszültséget okozott, amelyben vagy leszakad az agyam, vagy megadom magam és csak jelen vagyok a mozgással és a lélegzettel: ebben az esetben a foglalkozás elérte a célját.
Otthonos érzés, ezért járok kikapcsolódni évek óta. Külön öröm, hogy ehhez semmilyen, az érzékelés spektrumát kitágító szubsztanciára nincs szükségem (nem mintha bármi bajom lenne velük); ehelyett a fények és a hangok alkotta térnek való teljes önátadás történik, míg a testemet csupán engedem megmozdulni úgy, ahogy az adott pillanatban szeretne. Én pedig maradok a tapasztalatot átélő és valós időben megfigyelő tudat kényelmes pozíciójában. És itt megint előállt az egyébként szerintem kellemes helyzet, hogy
TELEϟPORT x ABDX közös szeánszáról lehet írni, mesélni, de a valósidejű tapasztalást megközelíteni sem.
Szeretettel ajánlanám az olvasó figyelmébe a művész munkásságának online platformjait, de itt is igaz, hogy teljesen más lenne otthon utólag meghallgatni például a Trafóban elhangzott TELEϟPORT live actet, mint helyszínen átélni. Anélkül, hogy átéltem volna egy ilyen rítust, valószínűleg nem érteném, hogy ebben ugyan mi a jó, és mivel néhány másodperc alatt nem vált pihenő állapotra az elme, sokkal inkább ellenáll a zaj és a gyorsan váltakozó ritmusok kavalkádjának.
A Trafóban lezajlott est után a Nº space-ben folytatódott az este, ahol igazából már végképp csak a befogadásra, a megpihenésre és a hangterekben való elmerülésre volt energiám. Ahogy ülök a terem közepén és hunyt szemek mögött érzékelem a számos dimenzióba kiterjed teret, egy kellemes és régóta vágyott érzés jelenik meg bennem. Hazaértem – valami ilyesmi.
Struma+Iodine x EXILES: Saint Abdullah & Eomac I Rojin Sharafi I TELEϟPORT x ABDX, Budapest, Trafó, 2025. február 22.
Borítókép és fotók: Nemerov Gábor
