Mi az ihlet és hogyan érhető el? Ágoston Enikő Anna esszésorozatának célja, hogy sorra vegye és értelmezze a magyar irodalom ismert alkotóinak ihletfelfogását, felülírja a köztudatban elterjedt ködös jelentéseket, így egy letisztultabb és megközelíthetőbb jelenségként tárva fel az ihletet. A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán. Ágoston Enikő Anna elsőként Babits Mihály ihletfelfogását vizsgálja.
I. „Mintha valaki megsúgná neki: mi való művébe, és mi nem”
„Nyilvánvaló, ha mi az írók pszichológiájával akarnánk foglalkozni, könnyen megejthetnők azt az érzést, amely azon íróban az ››ihletet‹‹ érezteti. Az íróban valami ösztön dolgozik: megérzi azt, mely élmény alkalmas a lélek kifejezésére. Mintha valaki megsúgná neki: mi való művébe, és mi nem.” (Babits Mihály: Egyetemi előadások 1919, Ráció Kiadó, Budapest, 2014, 270.) Így beszélt az ihletről Babits Mihály 1919-ben az egyetemi előadásaiban, amelyekből a legátfogóbb képet nyerhetjük az alkotásfilozófiájáról.
Az ihlet Babitsnál áthatja a vers írásának egész folyamatát, olyan, mint egy irányító mintázat,
amely segíti a vershez szükséges építőelemek gyűjtését és megfelelő formába rendezését. Az ihlet működése azonosítható az alkotó lelki karakterének mechanizmusával, amely szintén meghatározza a versek formáját, mintha azok a lenyomatai lennének. Azonban ebben az esetben a lélek egyedisége nem egy lehatárolható egyéniséggel egyenlő: a versben megszólaló lélek, az én hangja nyitott tér a jelentések tekintetében. Az előadások alapján a külvilágból szerzett tapasztalatok önmagukban mulandóak, de a közöttük létrehozott viszonyok mégis lehetővé teszik, hogy időtlenné váljanak.
Babits szerint a mű a külvilágban tapasztalt dolgok közötti viszonyok rendszeréből épül fel.
Ez a viszonyrendszer tükrözi az alkotó és a külvilág közötti kapcsolatot, így fejezi ki az alkotó lelkét. Ez a fajta rendszer nyelvi formát keres magának, ennek ellenére mégsincs maradéktalanul rögzíthető jelentésbeli tartalma, mert a gazdag viszonyrendszerre épülő forma lehetővé teszi, hogy jelentéseiben nyitott térré váljon a vers.
Babits 1919 és 1921 között lediktált versmagyarázatai alapján gyakorlati szinten is érthetőbbé válik a külvilág tapasztalatainak jelentéstágítása. Gyakran séta közben gyűjti a műveihez szükséges anyagot. Ő maga is mozgásban van, ezért vele kapcsolatba kerülve a külvilágból szerzett élmények jelentése is elszakad a tértől. Nem véletlenül gondolja, hogy az ihlet és a lélek működésmódjai hasonlóak, és a nyelv költői használata is elérheti ezt a fajta mechanizmust, például a zeneiség eszközein keresztül, amelyek jelentésben rögzíthetetlenek. Ezt láthatjuk A „zengő ünnep” és az Amor Sanctus című tanulmányokban.
Babits a külvilágból gyűjtött alapanyagot és a szerző lelkét harcba állítja, mivel az alkotó szembeszáll a külső hatásokkal,
hogy saját szabályai szerint rendezze el azokat a művében, ezzel felülírja ezeknek a hatásoknak a belső struktúráit. Ilyen értelemben képzeli el a növényi növekedést is, melyben az élet, akár az ihlet vagy a lélek, irányítja a növény materiális formálódását, ezzel organikus testet nyújtva számára.
Számára a vers is egy organizmus, melyet a materiális, statikus és az immateriális, dinamikus létező találkozása tesz lehetővé.
„Nem az élmény, a nevelés, a külső körülmények által reá erőszakolt dolog teszi a költő költészetét azzá, ami, hanem az a valami, amit magával hozott, ami mozgatja, mely eleven szervezet, ››növény‹‹, mely egész életében nő. A viszonyok mostohasága elnyomja, gátolhatja a növényi fejlődést, de nem teheti lényegesen mássá, mint amivé fejlesztik saját szervezetének törvényei.” (Babits Mihály: Egyetemi előadások 1919, Ráció Kiadó, Budapest, 2014, 178.)
II. „Az ihlet és az élet párhuzamosak”
Wilhelm Dilthey
Ahhoz, hogy világossá váljon Babits alkotói folyamatában a külvilág kizárása és a befelé fordulás, vissza kell nyúlnunk egyik meghatározó olvasmányáig, Wilhelm Dilthey Élmény és költészet című művéig.
Amikor Dilthey használja az ihlet fogalmát, az minden esetben összefonódik a külvilág és az alkotásban lévő költő elhatárolódásával,
mivel a figyelem befelé fordul, a „lélek” belső tartalmaira koncentrál. Még ha érkezik is külső hatás, külső élmény, az inkább a lélek mechanizmusainak feltárását, kifejezését segíti elő, mint a külső impulzus rögzítését a műben. Dilthey úgy tekint a művekre, mint a lélek „ritmikájának”, működésének lenyomatára.
A mű tartalma az egyéni lélek, mégis az egyetemesség felé nyílik.
Dilthey fejtegetéseiből kiderül, hogy ez a „megnyílás” összefügg a Hölderlin és Novalis, valamint a közegük által képviselt egyetemesség-eszménnyel, azzal a természet- és individuum-felfogással, mely szerint önmagukat is teljességként, részek összefüggésében képzelik el párhuzamban a természet és a mű teljességével, azok egységének működésével. Lényegében a „lélek” szubjektív, határolt világképe és a mű, valamint a természet közötti szakadék a rendszerbeli működések hasonlóságán keresztül feloldódik, így a lélek mechanizmusa ugyanolyan univerzális, akárcsak a művé vagy a természeté.
Ugyan jelentős hatással volt Babitsra Dilthey elméletének több pontja is, ahol a lélek lenyomataként értelmezi a művet, ahogy a lélek elzártságáról, valamint a lélek, a mű és a természet párhuzamos felépítéséről és működéséről ír, Babits mégsem követte Dilthey meglátásának azt a főbb vonását, hogy a valóságot az én tapasztalataival, és így a költészetet az én „valóságával” azonosítsa.
Babits hallgat a lélek mechanizmusaira, számára az határozza meg az alkotás során az élmények kiválasztását,
ennek ellenére a valóságos ént elválasztja a költőitől. Ez összefüggésbe állítható azzal az 1900-as évek elején zajló német szellemtörténeti diskurzussal, amely főként Margarete Susman és Oskar Walzel nevéhez kötődik. Susman hangsúlyozta, hogy a valós én empirikus élete csupán anyag, szelekciós tartomány a versbeli én formájához, amely általános érvényhez, állandósághoz jut. Walzer pedig megalapozta a valóságos éntől távolodó lírai én grammatikai funkcióját.
Edgar Allan Poe
A versforma és a lélek összefüggése megjelenik egy széles körben ismert esszében, melyet Babits fordított magyarra: A műalkotás filozófiájában. Edgar Allan Poe ebben az esszében kizárja az ihletet az alkotói folyamatból, valószínűleg a romantikából származó jelentések miatt, ennek ellenére a lélek irányító funkciója hasonló módon jelenik meg, mint Babitsnál.
Poe a lelket nem az ihlet vagy a mű forrásaként, hanem a mű befogadójaként határozza meg.
Poe esszéje nem a szerző — a romantika időszakából ismert — tudattalan, felettes énjét vagy a lelket nevezi meg az alkotóerő elsődleges forrásaként, sokkal inkább a nyelv az, amelyben feltárulnak az alkotáshoz szükséges lehetőségek. Ennek tükrében ellentmondásnak tűnhet, hogy nem az érzelem és nem az értelem szintjén hat a vers, hanem egy ezek felett álló meghatározhatatlan szférában: a lélekben.
Az ehhez szükséges összetett lírai szerkezetek célja, hogy több jelentéstartományt nyissanak meg a vers nyelvi elemeiben, mint amennyit képes lenne az értelem egyszerre feldolgozni. Ha a tudat nem is képes megtapasztalni a materiális világ (vagy a vers nyelvi-poétikai) lebontásával és újra egységgé rendezésével a „teljességet”, a „lélek” tereiben megtapasztalható a „végtelen”, a világegyetem egészéhez hasonló kiterjedés érzékelése. Babits ihletfelfogása és verseinek poétikája is ezt képviseli, amely
a „végtelen” felé nyitja meg a verset, és ilyen értelemben lép működésbe a lélek az alkotás során,
akkor is, ha Babits egyedi lelkek alkotói folyamatáról számol be, mert a hangsúly a lelki tér működésmódján van, amely túlmutat az értelem képességein.
Henri Bergson
Ahogy Babits az alkotói folyamatot és a növényi növekedés működését összeköti, ahogy párhuzamba állítja az egyéniség és az organikus lét szervező logikáját, úgy az alkotás folyamataiba beemeli a biológiai értelemben vett élet önműködő és a külvilág „anyagi” hatásainak nekifeszülő mechanizmusait is. Mintha az élmények, a nyelv mint anyag és a lélek mint anyagtalan, kifejeződésre váró erő egymásnak feszülne, akárcsak Henri Bergson Teremtő fejlődés című művében a materiális világ és az életerő.
1908 végétől Bergson lételmélete befolyásolja Babits gondolkodását,
költészetének számos konkrét poétikai példája visszatükrözi a Bergson-hatást, amely főként az „életlendület” verset „végtelenné” nyitó mechanizmusában mutatkozik meg. Babits 1910-ben kiemeli a Begson filozófiájáról írt esszéjében, hogy az ihleten keresztül hozzáférhető az élet: „[Az ihlet] nem egyéb, mint az emberben megmaradt csökevény ösztön, s csodálatosan megérezni, megérteni és követni bírja az életet, például a költőkben, filozófusokban és művészekben. Az ihlet azonban embernél csak szórványosan lép fel, míg a rovarok lelkivilágának javát az ösztön alkotja. […] Nem kell a filozófiának lemondania, hanem az értelem mellé segédeszközül kell vennie az intuíciót és az ihletet is, mely mint az ösztönnek az emberben megmaradt alakja az élet irányát követni képes.
A leghatalmasabb filozófiai rendszereket a költői ihlet s nem a puszta értelem alkotta.
„[…] Az ihlet és az élet párhuzamosak: ezt írja Bergson a művészet pajzsára. Minden pillanat új és teremtő: ezt írja az élet pajzsára.” (Babits Mihály: Bergson filozófiája = Henri Bergson, Teremtő fejlődés, MTA, Budapest, 1930, 19.) Ha összevetjük Bergson Teremtő fejlődés című művét és a Babits-esszét, feltűnik, hogy Babits sokkal erősebb kapcsolatot alakít ki az ihlet és az ösztön fogalma között, mint ahogy az az eredeti műben szerepel. Bergson az ihletfogalmat csupán kétszer használja a művében, mindkét esetben a költészet kapcsán.
„Mikor egy költő nekem a verseit olvassa, érdeklődhetem iránta annyira, hogy gondolataiba lépjek, érzelmeibe illeszkedjem, újraéljem az egyszerű állapotot, melyet mondatokban és szavakban szór elém. Akkor együttérzek ihletével, folytonos mozgással követem, s mozgásom, mint maga az ihlet, osztatlan cselekmény” (Henri Bergson: Teremtő fejlődés, MTA, Budapest, 1930, 192.) — írja Bergson, majd a vers egyre kisebb elemeire bontásáról értekezik, melyben így a részek különállnak,
a tudat folyamatosan a részek közötti viszonyok térképezésére koncentrál, amely minden esetben geometriai formákra törekszik,
és közben egy folyamatosan táguló rendszert észlel. Feltűnő, hogy az ihletdefinícióban megjelenik az „osztatlan cselekménnyel” való azonosítás, amely hangsúlyozza annak élethez hasonló dinamikus jellegét és az általa felépített anyagi konstrukció megbonthatatlanságát, mivel a megbontás az ihlet, az élet megszűnésével lenne egyenlő. Bergson később a lelket is bevonja az ihlet-élet nyelvet formáló fogalmi rendszerébe: „Az élet valójában lélektani rendű, s a lelkiségnek lényege egymásba hatoló tagok sokaságát foglalni magába. […] De ami lélektani természetű, az nem illeszthető pontosan a térre, sem teljesen be nem férhet az értés kategóriáiba.” (Henri Bergson: Teremtő fejlődés, MTA, Budapest, 1930, 235.) A fentiek alapján
Babits valószínűleg az ihlet-élet felcserélhető párosából kiindulva emeli be az ösztön fogalmát is az ihlet szinonimái közé.
Az értelem Bergson felfogásában nem képes megragadni az életet, mert amint darabjaira bontja az élet által felépített struktúrát, megszünteti a benne rejlő életerőt. Ilyen értelemben Bergson és Babits felfogásában is úgy épül fel a vers, hogy annak belső kapcsolatai az értelem által feltérképezhetetlenek, de a lélek képes megtapasztalni benne a belső dinamikát. A részegységek közötti relációk folytonos tágulási lehetőségét az elme képtelen szerkezetileg felépíteni, csak az élet, az ösztön valósíthatja meg, felhasználva az anyagot.
III. „teljesen ki voltam szolgáltatva az ihletnek”
Kosztolányi Dezső
Míg Kosztolányi Dezső szabadon uralkodott ihlete felett, addig Babits éppen kiszolgáltatott viszonyban állt saját ihletével. Így ír erről Babits 1936-ban: „[T]eljesen ki voltam szolgáltatva az ihletnek, amelyben nem hittem. Sohasem tudtam rabbá tenni, mint ő; kedvemre idézni s rendelkezni vele, akár a mese hőse a szolgáló szellemekkel, melyek egy gyűrűforgatásra megjelennek. Neki mindig rendelkezésére álltak; elkísérték az újságírás robotjába;
segítő sugalmuk tökéletes műremekké emelt egy-egy röpke cikket, levelet, riportot.
Ő valóban megtörte a paripát, keményen kilovagolva, hogy minden lépése tánc lett.” (Babits Mihály: Esszék, tanulmányok II., Belia György szerk., Budapest, 1978, 221.)
Ez a különbség párhuzamba állítható azzal, hogy amíg Babits az ihletet a szerző lelki kifejezésének folyamatával azonosítja, addig Kosztolányi „technikai diszpozíciónak” nevezi és a nyelvműködésre vonatkoztatja. Babits inkább a lélek mozzanataira helyezi a hangsúlyt, amely a nyelv működéseit is a saját mintáinak megfelelően rendezi el.
Kosztolányi az ihletfogalmat elszakítja a romantikából ismert jelentésektől,
nem a lélekhez való befelé fordulásban keresi az alkotás dinamikáját, hanem magában a rendelkezésre álló anyagban, a nyelvben és annak mozgatásában.
József Attila
József Attila is hasonló ihletszemléleti különbségre világít rá Az Istenek halnak, az ember él című kritikájában, melyben az ihletet a szerző belső világa helyett a nyelvben fedezi fel. Újradefiniálja a „lélek” fogalmát is, amely nem a szerző pszichológiai pszichéjével lenne azonosítható, hanem inkább az anyagban rejlik és folyamatos mozgásban tartja azt.
Az ihlet a dolgokban, a nyelvben lelhető fel, segít dinamikus formába állítani a vers elemeinek darabjait,
ezzel megalkotva a formailag lezárt, de belső tartalmában végtelen művet. József Attila kritizálja Babits alkotói tevékenységében, hogy a szerzői szándékon, az önkifejezésen túl nem engedi át a nyelvnek az irányító szerepet. Az ezzel szembeni fellépést igazolja a kritika szalagút-hasonlata is, amely alapján a műalkotás a befogadás során spirálosan járható körbe, ebben a mozgásban mindig másként látható, így megtapasztalható a mű „teljessége”. Fontos, hogy a szemlélőnek nincs meghatározott pozíciója a körben.
Babits esetében központi a teremtő szubjektum helye a versekben, míg József Attilánál a képek önmagukat bontják ki és teljesednek be ezáltal. József Attila átdolgozza Babits verseit, ezekre az átírásokra jellemző a jelentéstágítás és a hang forrásának stabilizálhatatlansága, az antropologizmusok átírásai és a nyelv materialitásának előtérbe kerülése, melyek mind összefüggésben állnak a szubjektum perspektívájának felszámolásával, amely így az ihlet fogalmának poétikai kivetítéseként, a szerzői „lélek” felszámolásaként is felfogható. Az ihletfogalmak közötti fő különbség abban rejlik, hogy amíg
Kosztolányi és József Attila kizárólag a nyelvműködésnek tulajdonítják az ihletet,
addig Babits a költő lelki alkatának működésével azonosítja, még akkor is, ha közben azt is elismeri, hogy az én egy jelentéseiben nyitott tér, valamint a vers nyelvi formája maga is tartalmazza és kiváltja az ihletet.
Babits Mihály ihletfogalmában centrális szerepet kap az alkotó, aki egyszeri és megismételhetetlen, belső világa teljes és örökkévaló. Ez a fajta egyediség nem határozható meg fogalmilag, tehát
olyan nyelvi kifejezőeszközökre van szükség, amelyek jelentéseikben nem rögzíthetők, így fennmarad a mű belső mozgása.
Ráhangolódni ennek az egyedi belső tartalomnak a szerkezetére, és építeni a hozzá megfelelő nyelvi struktúrát, ez jelenti az ihletet.
Felhasznált irodalom
Angyalosi Gergely: Szárnyaska szamár az őszi kertben, József Attila Babits-képéről, Új Dunatáj, 2008/9, 18-25.
Babits Mihály: Esszék, tanulmányok II., Belia György szerk., Budapest, 1978.
Babits Mihály: Egyetemi előadások 1919, Ráció, Bp., 2014.
Bergson, Henri: Teremtő fejlődés, Dienes Valéria ford., MTA, Budapest, 1930.
Bókay Antal: József Attila poétikái, Gondolat Kiadó, Budapest, 2004.
Bónus Tibor: Babits és Kosztolányi mint (egymást) olvasók = Uő., Diskurzusok összjátéka, Irodalmi olvasásmódok, Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 114-152.
Clark, Timothy: The Theory of Inspiration: Composition as a Crisis of Subjectivity in Romantic and Post-Romantic Writing, Manchester University Press, New York, 1997, 1-9.
Csokonai-Illés Sándor: Babits Mihály és Fogaras, Babits kiskönyvtár 7., Argumentum Kiadó, Budapest, 2010.
Dilthey, Wilhelm: Élmény és költészet, Franklin-társulat, Budapest, 1925.
Dobos István: Az újraírt költői képek olvasásának szubjektumszemléleti implikációi = Bednanics Gábor et al. szerk., Hang és szöveg, Költészettörténeti kérdések a lírai modernségben, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 309—316.
Fehrman, Carl: Poetic Creation, Inspiration or Craft, trans. Karin Petherick, University of Minnesota Press, Minnesota, 1980.
Finta Gábor: Szükséges-e az apagyilkosság? — Babits Mihály és József Attila, Literatura, 2008/3, 350—361.
Gál István: Babits egyes verseinek keletkezéséről, Irodalomtörténet, 1975/2, 443-462.
Horváth Béla: Politika és/vagy poétika, Új Dunatáj, 2008/9, 106-112.
József Attila: Az Istenek halnak, az ember él = Uo., Tanulmányok és cikkek 1923—1930, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 215—236.
Kelevéz Ágnes: A keletkező szöveg esztétikája, Argumentum Kiadó, Budapest, 1998.
Kennedy, J. Gerald, Peeples, Scott szerk.: Oxford Handbook of Edgar Allan Poe, Oxford University Press, New York, 2019.
Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika, Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram, Budapest, 2007, 112.
Poe, Edgar Allan: A költőiségről, Takács Ferenc ford. = Uő., Edgar Allan Poe összes elbeszélései I., Nemes Ernő szerk., Szukits Könyvkiadó, 2013, 548—567.
Poe, Edgar Allan: A műalkotás filozófiája, Babits Mihály ford. = Uő., Edgar Allan Poe összes elbeszélései I., Nemes Ernő szerk., Szukits Könyvkiadó, 2013, 525—533.
Poe, Edgar Allan: The Major Documents, Levine, Stuart, Levine F., Susan szerk., University of Illinois Press, Urbana — Chicago, 2009.
Rába György: Az ünneptől a hétköznapi ünnepek felé, Babits és a százéves Nyugat költői, Argumentum, Budapest, 2008.
Rába György: Tudatlírája és a “lírai festmények” verstípusa = Uő., Babits Mihály, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983, 12—51.
Rába György: Az ünneptől a hétköznapi ünnepek felé
Saltz, Laura, Sense of Eureka = Kennedy, J. Gerald, Peeples, Scott szerk.: Oxford Handbook of Edgar Allan Poe, Oxford University Press, New York, 2019, 433–434.
Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas.
A borítóképet Székely Aladár az OSZK Kézirattárában őrzött fotója alapján az AI készítette.
