A Platon Karataev nyolcállomásos turnéra indult, amelyen a magyar post-rock meghatározó formációja, a nemzetközileg is elismert Törzs zenekar kíséri őket. Az albumok az otthoni hifi hangszóróin keresztül megnyernek, elnyelnek. De hogyan is szólnak a zenekarok számai élőben? Az első állomás a budapesti Akvárium Klub NagyHallja volt.
A Platon Karataev zenekar 2025 májusában megjelent Napkötöző című lemezével tovább finomította azt az új, posztrock alapokon és magyar nyelven nyugvó szöveg- és hangzásvilágát, amelyet a 2022-es Partért kiáltó című albumával irányzott meg. Illetve végérvényesen otthonossá és sajáttá is alakította azt, ami a For Her (2017) és Atoms (2020) című lemezeik angolul megszólaló, főleg alternatív és indie dalaiból kirügyezett. Az új album érkezését nagy várakozás előzte meg, hiszen elődje a kritika és a közönség reakciója alapján is egyhangú elismerésnek örvendett. Valamint nagy kíváncsiság övezte a banda új korszakának további alakulását is. És valóban, a Napkötöző ehhez mérten nem csak elérte, hanem a legtöbbek szerint meg is haladta ezt a várakozást.
Azt hiszem, egy szeretett zenekar koncertjének izgalma sokunk számára nem is a kapunyitás pillanatában, hanem már jóval korábban, a koncert bejelentésének napján elkezdődik. Kiderül, hogy hol lesz, mikor lesz, tudunk-e menni, meg egyáltalán: lesz!
Ehhez egy hatalmas bónusz annak kérdése is, hogy vajon ki lesz az előzenekar?
A Platon Karataev nemrég olyan formációkkal együtt lépett színpadra, mint az avantgárd folk metalos Thy Catafalque, a népdalokat és elektronikus zenét ötvöző дeva, illetve a törzsi rítusokat megidéző, mágikus népzenétől hangos Vágtázó Halottkémek, akikkel a Platon ráadásul vérrokoni kötelékben is áll. Sorra emeltem a kalapom a szervezők előtt, hiszen nemcsak nagy kedvelője vagyok az említett zenekaroknak, de ezeken a koncerteken sokszor az a benyomás ért, mintha a Platon Karataev az összetett hangzásvilágának egy-egy adott rétegét minden alkalommal leválasztotta és felnagyította volna az adott vendégzenekar képében. Egy koncerten izgalmas élmény (ami a zenekarok és szervezők reszortja is), hogy egy előzenekar által megteremtett hangulatból milyen átlépni a headliner, jelen esetben a Platon Karataev atmoszférájába. Azt hiszem, metálból és elektronikából érkezve is szemmel láthatók és füllel hallhatók ezek a hatások és kapcsolódási pontok a Platon zenéjében.
Az a bizonyos bónusz izgalom tehát megalapozott volt a budapesti Törzs zenekart illetően is, és kíváncsian vártam az Akvárium NagyHalljában, hogy a Balázs Soma (gitár), Nyitray Dániel (basszusgitár) és Szijártó Tamás (dob) alkotta trió nagy kiterjedésű, újabban a 12 perces hosszt is elérő instrumentális szárnyalásai milyen erővel hatnak majd a nagy létszámban összegyűlt tömegre. Az ikonikus Tükör (2019) és új, idén megjelent Menedék című lemezük instrumentális tételeivel
merengős szólamok, elszállós riffek és meditatív ritmusok atmoszférájába csöppenünk.
A zenekar bevonulását követő első gitár-, dob- és basszushangok kapásból olyan energiával rezegtették meg belsőnket és az Akva különböző berendezési tárgyait, hogy ha nem látjuk, akkor nehéz lett volna elhinni, hogy tényleg csak három zenész áll a színpad minimálisra tekert fénytechnikájának félhomályában. Az egyszerre kimért és erőteljes kezdeti hangok lassan újabb és újabb rétegeket növesztettek magukra. A három hangszer közös játéka jól időzített, lassú nyújtásokkal mindinkább összenőtt, hogy a precíz biztossággal megjelenő textúrák sora a zeneszám csúcspontjaként végül egy torzított, lesújtó melódia képében összemosódjon, és hogy az, ami eddig épülhetett, most darabjaira hulljon.
Ez a darabokra hullás viszont nem pusztítás,
a Törzs zenéjében az épülés és a széthullás nem ellentétei egymásnak, hanem éppen egymás alkotókövei. A kezdetben nyugodt, majd lassan építkező, és végül éteri elszállásba emelkedő struktúra alapvető szervezőelvként tűnt fel a zenéjükben, és ennek a rétegződésnek a csúcspontját éppen ezeknek a rétegeknek a végső közös kirobbanása adta.
Ebből adódóan, a Törzs zenéje számomra egyáltalán nem destruktív jellegű, sőt, alapvetően igen optimistának és életigenlőnek érzem. Ezt jól sugallják egyébként az albumok, dalok címei is, amelyek az ének (és így a dalszövegek) hiányában még jelentősebbé váltak: Egy Pillanatban a Végtelen, Levegővétel, Otthon stb. – csak hogy a Menedék tracklist-jét idézzem. A koncert látványvilága is ezt támasztotta alá: az alapvetően geometrikus, leginkább az élővilág (fa, víz, szél, levél) alakzataira emlékeztető háttéranimáció fő látványelemmé lépett elő a teljes egészében zenéhez igazított dinamikájával, miközben
a zenekar tagjai végig a színpad szürkés fényárnyékában maradtak.
Ezzel nemcsak a hangzás, hanem a látvány terén is egy meditatív, mégis izgalmas összhangot teremtettek. Az elmerülést segítette továbbá, hogy a gyakorlatilag szünet nélküli zenefolyamot nem szakították meg semmilyen közönségnek szánt kiszólással. Kivéve egyetlen, igen szimpatikus esetben, amikor is Nyitray Dániel basszusgitáros megköszönte a figyelmünket és kifejtette, hogy számára különösen fontos a Platonnal közös turné, hiszen őket tartja a kedvenc magyar zenekarának. A Törzs gondolat- és zenevilága fajsúlyával és melankóliájával együtt is egy felemelő és reményt nyújtó, pozitív hangvételű koncertélményt adott.
A verbalitástól mentes, hosszú elszállásból visszatérve új erőre kapott a közönség, amikor felvillant a Platon Karataev neve a kijelzőn, és végre megjelent Balla Gergely (gitár, ének, szöveg), Czakó-Kuraly Sebestyén (gitár, ének, billentyűs hangszerek), Sallai László (basszusgitár) és Farkas Zsombor (dob) a színpadon. Bár elvétve ezelőtt is hallhattunk már jó pár új számot élőben, de végül is ez a Napkötöző lemezbemutató turnéjának első állomása, amelynek időpontját Balla Gergely bevallása szerint szándékosan őszre tervezték, hiszen ehhez az évszakhoz passzol leginkább a lemez hangulata. Ezt erősíti a vörös, sárga és fehér színű, egyszerű törzsi mintákat és formákat idéző háttéranimáció és az ehhez passzoló fényjáték is, amelyek
az első szám felcsendülésével együtt valóban őszies atmoszférába borították az Akvát.
A Napkötöző című szám persze több szempontból is tökéletes kezdés volt – nem csak névlegesen, hanem ténylegesen is beizzították a hangulatot. A dal első felét felölelő, körkörösen ismétlődő gitárjáték, és a nyitó inkantációnak is beillő dalszöveg hosszas építkezése egyszer csak parázsló, torzított gitárgerjesztésbe csap át, amelyet itt már az erőteljes kórusének kirobbanó ereje emel intenzív élménnyé: „ahogy felül van, az úgy van alul / szemembe Nap-helyet égve gyalul / kvazárok üvöltik hangtalanul / ahogy felül van, az úgy van alul”.
A zenekar a koncert során a post-rock zeneiséggel vegyülő dallamos, sokszor mantraszerű, sőt a gregorián énekeket is megidéző vokálok ötvözetével egy egészen éteri atmoszférát teremt. Ezt közben a természet, a halandóság, az istenkeresés és a másik ember tematikáját tömör, sokszor megrázó lírai asszociációkkal vizsgáló emberi perspektívában tartja meg. Ezzel egy meglepően könnyen befogadható, de közben igen mély érzelmi behatást nyújtó rítust kínál a közönség számára. Ennek egyik legjobb példája, és szerintem a koncert (és az album) egyik legkiemelkedőbb darabja a Nem felelhet, amely ezekkel a sorokkal nyit: „Templomtornyokat ejt a tájra / egy zuhanó madár / csikorog a szárnya tövében a szél / egy tű fokára száll”, majd később így vezeti tovább a templom-tematikát: „én figyeltem rád / de te nem mondtad / hogy lövészárok / minden templompad”. Azt hiszem, ezek a sorok ilyesfajta zeneiségbe ágyazva gyakorlatilag
művészeti élménnyé emelnek egy (elsősorban szórakozási formának tekintett) koncertet,
nemcsak az együtt éneklés, hanem az együtt érzés és az együtt gondolkodás szintjén is. Balla Gergely verseknek is tökéletesen beillő dalszövegei elsőre tömörnek és rövidnek tűnnek. És bár jelentőségüket első hallásra felismerjük, rejtettebb jelentései sokadik hallgatásra is kínálnak valamilyen új színezetet és összefüggést.
A koncert során az olyan albummegjelenést felvezető instant kedvencek, mint az Ezen a hegyen és az Odaér is felcsendültek, de muszáj kiemelnem a Három idő című dalt, amely nekem az abszolút kedvenc tétellé vált a Napkötözőről. Az a nyitány, hogy „pupillád eseményhorizontja / az Én-csomót bogozza, kioldja / folyjon a nyelvemre alvadt láva / megyek a Nap felé alvajárva”, nemcsak a magyar zenében, de a magyar irodalomban is az egyik leglehengerlőbb pár sor. Ráadásul
a Három időben zeneileg valami olyasmi történik, amit az egész album tekintetében is teljesen egyedinek érzek.
A dal második felében berobbanó elektro-akusztikus (?) hangszerelésű dinamika és ritmus számomra a koncert egyik top momentuma volt. Nagyjából ötven fokkal lett melegebb az Akva nagytermében ettől a pulzáló, izzó ritmikától, amelyet stílusosan egy hatalmas vörös gömbalakzat is megspékelt a kivetítőn, ezzel tucatnyian kezdtünk bele egy közös naptánc spontán mozdulataiba. Technikai szempontból nem is tudom körülírni, hogy mi történik itt a dalban, de nagy örömmel fogadnék még sok hasonló megoldást a következő albumon is.
A Napkötöző dalai mellett természetesen megjelentek tételek a korábbi lemezekről is, az Oceant és a Wolf Throatsot egymás után hallani igazi ajándék volt a régi rajongók számára is. Én a mai napig tartom, hogy
az Atoms album pontosan ezen két zenéjében tapintható ki az a csíra,
amelyből az ezt követő Partért kiáltó lemez hangzásvilága, és végül a Napkötözőé is kinőtt. Előbbi kapcsán örömmel fogadtam az Elmerül című dal nyitóriffjeit is, ám kíváncsian vártam, hogy ezúttal megjelenik-e élőben is a dal alapvető részét képező disszonáns, pszichedelikus hangtextúra, amely a stúdióverzión olyan markánsan szerepel, de a dal élő megszólalásakor egyértelműen nem szokott jelen lenni. Ez a mostani alkalommal is elmaradt, pedig azt hiszem, éppen ez a réteg adja meg a dal fő karakterét, és a második felében tökéletesen átadja azt a pszichedelikus mélyülést, elmerülést, amiről szól. Kíváncsi lennék, mi állhat ennek a különbségnek a hátterében, hiszen más dalok esetében rendre kifogástalan volt mind a hangzás, mind a lemezen hallottakhoz való hűség is.
Végezetül a zenekar hű volt ahhoz a lassan hagyománnyá váló koncertzáráshoz is, amely során utolsó számként eljátsszák saját feldolgozásukban a VHK Halló, mindenség! című energetikus dalát.
A Platon hangszerelésében egy igazán pofás pogózenévé vált,
így egy felszabadult és pörgős utolsó hajrával a közönség is levezethette a koncert során átélt lelki megmérettetéseket. A zenekar meghajolt és elköszönt, közben arra gondoltam, hogy a Platon Karataev nevét méltán említhetjük a legfontosabb magyar zenekarok között. Irodalmi igényű dalszövegeik, kimért, de mégis intenzív, egyben meditatív és közben erőteljes zeneiségük, valamint a tagok alázatos és szimpatikus karaktere is mély, maradandó benyomással bírhat mindenkire, aki először vagy akár századszorra is hallgatja zenéjüket mind élőben, mind a lejátszó hangfalán keresztül.
A koncertterem kapuit elhagyva azzal a gondolattal vettem célba a merch-pultot, hogy a Platon Karataev és a Törzs koncertje is a tőlük megszokott profi produkciók szintjét hozta. Tele figyelemmel, lélekkel és sokáig emlékezetes momentumok sorával. Meg kell említenem a hangmérnökök és szervezők munkáját is, az Akvárium ugyanis szerintem az egyik legjobban szóló koncerthelyszínnek tekinthető ma Budapesten, és valószínűleg országos viszonylatban is. A Napkötöző-turné országszerte több nagyvárost is célba vett, így mindenkit bátorítok, hogy aki csak teheti, semmiképp se hagyja ki ennek a két lehengerlő zenekarnak a koncertjét.
Platon Karataev: Napkötöző turné, Akvárium, Budapest, 2025. október 31.
Borítókép: Mudrák Balázs
