Bár kevesebb figyelmet kap, mint a fővárosi fesztiválok, a szegedi ZSIFF immáron egy évtizede a hazai filmes élet egyik fontos eseménye, amelynek versenyprogramja idén felvonultatott olyan mozikat, amelyeket itthon is lehetett már látni fesztiválokon vagy moziforgalmazásban, jónéhány mű azonban ezen az eseményen debütált. Ezekből válogatottunk, nem feltétlenül a fesztivál díjazásához igazodva.
A ZSIFF azért is különleges a hazai fesztiválfelhozatalban, mivel világos, a nézők számára is transzparens kurátori koncepcióval rendelkezik. A szemle elsősorban az operatőri munka, a képi világ minősége alapján rangsorolja az alkotásokat.
Így a válogatást nézve egyrészt arról tudunk gondolkodni, mennyire határozza meg egy mű minőségét a vizuális réteg,
másrészt vizsgálhatjuk, hogy a különböző operatőri iskolák, alkotói megközelítések hogyan érvényesülnek az egyes műfajokban, filmtípusokban. Épp ezért a fesztivál mindhárom fontos szekciójából választottunk néhány filmet, noha teljességre nem törekedhettünk.
Nagyjátékfilmek
A fesztiválon vetítették az elmúlt hónapok fontos magyar premierjei közül az Árvát és a Csendes barátot is, amelyek vizuális szempontból valóban izgalmasak. Ezeken felül a programba került a magyar kötődéssel rendelkező Blue Heron, Sophy Romvari első egészestés munkája, ami bizonyos értelemben különc darabja egy ilyen fesztiválnak. Egy nagyon intim moziról van szó, ami kevésbé, legfeljebb néhány jelenetben ad teret a virtuóz vizuális megoldásoknak.
Romvari munkáját sokkal inkább az határozza meg, ahogy képek segítségével játssza össze a múltat és a jelent.
Sokszínű ugyanis a film nézőpontja, hiszen a múltban egy gyerekkel azonosul, a jelenben egy felnőttet mutat be, miközben autofikciós darabként játszik annak lehetőségével, hogy valójában a rendező szólal meg. Ebben a műben a fesztivál legtöbb filmjével ellentétben a közeliknek volt kitüntetett szerepük: ahogy a film, a kamera is pillanatokra, hétköznapi helyzetekre fókuszált, azok részletgazdagságát mutatta be. A háttér sok jelenetben alig kivehető, ami szintén az emlékezés folyamatát érzékelteti, hiszen sokszor a múltbéli eseményeket is úgy idézzük fel, hogy nem világos minden részlet, a nagy kép helyett inkább impressziók, emlékdarabok maradnak meg. Romvari filmjének formanyelve nem különbözik jelentősen a hasonló témát feldolgozó daraboktól (Aftersun, Apáim története), de a rendező Maya Bankovic operatőrrel karöltve megfelelő formanyelvet alkalmazott a témához.
Ugyanez elmondható a Broken Land című moziról, Joseph Todd Walker munkájáról, amiben a sok hollywoodi filmben fontos mellékszerepet alakító David Morse játssza a kulcsfigurát. Egy olyan farmert követünk, aki véletlenül rálő egy menekültre, majd el kell döntenie, hogy segít-e a nőnek, vagy előítéletei miatt a sorsára hagyja. Előbbit választja, ennek köszönhetően kettejük között szövetség bontakozik ki, ami a nyelvi korlátokat is felülírja. Ebben a filmben a táj fontos szereplővé lép elő:
az Egyesült Államok olyan vidékein járunk, ahonnan nem látni az álomszerű világot, a metropoliszokat.
Itt az élet permanens küzdelem, és mintha a film azt is üzenné, hogy ez a vidék pontosan ilyen embereket kíván meg. Így a férfi viselkedése sem válik karikatúrává, megértjük a félelmeit, és ezáltal hiteles lesz a Gran Torinót idéző megváltástörténet, amit ráadásul két remek színész vezet elő, Morse mellett érdemes megjegyezni a debütáló Jaklyn Bejarano nevét is.
Dokumentumfilmek
A kategóriát a Fakir című film, Roman Ďuriš munkája nyerte, amit Magyarországon korábban a BIDF-en lehetett megnézni. A mű
egy börtönből frissen szabadult fiatal életét mutatja be, leginkább azt a folyamatot, ahogy próbál visszaintegrálódni a korábbi életébe.
Ami persze esetében azt jelenti, hogy egy diszfunkcionális család mindennapjaival kell megküzdenie, miközben próbál szabadulni az abuzív apa árnyékától. A fiú számára egy vándorcirkusz nyújt menedéket, egy olyan közeg, ahol társakra lel, és ahol legalább rövid időre el tudja felejteni mindennapi gondjait. Ebben a világban a vizuális koncepció kettőssége válik érdekessé. Egyrészt a film nagyobb része klasszikus kelet-európai szocreál: követjük a család életét, amelyben alig jelenik meg az öröm vagy a katarzis, annál inkább az erőszak és a szeretetlenség. De a film a mágikus realizmussal is kacérkodik, a cirkusz világa ugyanis a szűk családi terekhez képest szinte egy külön univerzum lesz a főszereplő számára. A képi világ tekintetében az az érdekes ebben a filmben, hogy
a látszólagos beavatkozás nélküli dokumentumfilmes nyelv miként tud elemeltebbé válni,
ha maga a mű is környezetet vált. Roman Ďuriš rendezése nem hoz újat a kortárs kelet-európai férfi szenvedéstörténetének ábrázolásában, de pszichológiailag minden jelenete indokolt, a cirkuszi közeg pedig izgalmas választás volt.
A fesztivál fődíját is egy dokumentumfilm, A Zapata-mocsár meséi kapta. A kiemelés teljesen érthető, főleg azért, mert
ez a film szinte teljesen a képi megformáltságra támaszkodik.
Klasszikus értelemben vett párbeszéd egyáltalán nincs benne, néhány elkapott mondat, beszűrődő hang figyelhető meg, ezeket leszámítva a film csak képekkel kommunikál. Amelyek viszont valóban magukkal ragadóak: egyrészt szinte minden beállítás esztétikus, másrészt David Bim rendező-operatőr olyan formanyelvet talált, ami tökéletesen illik a film alaphelyzetéhez, amely egy olyan házaspárt követ, akiknek egyetlen céljuk, hogy gondoskodjanak a fiukról. Csakhogy ez nem egyszerű Kubában, amit még mindig zavargások, politikai konfliktusok uralnak, és még a pandémia is egyre rosszabbá teszi az ellátást. Bim a fekete-fehér képekkel kétségtelenül esztétizálja a történetet, de közben hagyja is folyni az eseményeket: a film közepén például percekig követjük, ahogy a férfi megpróbál beszállni egy csónakba. Pont ez a paradoxon izgalmas a család életében, egyszerre van meg benne a mindennapok tragikuma, miközben
a kitartás, az egymásra figyelésnek és a gondoskodásnak ez a húsba vágó szintje tiszteletet parancsol.
A Zapata-mocsár meséi aprólékosan mutatja be a szereplők életmódját, kitér annak nehézségeire, de közben tagadhatatlanul ki is áll a régi értékek mellett.
Rövidfilmek
Ha pikírtek akarunk lenni, a Before the Sea Forgets azért kitűnő választás egy ilyen fesztiválra, mert szinte egyetlen előnye a képi világ. Egy igen vázlatosan megírt darabról van szó, amelyből kiderül, hogy egy háború sújtotta területen járunk, ahol egy homoszexuális pár egy titokzatos katona sírját keresi, miközben mintha őket is üldözné valaki. Ezt leszámítva a film végéig sötétben tapogatózunk, a karakterekről, a köztük lévő viszonyról alig tudunk meg valamit, viszont az operatőri munka magával ragadó: minden képkockából árad a fülledtség, a titokzatosság.
A vizuális nyelv úgy tud eredeti maradni, hogy közben felidézi a klasszikus háborús filmek eszközkészletét.
A legjobban fényképezett rövidfilmnek járó díjat a Voices from the Abyss kapta, ami egy sziklaugró csapat munkáját mutatja be. A szereplők egyrészt arról mesélnek, miért választottak ilyen veszélyes hivatást, másrészt plasztikusan festik le, milyen érzés egy szikla szélén állni és várni a zuhanást. Irving Serrano, Victor Rejón és Eliott Reguera filmje rendkívül ügyesen szerkesztett munka:
23 percbe sűríti a múltat és a jövőt, és még egyéni fejlődési íveket is fel tud rajzolni.
Az operatőri munka egyszerre mutatja meg az embert, és ahhoz is közelebb visz, milyen lehet átadni magunkat a veszélynek azokban a pillanatokban, amikor valóban egy egész élet sűrűsödik, és lepörög az a bizonyos film. A mű kapcsán arról is gondolkodhatunk, hogy a kortárs dokumentumfilmek miért választják gyakran a fekete-fehér esztétikát, ami magától értetődően sokszor emeli el a témát a valóságtól. De talán pont ez a cél: világossá tenni a szerzői pozíciót, felhívni a figyelmet a mindennapok esztétikumára.
Igyekeztem olyan filmekre koncentrálni a ZSIFF idei válogatásából, amelyek más esetben talán könnyen elkerülnék a figyelmünket. Erre jó lehetőséget biztosított a fesztivál, aminek
jelentőségét az is aláhúzza, hogy a népszerű produkciókban ma már a vizuális fogalmazásmód is egyre inkább uniformizálódik,
szükség van tehát arra, hogy figyeljünk az igazán markáns képi világokra.
10. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged, 2026. május 13-17.
Borítófotó: zsigmondvilmosfilmfest.com
