Az anyaságot a filmek többnyire értelmezhetővé teszik: okokat rendelnek hozzá, traumákat, előzményeket, kapaszkodókat kínálnak, amelyek mentén a néző eligazodhat az anya érzelmi világában. A Ha tudnék, beléd rúgnék ezzel szemben nem magyaráz: nem kínál feloldást, és nem jelöl ki biztos pontokat. Ehelyett elemi erővel, a vizualitás nyelvén adja át a kétségbeesés tapasztalatát.
Linda (Rose Byrne) amúgy sem túl rózsás élete egy pillanat alatt felfordul, amikor a tető beszakad a hálószobája felett, vízzel elárasztva az egész házat. Beteg kislányával egy motelben szállnak meg. Linda egyedül tartja a frontot a lakáshelyreállítás, a gyereknevelés és -gondozás, valamint a munka terén, és hiába tartja a kapcsolatot távol dolgozó férjével, egyedül marad a problémáival. Az anyaság elvághatatlan kötelék. Legfeljebb a gyerek szemszögéből szokták terhesnek érzékeltetni.
A Ha tudnék, beléd rúgnék azt a bűntudattal és szeretettel vegyes iszonyt prezentálja, amelyet az anya érez(het) a gyermeke iránt.
A film ezt a rémisztő ráismerést és az ebből fakadó folyamatos szorongást nemcsak a narratíva vagy a karakterek pszichológiája mentén értelmezi, hanem műfaji jegyekké transzformálva horrorrá alakítja az alapvetően drámai történetet.
A film és maga a kamera is az anyára fókuszál: bergmani közeliket kapunk Linda beesett arcáról, fáradt és távolba meredő szeméről. Az operatőri lelemény úgy alakítja ki bennünk a félelemérzetet, hogy tudjuk: egy olyan anyát látunk, akivel voltaképpen nem történik semmi horrorisztikus. A nőre záródó kameraképek eredményezik azt a klausztrofóbiát és szorongást a nézőben, amelyet a nő érez(het) a saját bőrében és tudatában. Linda részlegesen fér hozzá az őt körülvevő világhoz – így nézőként mi is részleges beállításokat kapunk. A lány lábát, a meghagyott ételt, a felfejtetlen félelem-emléket.
Töredékekből próbáljuk rekonstruálni a film világát, miközben a legfontosabbra nincs rálátásunk: magára a kislányra.
A kislány (Delaney Quinn) kiírja magát a mi látókörünkből, egyben a „normális világ”/realitás horizontjából azzal, hogy betegként aposztrofálja magát. Misztikus betegsége talán pszichoszomatikus – tudjuk, hogy tudna a cső nélkül táplálkozni, de nem akar, viszolyog tőle. Komfortosabb, ismertebb ez a pácienslét a számára, mint az önrendelkezés. Önmagát a géphez láncolja, a géppel együtt anyut pedig magához. Mindenesetre a korlátozott hozzáférés a kislány karakterével kapcsolatban ügyesen tereli a filmet a testhorror felé.
A test(horror) rétegzett jelentésmezővel bír a filmben:
az anya teste és tudata válik hozzáférhetetlen és kiismerhetetlen térré.
A plafonon képződő lyuk, a holotróp légzés során megnyíló tudatalatti, a kislány hasán láthatóvá váló, gyűrűző mozgással hullámzó fekete lyuk rémisztő járattá, üreggé válnak. Linda ősi, anyai kötődésének (el)emésztő és idegen megélésének vizuális megfeleltetései ezek – csaknem olyan lenyomatai egy beteg és túlterhelt tudatnak, mint A Babadookban a gyászoló anya depressziójának nyomai és rémületképei. Ebben az értelemben válik a film valódi tárgyává a horror vacui – nem a klasszikus értelemben vett „félelem az ürességtől”, hanem az az állapot, amikor az üresség már jelen van, és nincs, ami kitöltse.
A beszakadt tetőn át tátongó sötétség, a testbe nyíló járat és a tudat rései ugyanabba az irányba vezetnek: egy olyan belső tér felé, amely nem hozzáférhető, ám a legesendőbb pillanatokban kitágul és elnyeli az embert. Amikor Linda a tető nyílásán át az éjszakába néz, és azt kérdezi: „Anya?”, a film egy pillanatra kitágítja ezt az ürességet. Nincs előzmény, nincs kimondott trauma, mégis megnyílik egy múltbéli kapu:
az anya mint hiány, mint elérhetetlen viszonyítási pont jelenik meg.
Ez az egyetlen megszólítás elegendő ahhoz, hogy a történet kilépjen a konkrét helyzetből, és az anyaság ne személyes tapasztalatként, hanem továbböröklődő állapotként váljon érzékelhetővé.
Az orvos (akit mellesleg a rendező, Mary Bronstein alakít) hiába szajkózza Lindának, hogy nem ő tehet a lánya betegségéről, és elsősorban magáról kellene gondoskosnia.
Lindát sarokba szorítja az önvád, senki nem kínál megoldást az ő (vagyis a lánya) problémájára.
Megkérdőjelezi saját hozzáértését, és a „rossz anya vagyok” mantra mélyén gyökerező ősbűntudatra is fény derül az egyik terápiás ülésen: „Lehet, nem azt a gyereket kellett volna elvetetnem.” Linda maga is pszichológus – az egyik beteg, Caroline (Danielle Macdonald) az ő alternatívája. Linda azokat a tanácsokat adja neki, amelyeket magára is érvényesnek kellene tekintenie. „Az érzések, amiket átélsz, nagyon-nagyon ijesztőek. Sötétek. Ezért kell mozgásban lenned. Nem ülhetsz a félelemben, kétségben, rémületben.” Linda sem áll meg, amikor lenne egy-egy nyugodt perce éjjel, megszökik, menekül a valóság és önmaga elől: iszik, elhagyja a hotelt, drogozik, mert ha ezeket nem teszi, rátör a pánik. Rossz anya lenne? Nem hinném. A kétségbeesés, a rémület mindig valami érthetetlent, megbocsáthatatlanul rémületteljest hoz ki az emberből.
Az utóbbi években egyre több film meri az anyát nem menedékként, hanem instabil térként ábrázolni,
ahol a szeretet és a rettegés nem egymás ellentétei, hanem egy masszív érzés egyazon spektrumának más-más elhelyezkedései. A Babadook is ilyen módon vezet be az anyai tudatba: a ház Amelia mentális állapotának kiterjesztése lesz, amely az anya szenvedéséből képződik meg, és amelyet a gyerek nemcsak érzékel, hanem kénytelen elszenvedni. Essie Davis alakítása éppen ettől válik nyugtalanítóvá: a gyászból fakadó depresszió tükrében egyszerre látjuk a gondoskodás vágyát és annak torzulását.
A Ha tudnék, beléd rúgnék ebbe a vonalba illeszkedik, de radikálisabb módon. Nem ad alakot a szorongásnak, nem vetíti ki egy „szörny” formájában, hanem bent tartja, végig az anya tudatában. Rose Byrne játéka így nem egy fenyegetéssel szembeni reakció, hanem maga a folyamat: a lassú felőrlődésé, amelyben a gondoskodás és az önfeladás már nem választható szét.
Rose Byrne abszolút kiváló az önmagát gyötrő, kiégett és reményvesztett anya szerepében.
Komika lévén erőltetés nélkül lazítja fel ezt a sűrű történetet könnyed humorával, az abszurditásig fokozott problémákra adott reakcióival. A vérhörcsög, a pszichológusi rendelőben megképződő groteszk viszonyok és a hotelszomszéd Jamie-vel való drogvásárlásos jelenetek felpezsdítik a sztorit és a kedélyállapotokat. A$AP Rocky meglepően autentikus a laza és bevállalós, ám bizonyos szinten Lindához képest is felelősségteljesebb Jamie szerepében. Ám nemcsak a történet, hanem a filmnyelvi eszközök is implikálják a humorfaktort: ahogy a kislány ágya mellett éjjel folyamatosan pittyegő, vérpirosan világító gép és a tetőn lévő lyukon át bevilágító fénycsóva rémületet kelt, úgy megrendítő és humoros a végtelenül kimerült és reménytelen nő arcát látni a fejvesztett éjszakák után, amikor az ember maga sem érti, hogy jutott egy nyugalmi állapotba a végtelen káoszból.
Ahogy A Babadook, úgy a Ha tudnék, beléd rúgnék is a drámai horror azon szegmensének képviselője, amelyben az anya válik rémisztő monstrummá – legtöbbször valamilyen mentális diszfunkcióból adódóan. Mindkét film anyahorrorként aposztrofálható: az anya a főhős, akiben a horror létrejön. Nemcsak a gyerek fél anyától, hanem anya is fél önmagától – mintegy az anyamelodráma inverzeként működve
nem az a probléma, hogy képtelen elengedni a lányát, hanem az, hogy kénytelen maga mellett tartani, amely a természetes kötődést eltorzítja.
Az üvegburát idéző szuicid filmvég az önmagunk elől való menekülés képtelenségét fogalmazza meg: Linda minden egyes erőlködéssel és akarattal teli kísérlete ellenére a fekete tenger kilöki őt magából. Megígéri a lányának, hogy meggyógyul, ám a folytonos tengermoraj nyugtalanító érzéssel szegezi a nézőt a székbe a végefőcím alatt is. Nincs megoldás, a félelem nem szűnik meg a belátással – az számít, hogy ezek az ürességek láthatóvá váljanak, és legyen, aki észreveszi őket.
Ha tudnék, beléd rúgnék (If I Had Legs I’d Kick You), 2025. Írta és rendezte: Mary Bronstein. Szereplők: Rose Byrne, Delaney Quinn, Mary Bronstein, Conan O’Brien, Danielle Macdonald, A$AP Rocky. Foragalmazza: ADS Service Kft.
A Ha tudnék, beléd rúgnék a Magyar Filmadatbázison.
