Lefilmezhető-e a valóság, és papírra vethető-e a lefilmezett valóság? Az emberi szem vagy a kamera objektumának képe segíthet őszintébben láttatni a körülöttünk lévő világot és embereket? Felgöngyölíthető-e az emberi lélek vagy akár egy egész város egy filmtekercsre, vagy bepréselhető-e egy könyv lapjai közé? Látjuk-e valójában azt, amit lefényképezünk, lefilmezünk? Létezik-e objektív emlékezet, hogyan gondolhatunk vissza méltó és igaz módon a mögöttünk hagyott pillanatokra és évekre?
Ha ezekre a súlyos kérdésekre egyértelmű válaszokat lényegükből adódóan nem is kaphatunk sohasem, esszenciájuk megértéséhez közelebb kerülhetünk Deák Dorottya és Tóth-Heyn Áron Barabás Villában megrendezett fotókiállításán. A tárlat helyszíne Buda, nem messze van a Csaba utcától, ahol Mészöly Miklós 1974-es Film című regénye játszódik, amely 1960, azaz a nagy narratív fordulat után keletkezett, már-már a posztmodern, azaz a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság korában. Amikor közelítettem a kiállítás helyszíne felé, akarva-akaratlanul előtörtek belőlem az említett könyvvel kapcsolatos emlékeim és asszociációim.
Ez a gondolatmenet jól előkészítette a kiállítás befogadását,
hiszen az ott látható művek filozófiája és elméleti háttere erős rezonanciában áll Mészölyével. Mind a tárlaton bemutatott fotográfia alapú alkotások, mind pedig a szöveg, a realitás és a faktum, illetve az idő különböző médiumokban való reprezentációs lehetőségeiről és annak megvalósítási nehézségeiről tesz állításokat és tanúbizonyságot.
A Barabás Villa impozáns, tekintélyt parancsoló neoklasszicista épület. A galéria az egyik oldalsó épületben kapott helyet két szinten, könnyedén körüljárható alapterületen.
Az alkotók részt vettek a 2025-ös OFF Bratislava Fesztiválon, a tárgyalt kiállítás a Budapest Fotó Fesztivál programjaként jöhetett létre.
Az alsó szinten Deák Dorottyának, a MOME Fotográfia MA program végzős hallgatójának 2024-es Budapest két napja // Two Days in Budapest című munkája látható, amely egy elsőéves MA fotográfia projektfeladat részeként jött létre. A galériatérben szintén a MOME-n BA fotográfiadiplomát szerzett Tóth-Heyn Áron 2023-as In Presence című sorozata tekinthető meg. A munka az általunk érzékelt világ és a realitás kapcsolatát tematizálja invenciózus technikai leleménnyel és kivitelezéssel.
A művészek által kiállított munkák többek között arra a kérdéskörre reflektálnak, hogy a valóság visszatükrözésére mennyiben alkalmas a fotó médiuma, hiszen az a kép, amit reprezentálnak, már nem azonos a valósággal. Platón Kr. e. 375 körül írott művében, Az állam X. könyvében már tárgyalja a vizualitás és a valóság viszonyrendszerét. Okfejtése szerint
a képek érzéki mivoltuk miatt csalókák,
kétszeres távolságra vannak a valóságtól, hiszen a mesteremberek csak ideák képmásainak létrehozására képesek. Igaz, ekkor ő fényképekről még nem beszélhetett. A 20. század filmművészetének klasszikus alkotása az 1966-os Nagyítás (Blow Up), amelyet Michelangelo Antonioni rendezett Julio Cortazár novelláját alapul véve. A filmdráma alátámasztja, hogy a jelenségek, amelyeket meg akarunk érteni, nem ragadhatók ki összefüggésrendszerükből, kontextusukból, hiszen úgy elveszne, megváltozna a jelentésük. Erre is reflektálnak Deák és Tóth-Heyn alkotásai.
A két művész egymás mellé állítása mind elméleti, mind vizuális és esztétikai szempontból működik. Munkáik értő módon reagálnak egymásra, árnyalják a másik alkotó műveinek jelentéstartamát és a befogadási lehetőségeket. A tér szerkezeti adottsága miatt a látogatónak arra is megvan a lehetősége, hogy az alkotók sorozatait egymástól függetlenül tegye értelmezési keretbe. A Budapest két napja-projekt során létrejött képek egy részét a falakra installálva vizsgálhatjuk meg a kiállítótérben, ezek mellett két fotó- és szövegalapú könyvet is fellapozhatunk.
Deák Dorottya a vizsgálódása során konceptuális és a performansz művészethez kapcsolható munkafolyamattal dolgozott:
huszonnégy órán keresztül, éjféltől éjfélig városi terekben tartózkodott, amelyekben intuitívan, előre megtervezett program nélkül mozgott. Két napot: október 18-át és 23-át (egy hétköznapot és egy nemzeti ünnepnapot) dokumentált mind vizuálisan, mind textuálisan. Tudatfolyam jelleggel írt, a posztamenseken elhelyezett kiadványok anyaga ezt mutatja be. Mindkét naphoz külön katalógus tartozik, amelyek különböző formanyelvvel és vizuális megközelítéssel dolgoznak, egymástól függetlenül is interpretálhatóak, borítójuk mégis összeköti őket. Kiemelendő pozitívum, hogy az első, szövegfoszlányokat is magába foglaló katalógusnak az angol nyelvű verziója is ki van állítva, így azoknak a látogatóknak is értelmezhető, akik nem beszélnek magyarul. A kurátori szövegek is le vannak fordítva angolra, ami szintén méltatást érdemel.
A projekt elméleti alapját George Perec francia író 1974-es An Attempt at Exhausting a Place in Paris című kísérleti regénye ihlette, amelyben a szerző rögzíti észrevételeit a Saint-Sulpice téren való ücsörgéséről. Leírja és megfigyeli azokat a történéseket, amelyek általában elsiklanak a szemünk előtt és észrevétlenek maradnak. Az október 23-án konstruált kiadvány célja, hogy az apolitikusság fényében tetszelgő helyszínekről az átpolitizáltak felé menjen, ezek irányába emelje a befogadói tekintetet. A két kiadvány együttes értelmezéséből azonban rájöhetünk:
nincs olyan, hogy politikától mentes színtér vagy helyzet, ezek létezése csupán mítosz.
A projekt megvalósítása során hétköznapi helyzetek kerültek lencsevégre és nagyító alá. A képeken és a szövegekben mind a természet, mind az épített környezet megjelenik. Különböző karakterű emberek és kutyák portréit is láthatjuk, minden elképzelhető, a város szövetéhez tartozó élő és élettelen entitás bemutatásra kerül. A sorozat leghatásosabb darabjai azok a fényképpárok, ahol egy-egy egyén portréja és a tömeg van egy oldalpáron szerepeltetve, rámutatva az individuum és a társadalom kapcsolatának rétegzettségére.
A képek mellé rendelt szövegek nem feltétlenül reflektálnak explicit módon a vizuális elemekre, nem ekphrasziszként működnek. Felhívják a figyelmet az arról való elmélkedés fontosságára, hogy mi méltó a rögzítésre, illetve a perspektívaváltás relevanciájára.
Az alkotó mentális folyamatait és gondolatait mutatják be. Küzdelmét a fizikai határaival, a kimerültséggel és az idővel:
„Továbbra is ma van. Kifordult az idő, elasztikus nap, még három óra van éjfélig” – írja Deák Dorottya. A kísérlet azon része, amely az alkotó fizikai határait feszegeti azzal, hogy képes-e egy teljes napot a város tereiben tölteni, összefüggésbe hozható Tehching Hsieh tajvani származású amerikai művész 1978 és 1986 között zajló öt – egyenként egy-egy – évig tartó akcióinak egyikével, a Kinti darabbal. E munkái során Hsieh az idő, a fogság fogalmait és a mindennapi élet határhelyzeteit vizsgálta. Az említett performansz megvalósítása során 1981 és 1982 között a férfi egy éven keresztül nem lépett be zárt térbe. Egy hátizsákkal és egy hálózsákkal járta New Yorkot, tesztelve a kitartás és az önkorlátozás módjait és lehetőségeit.
Mindig is foglalkoztatta az embert, hogyan állíthatnánk meg, hogyan fogadhatnánk be az egyik legmúlékonyabb és legkevésbé kézzelfogható állandót: az időt magát. Tóth-Heyn Áron In Presence című sorozatában azt tematizálja, hogy
a jelent empirikusan soha nincs lehetőségünk megtapasztalni.
Arra mindig csupán retrospektív módon, már a következő megélt pillanatból tudunk csak tekinteni. A gondolatmenet összefüggésbe hozható Henri Bergson francia filozófus időfelfogásával, a durée fogalmával. Eszerint az idő nem pontszerűen megfogható jelenség, hanem folyamatos áramlás. Ebbe a gondolatkörbe Edmund Husserl német gondolkodó időtudat-elmélete is illeszkedik, amely azt támasztja alá, hogy a jelen nem izolált pont, minden észlelés magában hordozza az iméntit és a várhatót. Mire egy-egy pillanat tudatosul, már a múlt részévé válik. A kiállítás művei nem konkrét pillanatoknak állítanak emléket, azokat nem dokumentálják, hanem mint az elcsúszó, folytonos idő lenyomatai jelennek meg. A kognitív tudományokkal is diskurzusba lépnek.
A képek fémlemezekre készített acetonos lézerlemez transzferek. A lézernyomatokon alkalmazott elektrofotográfiai eljárás az agyban zajló elektromos impulzusok működési mechanizmusaival lép párbeszédbe. Az acéllemezek materializálása a neuronhálózat konduktivitására reflektál – derül ki a falszöveg soraiból.
Tehát többszörösen közvetített, „átírt” képeket láthatunk,
amelyek hasonlóan összetett folyamat során jöttek létre, mint az emberi agy által működtetett érzékelési mechanizmusaink a körülöttünk lévő világ működéséről. A fotográfiák nem bizonyítani akarnak, hanem folyamatokat mutatnak be, illusztrálva, hogy a jelen nem tisztán hozzáférhető, közvetítőkön keresztül válik érzékelhetővé csupán.
A kiállítás alapos megtekintése és teljes befogadása időt és elszántságot igényel, akárcsak a város feltérképezése és az emberi időérzékelés vizsgálata. Ha azonban úgy döntünk, hogy beletesszük a kellő energiát, biztos, hogy több árnyalt gondolattal és érzéssel fogunk távozni, mint amennyivel beléptünk a Barabás Villa kiállítóterébe. Elképzelhető, hogy a megtekintett munkák hatására még sokáig rójuk majd az előttünk elterülő ismert és ismeretlen utcákat, elmerengve a Tökéletes Jelen fogalmán.
Deák Dorottya és Tóth-Heyn Áron Tökéletes Jelen / Present Perfect című kiállítása a budapesti Barabás Villában tekinthető meg 2026. április 30-ig.
Fotók: E. Földes Andrea
