Debütáló albumával érkezett eddigi szárnypróbálgatásainak jelentős mérföldkövéhez Sombr, azaz Shane Boose. Az I Barely Know Her sok szempontból az a fajta friss lendület, amire szüksége van a zeneiparnak, és számos kreatív megoldást villant fel az indie rock műfaji hagyományait és az úgynevezett „szakítós pop” elemeit elegyítve.
Bármilyen új dologba is vágunk bele, mindig az első pillanatok a legnehezebbek, s főként akkor igaz ez, ha egy zenei karriert kell elindítani lényegében a semmiből. A mindössze 20 éves Sombr, avagy polgári nevén Shane Boose, ugyanakkor nem teljesen most vetette bele magát a zeneiparba.
Első dalát még 2021-ben adta ki Nothing Left to Say címmel,
mely bár már körvonalazta, hogy az indie és alternatív rock műfajában kíván mozogni, még csak épphogy megalapozta későbbi munkáit. Évről évre több anyagot adott ki a kezei közül, 2023-ban pedig egy In Another Life című középlemezt is megjelentetett Tony Berg produceri közreműködésével. De a robbanásszerű siker egyelőre elmaradt. 2024-ben Back to Friends című dalával érte el az első komolyabb mérföldkövet, mely azóta is hatalmas siker, hamar a slágerlisták élére küzdötte magát. A népszerűséghez pedig nagyban hozzájárult a TikTok is, hiszen a mai napig rengeteg videó alatt hallani ezt a számot a platformon. Az idei év augusztusában pedig végre első stúdióalbuma, az I Barely Know Her is debütált, melyhez előzetesen még megjelentette az Undressed, We Never Dated és a 12 to 12 című dalokat. Ezek, illetve a már említett Back to Friends mellett még hat új szám kapott a lemezen helyet.
Téma tekintetében talán úgy lehetne legegyszerűbben jellemezni Sombr zenéjét és karakterét, mint Taylor Swift férfi verziója. A szakítás, a szerelmi bánat, illetve a már lezárt kapcsolatok újrakezdésének reménye áll ugyanis szerzeményei középpontjában, s a modern popzene legnagyobb csillagaként számontartott énekesnő dalai szintén erre épülnek,
megalapozva a sokszor csak „szakítós popnak” nevezett irányzatot.
Persze a lényegi tartalom mellett a körítés teljesen más, s akár Swift, Sombr is képes ugyanannak az egyébként nem éppen filozófiai mélységű, ám annál mindennapibb témának más-más oldalát bemutatni. Mondhatnánk, hogy ez lerágott csont, és valóban sokan vannak, akik már azért előre leírnak egy előadót, mert egy újabb vérző szívű szerelmes hőst vagy hősnőt vizionálnak maguk elé, aki majd egy új generációs Taylor Swift, Pink vagy mondjuk Shawn Mendes lesz. Aztán jön valaki, aki megmutatja, hogy a jól megszokottra támaszkodva is vannak másfajta irányok, és lehet olyan körítést adni egy unásig ismételt témának, hogy az friss és ütős legyen.
A mai zeneipar egyik jellemző tendenciája, hogy a legtöbb előadó megpróbálja túl komolyan venni magát, és olyan dalokkal rukkolnak elő, melyeknek nagyobb mélységet próbálnak adni annál, mint amivel ténylegesen rendelkeznek.
Sokszor ugyan kifejezetten jól áll, ha egy szám mer valóban mély lenni,
és rengeteg olyan zenekar vagy előadó is felhozható példának, akiknél ez kiválóan működik, ám nem mindenkinél, s főleg nem minden stílusban. A hiteltelenség helyett pont arra lenne szükség, hogy legyenek nem mindenáron elgondolkodtatni akaró, de cserébe ütős, egyszerre jól ismert, és mégis újszerű dalok, melyekkel bárki tud rezonálni. Sombr és az őt körülvevő jelenség pedig ebből a szempontból úgy kellett a popzenének, mint egy frissítő nyári zápor – új színt visz a megszokottba, abba, amit annyian szeretnek világszerte, és amivel annyian tudnak azonosulni. Elvégre szerelem mindig lesz, míg ember az ember, és mindenki csalódik benne olykor, míg világ a világ.
Sombr az album tíz dalában egy kapcsolat különböző fázisait járja végig. A Dime még alapvetően egy reménytelibb állapotot ragad meg, a kezdeti bizonytalanságot, a kezdeményezéssel járó nehézségeket, valamint, hogy a sorozatos hibák ellenére is lehet még a szerelem menthető.
A Back to Friends már a szakítás utáni újrakezdés lehetőségeinél veszi fel a fonalat,
és azt az égető kérdést helyezi fókuszba, hogy miként lehet máshogyan tekinteni arra, aki nemrég még a világot jelentette nekünk. A Canal Street pedig egy még későbbi állapotban már teljesen lezártnak tekinti a megromlott kapcsolatot, mégis azt latolgatja, hogy képtelenség túllépni a történteken, hiszen az elvesztett szerelem arca mindenhol ott kísért.
A szöveg jól strukturáltságát jelzi, hogy Sombr az egyébként lehangoló témákat egyszerűen közelíti meg, és nincs jelen a már általam korábban is nehezményezett megjátszott mélység és túldramatizálás. A hallgatót nem feltétlenül elgondolkodtatni akarja az előadó, hanem csak egy tapasztalatot oszt meg, amivel bárki tud azonosulni, és nem kell freudi mélységekig hatolni a megértésben. Sokkal fontosabb, hogy magával ragadjon amit hallunk, ez pedig minden dal esetében kiválóan működik.
A szövegek nagy része egyébként több helyen szakít a klasszikus refrén-verze felosztással,
és van, ahol nem is igazán találunk refrént, ha pedig igen, akkor vagy szabálytalanul ismétlődik, vagy cserélődnek benne sorok. Néhányszor pedig a dalszövegeket hierarchizáló éles határ szűnik meg. Ez a megoldás ugyan elsőre kissé furcsának tűnhet, de összességében segíti a belemerülést a hallottakba, és egyediséget kölcsönöz az albumnak.
A Back to Friends és az Undressed – főként a korábbi megjelenésüknek köszönhetően – magasan a legfelkapottabb dalok a lemezen, s egyben ezek bizonyulnak a legkevésbé indie irányúnak, és állnak legközelebb a klasszikus értelemben vett mainstream popzenéhez.
Ezekben a számokban leginkább a gitár adja a stabil alapot,
és az egyébként indie rockban meghatározónak tekinthető billentyűs hangszerek kissé háttérbe szorulnak, és a ritmika is valamelyest idegen ettől a stílustól. Főleg a Back to Friends esetében, aminek inkább a szövege visz el magával, mintsem a zenei alapja. Jóval karakteresebb jegyeket mutat viszont az Undressed, melyben a gitár hangsúlyosságát már kreatívabb módon sikerül kihasználni, és az effekteknek köszönhetően egy jellegzetes, víz csepegését idéző ritmika kíséri végig a számot. Sombr szépen rájátszik az indie rockban rejlő potenciálra, így például az atmoszférikus hatás nemcsak az említett dalban, hanem az egész albumban jelen van, és egy álomszerű, kissé szürreális összképet kölcsönöz neki.
A többi dal között vannak felejthetőbbek és igazán maradandóak egyaránt. Az egyik leginkább depresszív, ám mégis legjellegtelenebb darab, az I Wish I Knew how to Quit You például inkább az előbbi kategóriát erősíti, míg a Dime az egyik legkreatívabb szám az albumon. A gitár itt kiválóan harmonizál a dobokkal, ráadásul maga
a dal egyedi ritmikával dolgozik,
melynek végig szépen követhető íve van. Sőt, Sombr nagyon unikális énekhangja is itt érvényesül leginkább. Nem fogja vissza magát, és megmutatja, hogy mekkora hangterjedelemmel rendelkezik. Ráadásul igen technikás éneklést hallhatunk tőle, amit bár több helyen is megcsavar hajlításokkal, el tudja kerülni, hogy giccsessé, színpadiassá váljon, ami rendkívül jó érzékre vall e téren.
A 12 to 12 szintén egy üde színfoltja az albumnak, melyben az ének néhány elképesztő, ám kissé szükségtelennek tűnő fejhangot leszámítva visszafogott, így leginkább a dinamikusabb ritmus képes magával ragadni.
A dalt hallva egy tüzes tangót vizionálhat maga elé az ember,
ez pedig bizonyítja, hogy mennyire eltérő hatású elemekből is áll az I Barely Know Her. Az Under the Mat című záródal is külön említést érdemel, ugyanis minden tekintetben fúziója annak, amit a többi szám mutat. Sombr bátrabban használja a hangját, a hangszerek harmóniája ezt szépen megtámasztja, a szövegben pedig visszatekinthetünk egy kapcsolat történetére a lángoló szerelemtől kezdve a közös küzdelmeken majd eltávolodáson át egészen a fájdalmas szakításig.
Sombr tehát rengeteg formabontó lehetőséget villant fel az I Barely Know Her dalaiban, mind szöveg és tematika, mind hangzás, mind az indie rock stílushoz való viszonyulás szintjén.
Többféle fázisát és állapotát közelíti meg a szerelemnek és elmúlásának,
valamint az általa képviselt műfaj hagyományainak is új színeket ad. Ugyan bőven akadnak kiválóan működő elemek a zenéjében, a jövőben csak magasabbra törhet, ha tudatosabban épít rendkívüli terjedelmű énekhangjára és a gitáreffektekben rejlő lehetőségekre – melyekre hallhatunk rengeteg kiváló példát, de akadt volna még bennük potenciál. Az apróbb hiányosságok ellenére persze a sokszínűségnek és a számos újító megoldásnak köszönhetően egy rendkívül élvezetes és szórakoztató, átérezhető üzenetekkel teli és mindenekelőtt őszinte végeredményt kapunk, mely nem akar többnek látszani annál, ami, és épp ezért működik annyira. A szakítós indie rockkal berobbanó Sombr pedig képes ezzel a produktummal megmutatni, hogy a zeneiparnak nagyon is szüksége van rá, és a hozzá hasonló, újító szellemiségű előadókra.
Sombr: I Barely Know Her, SMB Music LLC, 2025.
Borítókép és fotók: Sombr Facebook-oldala
