Irodalmi lopás
„Irodalmi lopás! – kiáltott különös ujjongásba átcsapva Ivan. – Ezt az én poémámból loptad.”
(Dosztojevszkij: Karamazov testvérek)
Úgy ismered az összes szereplőjét, akár a görög isteneket. Van ugye a naiv külföldi férfi, aki most érkezett először Oroszországba, és alig várja, hogy ezt az eseményt a kötelező vodkával megünnepelje. Aztán ott van még a bárpult túloldalán ülő lenyűgözően gyönyörű nő, akin megakad a tekintete, de csak félénken, olyan finomsággal, ami kizárja annak lehetőségét, hogy a nő ezzel keresi a kenyerét.
A flörtölés a pillantásoktól a közeledésen át a bemutatkozásig jut, majd egy beszélgetés következik, ami korántsem zökkenőmentes, de annál bájosabb, mert olyan lassú. Ahogy mindketten keresgélik a szavakat, tragikomikus hősünk továbbra is fogyasztja folyékony bátorságát, egyik felest a másik után, miközben társa finoman kortyolgat egy látszólag feneketlen pohárból.
Együtt távoznak, egymásba karolva, talán szeretetből, talán csak azért, hogy ezzel segítsenek főhősünknek talpon maradni. Természetesen a nő lakására mennek, ami a kényelem kedvéért történetesen a közelben van. Ahhoz képest, hogy közel van, borzasztóan hosszúnak tűnik, amíg odaérnek. Sarokról sarokra fordulnak, csatornák fölött mennek át, tágas körutakról csendes utcák labirintusába jutnak.
Ezután jön a történet legmitikusabb része. A nő eltűnik, mint a kámfor. Ez egyenesen természetfelettinek hangzik, és őszintén szólva soha nem kaptam értelmes magyarázatot arra, hogyan csinálja. Vajon befordul egy sarkon és köddé válik, vagy beoson egy ajtón, amit gyorsan bezár? Vagy talán egy földbe vájt lyuk a megoldás?
Mivel ezeket a történeteket mind másod- és harmadkézből mesélik, senki sem tudja a választ. Ami ezután elkerülhetetlenül következik, az a lehető legkevésbé rejtélyes. Egy csapat börtöntetovált és aranyfogú bandita körbeveszi komitragikus hősünket, és mindenétől megfosztja. Szépség és a szörnyeteg, ebben a sorrendben.
Oroszországi utam előtti napokban többek között ezt a figyelmeztetést is hallottam, de őszintén szólva nem annyira figyelmeztetésnek, mint inkább mendemondának vettem, egy nemzetközi városi legendának, ami nagy valószínűséggel megtörténhet, de nem velem. És miért nem? Sebezhetetlen vagyok, antialkoholista, feketeöves, meleg? Egyik sem. Természetemnél fogva annyira bizalmatlan vagyok, hogy egy bár túloldaláról észlelt kétértelmű mosolytól azonnal kirohannék az ajtón. Nem bízom eléggé a szerencsében ahhoz, hogy megtévesztésem érdekében csábításként legyen használva.
Na, szóval soha életemben nem szedtem fel senkit egy bárban. Irodalmi céllal utaztam Oroszországba, és főként abban reménykedtem, hogy elsajátíthatok néhány írással kapcsolatos tanácsot. Ebben tényleg nincsen semmi veszély.
Az első néhány napban, amit Péterváron töltöttem, nem sok időm vagy energiám volt az éjszakai életre. Annyi felfedeznivaló volt: fehér éjszakák a Nyevszkij Proszpekten, bedeszkázott villák és omladozó gyárak, melyeket még mindig kalapácsok és sarlók díszítettek, meg paloták és múzeumok.
Végül elkezdtem irodalmi legendák kávézóit látogatni. Ezek közül némelyik manapság már csupán turistalátványosság; steril, túlárazott éttermek fénycsövekkel és néhány régi fotóval Mandelsztamról és Ahmatováról, melyek egykori dicsőségükre emlékeztetnek. Mások továbbra is tartanak felolvasásokat és irodalmi eseményeket, és miután nagyon összpontosítva kibetűztem az orosz értesítéseket, sikerült kitalálnom, mikor lesz a következő felolvasás, és összeszednem a bátorságomat, hogy elmenjek.
A kávézó neve Cserkesz Paripa volt. A felolvasás nem a szokásos nyugágyakkal, szamovárokkal és a régi orosz csecsebecsékkel teli kávézói térben zajlott. Ehelyett az irodalmi típusú alakokat egy hátsó kis ajtón keresztül követtem, amely egy nagy raktárnak tűnő helyiségbe vezetett. Voltak ott asztalok, rajtuk gyertyák, és egy összetákolt színpad, egyébként a padló és a falak szürkék és csupaszok voltak, mintha Oroszország huszadik századát akarnák felidézni, ahogy a szomszédos helyiség a tizenkilencediket idézte fel.
A felolvasás maga lehet, hogy brilliáns volt. Nem igazán tudom megítélni. Sikerült megértenem egy-egy rezonáns, költői szót – tenger, Leningrád, delfin, orgia –, de azokat nem, amik előttük vagy utánuk hangzottak el. A koncentrációs és megértési képességemet tovább rontotta egy nő érkezése, aki akár Anna Ahmatova életre kelt fotója is lehetett volna, bár természetesen színesben. Vagy lehet, hogy Marina Cvetajeva volt, nem voltam biztos benne. Ettől függetlenül csupán a külseje alapján is azonnal a nagy orosz női költők panteonjába soroltam.
Odajött a sarokasztalomnál lévő üres székhez, és mondott nekem valamit, amiből egy szót sem értettem. Kezem egy ideges piruett mozdulatot csinált a szabad szék felett, egy gesztust, ami ugyanúgy jelenthette volna azt is, hogy „te vagy a megtestesült költészet,” mint azt, hogy „ez a hely szabad.” Az utóbbira válaszolt, azt hiszem, elfoglalta a helyét, de továbbra is nézett rám a szeme sarkából, amitől kellemetlenül éreztem magam.
– Elnézést – merészkedett megszólalni félénk, de szinte folyékony angollal – ön nem orosz, ugye?
– Sajnos nem.
– Miért sajnos? Szeretne orosz lenni?
Mit mondhattam volna? Hogy nem orosz akartam lenni, hanem orosz író? Hogy önmagam akartam maradni, de valahogy mégis orosz életet akartam élni? Nem, az ilyen alig átgondolt impulzusokat soha nem szabad szavakba önteni, legalábbis nem a pillanat ösztönző hatása alatt.
– Mondjuk úgy, hogy szeretnék beszélni oroszul, jobban érteni, ide tartozni.
Megpróbáltam elmagyarázni az otthoni irodalmi események másféle hangulatát, meg hogy milyen taszítónak találtam őket. Rövid, eltúlzott áttekintést adtam neki a mellkasverdeső slampoetry-fellépésekről, a színpadon naplóbejegyzéseiket felolvasó emberekről, a hemingwayi és az állítólagosan szürrealista pózokról.
– Hmm, nem tudom, hogy az vajon nekem is tetszene-e – mondta üres tekintettel.
Onnantól fogva beindultak a dolgok. Marinának hívták, és tényleg költő volt. Megkérdezte, hogy nekem melyik írók tetszettek a legjobban, mire tekintetem végigpásztázott az asztalokon, a szemkötőt viselő költőtől, aki először olvasott fel, egészen az összetekert, viharvert szöveg felolvasójáig, akinek szőke haja és kék szeme műkorcsolyázó hatását keltette. Aztán ott volt még a gyönyörű vörös hajú nő, aki úgy hangsúlyozott, mint egy kabaréénekes, és éppen most lépett le a színpadról lelkes tapsvihar közepette. Tehetetlenül néztem egyikről a másikra. Hogyan is választhatnám ki a legjobbat?
– De én úgy értettem, hogy bármelyik író – kuncogott Marina – mint például Dosztojevszkij vagy Jack Kerouac… Írók, akiket ön megért.
Miközben a következő felolvasó színpadra lépett, a lehető legdiszkrétebben elsuttogtam neki, hogy kiket preferáltam. Aztán hátradőltem, és próbáltam figyelni, de miután Marina látta, hogy milyen közömbösen fogadtam a következő három-négy verset, megkönyörült rajtam, és kivezetett. Sétáltunk a csatorna mentén, nem emlékszem, melyik volt, és folytattuk beszélgetésünket. Próbáltam azzal hencegni, hogy olyan orosz írók nevét hoztam fel, akikre nem számított volna, hogy ismerem.
– Olvasta Zabolotszkijt? – kérdezte, szinte ordítva.
Az igazat megvallva, egy szót sem szóltam arról, hogy olvastam tőle bármit is, de tudtam a nevét, és nem akartam elrontani a hangulatot azzal, hogy helyreigazítom a tévhitét.
Nem tudom milyen sokáig sétáltunk, mielőtt szóba jött a saját írása.
– Tudna nekem valamit szavalni? – esedeztem.
– Most?
– Igen, miért ne?
Mi lehetne jobb hely egy vers felolvasására, gondoltam épp akkor, amikor a kék-fehér Szmolnij-székesegyház volt látható onnan, ahol megálltunk. Még egy dísztáblát is észrevettem Tolsztoj nevével, habár nem tudtam kisilabizálni, mit csinálhatott ő ott. Tulajdonképpen az összes érdekes részlet életre kelt a szemem előtt. Egy költőnek így kéne látnia a világot, gondoltam, mielőtt egy előttünk elhaladó csónaknyi részegen éneklő katona ismét Marinára irányította a figyelmemet.
Még most is olyan élénk minden részlet. Magával ragadott az egész, de figyelmes maradtam. Továbbra is fel tudom idézni az egész jelenetet, egy kivételével, pedig az összes részletből arra szeretnék a legjobban emlékezni. De miután rápillantottam az arra haladó motorcsónakra, és hallottam, ahogy az utasok részeg, hamis éneke elhalkul a csatorna kanyarulatában, visszanéztem, hogy Marina szemébe nézzek, és helyette a semmit láttam. Nem a semmit. Soha nem a semmit látja az ember. Láttam a sikátor falát, ahová elvezetett. Láttam egy üres üveget a lábamnál. Láttam egy lezárt biciklit, orosz márkájút, amiről még soha nem hallottam, mögötte pedig egy szemétládát és egy elhagyott kalapot, de Marinát nem.
Eltűnt. És amikor az sikátor mindkét végénél kerestem, nem kellett volna egyáltalán meglepődnöm a látványon, ami várt rám. Négyen voltak mögöttem, másik három pedig elzárta az egyetlen kivezető utat. Az agyamban mindössze csak annyi regisztrálódott, hogy pontosan ötszázhatvannégy rubel volt a pénztárcámban, valamint vészhelyzetre egy húszdolláros. Nem túl sok. Persze voltak hitelkártyáim és bankkártyáim, és eszembe jutott, hogy idővel majd vissza kell mennem az Egyesült Államokba a jogosítványomat megújíttatni, habár nem tudtam elképzelni, hogy a közeljövőben legyen saját autóm, vagy akár vezessek egyet.
Talán kérhetném, hogy megtarthassam a jogosítványomat? Lehet, nem örülnének neki, ha alkudozni próbálnék, és valószínűleg amúgy sem beszélnek angolul. A zsebtolvajoknak általában nincs idejük idegen nyelveket tanulni. Hogy van oroszul, hogy megtartani? Ha magától nem ugrik be, akkor soha többé nem fogok rá emlékezni. Nem mintha azt tudnám, hogyan kell azt mondani, hogy jogosítvány.
– Lennél olyan kedves kiüríteni a zsebeidet? – kérte a látszólagos főkolompos, olyan hangon, amit csak királynői angolnak lehetne ábrázolni, ha ő nem Pétervár utcáinak csavargója lett volna, hanem egy lezüllött etoni. Az egyik csicskása levette vállamról a táskámat, és elkezdett kutatni benne.
Odanyújtottam neki a pénztárcámat, a kulcsaimat és egy jegymaradványt az Alexander Blok Múzeumból, amit ma kora délután meglátogattam.
– Á, Blok – mondta a férfi, anélkül, hogy kinyitotta volna a pénztárcámat. Jobban érdekelték a kulcsaim, és egyesével nézegette őket, miközben a fény felé tartotta őket.
– Ez a kettő a szobád kulcsa, ugye?
Biztosan bólintottam, mert nem kérdezte meg újra. A pénzlopás becstelenség, de az előnye, hogy értelmezhető. Ezeket az embereket nem a pénztárcámban levő aprópénz érdekelte. Sokkal aljasabb terveik voltak.
– Indulhatunk?
Egy hátulról érkező lökéssel elindultam a kollégiumi szobám felé. Rögtön rá kellett volna jönnöm, hogy ezek nem átlagos utcai bűnözők. A főkolomposnak feltüskézett, szőke haja volt, a hajzselé csillogott az utcalámpák fényében. Kifogástalanul, de teljesen ízléstelenül volt öltözve. Most már csak a kígyóbőr csizmára emlékszem, ami aligha egy olyan rabló egyenruhája, aki abban reménykedik, hogy észrevétlenül meghúzódhat a háttérben.
A többiek kevésbé rikítóan néztek ki, de még így is egy pocsék zenei videó statisztáinak látszottak. Az egyik egy sima pólót hordott a kék sportzakója alatt. Egy másik magán hagyta a napszemüvegét attól függetlenül, hogy milyen sötét volt körülöttünk, míg a sorban az utolsónak annyira androgün vonásai voltak, hogy többször hátra kellett néznem, hogy megállapítsam, fiú volt-e vagy lány.
Mindazonáltal heten voltak, és látszólag tudták, mit csinálnak. Az öreg bábuska, aki a kollégium bejáratánál őrködött, és aki rám ordított, amikor egyszer megpróbáltam behozni egy lányt a szobámba, alig pillantott fel a keresztrejtvényéből, amikor mindannyian beléptünk és feldübörögtünk a lépcsőn.
Szobámba érve félelmem egy rövid időre elpárolgott, amint megláttam a szegényes holmijaimat. Mit akartak itt ellopni? A szúnyogriasztómat, a piperecikkeimet? Nem volt nálam laptop vagy fényképezőgép, ha azt remélték megtalálni. Ezeken kívül a ruháim, a könyveim és az irataim voltak nálam… nagyjából ennyi.
Utasításokat ugattak oroszul. Az androgün fiú kinyitotta a beépített szekrényem ajtaját, és azt mondta, ami szerintem azt jelenti, hogy itt, habár az orosznyelv-felfogóképességem szintje az idegességem miatt a szokásosnál alacsonyabb volt. Hamarosan rájöttem, hogy az itt arra a rakás történetemre utalt, amit a workshopra nyomtattam ki, valamint a többire, amiket abban a hiú reményben hoztam magammal, hogy majd valaki elolvassa őket és felfedezi a zsenialitásomat.
– Nahát, nahát, nahát… ezek meg micsodák? – kérdezte a főkolompos baljós vidámsággal.
Leültem a vetetlen ágyamra. Nem tudom, vajon rálöktek vagy csak egyszerűen összerogytam. A főkolompos állva maradt, míg a többiek elfoglalták helyüket mellettem az ágyon, a magányos asztali széknél és az ablakpárkányon. Úgy tűnt, mintha egy rögtönzött felolvasás következne.
– Akkor vágjunk bele! – tűnődött a főkolompos hangosan, mielőtt elkezdte olvasni magának a szövegemet, gyorsan, de óvatosan lapozgatva az oldalakat.
– Hmm, egy kémtörténet vagy mégsem, inkább a kémkedés műfajának ironikus búcsúztatója – jelentette ki –, de igazából valami szatíra arról, amit az amerikaiak X-generációnak hívnak. Jevgenyij Pavlovics, nekem úgy tűnik, ez ideális lenne számodra.
Egy hálás, de mégis bűnösen rosszindulatú mosollyal az arcán a fent említett Jevgenyij Pavlovics felugrott a helyéről, az ablakpárkányról, felkapta a szöveg mind a tíz nyomtatott példányát, amiket ki kellett volna osztanom a workshop résztvevőinek, és gyakorlatilag kirohant a szobából.
– Á, ez ígéretes – folytatta a főkolompos, már jócskán benne a következő történetben – Városi realizmus… drogok, bűnözés, szegénység… gazdagság… és mindez egy olyan meg nem nevezett városban történik, ami szinte bárhol lehetne. Szerintem mindannyian tudjuk, hogy ezt ki kapja!
Odadobta a kék sportzakó viselőjének, aki szintén kirohant a szobából, mintha nem tudott volna várni arra, hogy hazaérjen és elolvassa, mintha amióta csak az eszét tudja, arra vágyott volna, hogy elolvassa ezt a (befejezetlen) történetemet. Nem tudtam nem hízelgőnek érezni ezt.
– Na és ez mi? Költészet? Nem tudtam, hogy versírással is próbálkoztál.
Ezek voltak az első szavak, amiket mondott nekem, amióta a kulcsaimról érdeklődött a sikátorban. Nem igazán tudtam, mit mondjak.
– Csak hébe-hóba – válaszoltam –, amikor egy sor vagy egy kép megjelenik előttem, amit nem tudok prózába ültetni.
Úgy tűnt, válaszom felkeltette az érdeklődését, és már majdnem előállt egy felelettel, de hirtelen visszafordult a szöveghez, és tüzetesebben vizsgálta meg, mint a többit. Ettől kicsit ideges lettem. Egy része kidobni való volt. Nem vagyok költő. Annak ellenére, hogy kinyomtattam, nem gondoltam igazán arra, hogy valakinek megmutassam. Az oroszok nagyon komolyan veszik a költészetüket. Az irodalmi hierarchiában tiszteletbeli helye van.
– Vannak benne jól megfogalmazott kifejezések… illetve csak töredékek. A felépítése nehezen átlátható… Kell valakinek?
Körbenéztem a szobában, és láttam három érdektelen szempárt meg egy napszemüveget. Képtelenség volt megállapítani, hogy a napszemüveges ugyanúgy érez-e, mint a kollégái. Mindenesetre reméltem, hogy senki sem fog jelentkezni. Teljesen felesleges volt az egész. Volt mindenkinek elegendő történet, novellarészlet, sőt prózaversek is.
– Rendben, miért ne? – mondta a napszemüveges lemondóan, amin enyhén megsértődtem – Ha nem akarod őket, ne vedd el őket!
– Pontosan… miért ne? – visszhangozta a főkolompos – Végül is költő vagy. Ne tegyél túl nagy hangsúlyt a hosszra. Egy finoman kidolgozott sorra érdemes várni. Légy türelmes, a hosszabb munkák majd egy idő után megjönnek.
És ezzel a költő, aki inkább sötéten szerette látni a világot, eltűnt, mint a többiek.
– És ez meg itt egy különös, de ambiciózus kísérlet arra, hogy a történet helyszíne az anyaföldünk legyen, ráadásul Omszk. Jártál már ott?
Szégyenkezve ráztam a fejem, mintha hazugságon kaptak volna egy előző munkahelyemmel kapcsolatban, ami az önéletrajzomban szerepel. Nem tudom, miért, hiszen minden jogom megvan arra, hogy írjak Omszkról, vagy bármi másról.
– Közelebbről szemügyre véve a dolgokat, szerintem te még nem is voltál Oroszországban.
Vállat vontam, túl fáradt voltam ahhoz, hogy belemenjek egy irodalmi vitába.
– Azt hiszem, ezt magamnak választom – mondta a főkolompos. Ígéretes, és az Omszk-szemszög egyszerűen pompás.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy az utolsó három történetet szétosszák – egy rövid vázlat, ami Hektórt és Ajaxot a mai Athén szennyében helyezi el, egy New York-i éjszakai bár afáziás bárpultosának belső monológja, akinek az össze nem illő szavaiból kialakult kavalkád egy szinte elviselhetetlen sűrűségű, szürrealista prózakölteményt eredményez, mese egy világméretű járványról, ami térképszerű kiütések terjedését okozza az emberek testén, aminek még mindig nem találtam elfogadható véget.
És aztán mindenki eltűnt. Egyedül ültem a szobámban. A munkám hátralévő részét otthagyták az éjjeliszekrényen. Fejenként egy-egy történetet megtartottak. Odanyúltam, hogy megnézzem mi maradt hátra, vagy talán csak azért, hogy visszarakjam őket a beépített szekrénybe, de visszarántottam a kezem. Még soha életemben nem éreztem magam ennyire meggyalázva, de nem tudtam megmondani, hogy pontosan miért volt ez. Tulajdonképpen semmit sem loptak el.
A kéziratok valaha értékes, kézzel vagy írógéppel írt, pótolhatatlan tárgyak voltak. Ez a tolvajbanda csak a számítógépről kinyomtatott papírokat vitte el, amiket könnyen és szinte ingyen pótolhatnék, ha elmennék egy fénymásolóba a Nyevszkij Proszpekten. De valahogy tudtam, hogy nem fogom megtenni. Sőt félig-meddig gyanítottam, hogy soha többet nem fogok ezekhez a történetekhez nyúlni, sem szó szerinti ujjakkal, sem átvitt értelmű szerkesztői érintéssel.
Másnap kifizettem egy csomó pénzt, hogy módosítsam a repülőjegyemet, és hazamentem az első járattal, családi problémára hivatkozva. Amikor megérkeztem New Yorkba, úgy döntöttem, senkit sem hívok fel a kilenc nappal későbbi, eredetileg tervezett érkezésemig. Majd továbbra is küldözgetem az e-maileket, hogy minden rendben van, és hogy éppen megint az Ermitázsba indulok, vagy egy kirándulásra Nyizsnyij Novgorodba, az írásomat a kollégáim alaposan, de igazságosan kritizálták, az idő repül, az orosz élményem álomszerűen telik.
Majdnem másfél hetet önkéntes házi őrizetben töltöttem. Csak napi egy esti élelmiszervásárlást engedélyeztem magamnak. Undor fogott el attól, hogy korai távozásommal kapcsolatban magyarázkodjak. Már magától a gondolattól, hogy bármilyen hazugságot is szavakba öntsek, annyira összeszorult a torkom, hogy alig kaptam levegőt. Rájöttem, hogy soha senkinek nem fogom tudni elmondani, hogy mi történt, senkinek sem, soha.
Még akkor sem akartam Oroszországról beszélni vagy arról, amit ott csináltam vagy tapasztaltam, amikor véget ért a workshop, és „hazaértem,” majd fél hetet jet laget színlelve töltöttem (amit nehezebb eljátszani, mint az ember gondolná). És most az egyszer hasznosnak bizonyult a világ többi része iránti kíváncsiság szinte teljes hiánya, ami az összes családtagomra és barátomra jellemző. Megúsztam néhány közhelyes kifejezéssel az árakról, a vodkáról, az Ermitázsról és a gyönyörű, titokzatos nőkről, aztán ment minden vissza a „valós” életbe.
Az írásomról még kevesebbet lehetett elmondani. Részt vettem a workshopon, hogy túllépjek azon, hogy képtelen vagyok bármit is befejezni, és az igaz volt, hogy ez a probléma többé már nem foglalkoztatott. Most viszont nem tudtam semmit elkezdeni. Nem tudtam a tollat papírra helyezni, kivéve amikor alá kellett írnom valamit, és még az is…
Ha bárki megkérdezett volna termelékenységem hiányáról, írói válságra, lustaságra, személyes problémákra vagy bármi másra hivatkoztam volna, hogy elkerüljem az igazságot. Senkit nem érdekelt. Annak a vágyamnak, hogy író legyek, körülbelül annyi realitása volt, mint gyermekkori ambíciómnak, hogy tűzoltó legyek.
Néhány hónappal később, ahogy az utolsó őszi levelek lehulltak a fákról, és elhaltak a nyár utolsó, keserű maradékai, a köd elkezdett felszállni. Elkezdtem felejteni. Vagy talán az incidens marka lazulni kezdett az emlékezetemen, egy elenyésző peresztrojka, ami csak engem érintett. Az élet kezdte visszanyerni az ízének egy részét.
Semmiképpen nem álltam készen arra, hogy elkezdjek írni. Lassan akartam visszatérni az irodalmi közegbe, először csak a nagylábujjamat belemártani, megnézni a víz hőfokát.
Idilli vasárnap reggel volt, tökéletes őszi idő. Úton voltam egy késői reggelire a Park Slope szomszédságában álló kedvenc éttermembe, ahol úgy terveztem, órákon keresztül olvasom majd a Sunday Timesot. Az újságárusnál örömmel fedeztem fel, hogy már megjelent a New Yorker őszi, szépirodalmi száma. Mindenféle rossz érzés nélkül némán eltátogtam a szót: szép. Felépültem, mondtam magamnak boldogan, habár nem százszázalékos meggyőződéssel. De már az, hogy készen álltam arra, hogy az időmet szépprózák, versek és irodalmi esszék olvasásának szenteljem, pozitív jel volt. Így hát megvettem, egy futó pillantást vetve a borítóra, mielőtt a Times tetejére tettem, majd a kettejük alkotta vaskos csomagot a hónom alá csúsztattam.
Ezek után jött, hogy nem hittem a szememnek, az utóképként lebegő hitetlenkedés a nyüzsgő brooklyni utca felett. Olyan volt, mint az a pillanat, amikor Miskin herceg hátranéz és rádöbben, hogy a barátja, Rogozsin az, aki a lépcsőház árnyékában késsel a kezében ólálkodik, és meg akarja ölni.
Természetesen az, hogy nem hittem a szememnek, csak a magazin címlapjára vonatkozott, és nem volt semmiféle fizikai reflex. Egyszerűen csak kivettem a hónom alól, hogy ismét ránézhessek. Kétkedésem bentről jött, de a fej belső fordulatában olyan vad lendülettel mozdultam, hogy éreztem megroppanni a nyakam.
A cím az volt, hogy Az új orosz reneszánsz, a borítón ennek megfelelően egy hagymakupolákat és egy kubista arcú balerinát ábrázoló rajz volt. A bevezetőjét Gary Shteyngart írta, Az orosz rulett kezdőknek és az Abszurdisztán szerzője, aki azon kesergett, hogy még nem tudta kézbe venni az eredeti orosz változatait azoknak a történeteknek és verseknek, amik ebben a számban voltak, és csak röviden tudott telefonálni egy bizonyos Jevgenyij Pavloviccsal, de meglepődött és felbátorodott (igazából sokkban volt) szülővárosának irodalmi virágzása láttán, mert mint kiderült, a feltűnően különböző stílusok és témák ellenére a magazinban szereplő összes szerző az egykori Leningrádban született, és Shteyngart állítása szerint „ezek az írók irodalmi táplálékukat az anyatejből kapták, Szentpétervár utcáinak piszkos mellbimbójából.”
Ismét nekivágtam a sétának, megállás nélkül elhaladva úticélom mellett. Végül is egy étterem vasárnap reggel menedékhelynek számít, és nekem nem maradt több menedékhely. Gőzöm sem volt, hová tartottam, a sziget végére vagy egyenesen a világ végére. Mindegy volt.
A reneszánsz fényes hírei valahogy a markomban maradtak. Kétségbeesett kényszert éreztem a cselekvésre, nem színházi, hanem a cselekvés szó szoros értelmében. Lehet, hogy még nincs késő? Lehet, hogy még sértetlenül vissza tudnám szerezni a reneszánszomat.
Gyorsan körbenéztem, leellenőriztem a környezetemet, mert hirtelen úgy éreztem, meg kell bizonyosodnom arról, hol vagyok. Meg mertem volna esküdni, hogy a másodperc egy töredék részére láttam egy csatornáról visszacsillogó fényt, hallottam valakit oroszul káromkodni, és azt képzeltem, hogy még mindig ott voltam, hogy ez valamilyen szentpétervári rémálom volt, és hogy kiderülne, hogy a reneszánsz valahonnan máshonnan jött, New Yorkból, Prágából, Buenos Airesből, kitalált irodalmi munkákból, amiket soha nem is olvastam, nemhogy írtam volna.
Nyilvánvalóan New Yorkban voltam, és semmiféle reneszánsz nem virágzott, pezsgett, történt, amit láthattam volna. Bár tényleg volt ott valaki, aki mellettem sétált és oroszul káromkodott, néhány kölyök meg kantoni nyelvjárással beszélgetett mögöttem, de egy pillanatig sem feltételeztem, hogy Hongkong utcáin lennék.
Mégis kényszert éreztem, hogy cselekedjem, hogy tegyek valamit, hogy ne engedjem, hogy azok a bűnözők megússzák. De mit? Sétáljak be a sarkon túli 11. körzetbe, egy New Yorker magazint lobogtatva a kezemben, és mondjam meg nekik, hogy vádat akarok emelni? Mutassam meg nekik a letépett repülőjegyeimet bizonyítékként, hogy tényleg ott voltam, a bevásárlószatyornyi korai vázlataimmal együtt?
Az őrmester forgatná a szemeit, tenyerét a magazin borítójára helyezné, mintha egy gyerek fejét simogatná.
– Hé, kölyök, hallottál valaha egy Shelley nevű személyről?
Alázatosan bólintok. Hallani hallottam róla.
– Byron?
Ismét.
– Keats?
És ismét.
– Az mind én voltam. Azok az átkozott britek ellopták, majd visszadátumozták a cuccaimat, úgyhogy még panaszkodni sem tudtam anélkül, hogy őrültnek ne hangzanék.
Belefáradtam a bólogatásba.
– Azt mondja, úgy hangzom, mint egy őrült?
Lenéz és rápillant az őszi szépirodalmi számra és a jegyek maradványaira. Noteszeim érintetlenül lapulnak a barna papírzacskóban. Igen, ahhoz, hogy lelkiismeretes legyen, le kéne ülnie, és végig kéne mennie az egész kupacon, gondos stilisztikai összehasonlításokat végezve, miközben elcsitítaná a meglőtt áldozatokat és megbilincselt részegeket azzal, hogy neki most egy irodalmi lopással kell foglalkoznia.
De mi van, ha átnézi az összeset, az összes történetet a jegyzetekkel és a különböző változatokkal együtt, és arra a következtetésre jut, hogy nincs bizonyíték semmilyen szabálytalanságra? Ehelyett gyorsan átfutja a magazint, majd becsukja egy öregfiú olyan sóhajtásával, mint aki már mindent látott.
– Nézd, kölyök… én szeretnék hinni neked. Úgy tűnik, hogy a helyén van a szíved. Csak az van… hát… nem szívesen mondom ki, de te ezt szinte kiprovokáltad.
– Aha, szóval az áldozatot hibáztatjuk!
– Na, ugyan már… ezt az összeset te írtad különböző stílusban, különböző érzékenységeket kifejezve, mintha más emberek írták volna őket. Hiányolom az egységes hangot… érted, mire gondolok?
Fordító: Bori Ági
Borító: Unsplash
