Daniel Katz a XX. század első felének történelmi abszurditását könnyedséggel és iróniával beszéli el első, 1969-ben írt, Amikor nagyapám átsíelt Finnországba című regényében. A finn–zsidó szerző groteszk családtörténete az emlékezés és a túlélés nyelvét keresi: humora nem feloldja, hanem elfedi a tragédiát.
Katz különleges helyet foglal el a finn prózahagyományban. Ő volt az első zsidó származású finn író, aki áttörést ért el hazájában, és ezzel új hangot hozott az addig homogénnek hitt irodalomba. Regényei – mindenekelőtt az Amikor nagyapám átsíelt Finnországba – szakítottak a finn realizmus komor, visszafogott beszédmódjával.
Katz iróniája a háború utáni identitásválságot nem tragikumként, hanem abszurd tüneményként mutatta fel.
A külső nézőpont, a zsidó tapasztalat, a többnyelvűség és a mesélői önirónia együttese olyan tónust teremtett, amely egyszerre érződött finnek és idegennek, nemzetinek és határokon túlinak. A kötet több mint negyven év után a Magvető Kiadó Zsebkönyvtár sorozatában ismét elérhetővé vált a magyar olvasók számára. Vajon mit adhat ez az alig kétszázötven oldalas mű ennyi év után a befogadójának? A válasz: meglepően sokat.
Katz humora és történelemszemlélete ma is érvényes, talán jobban, mint valaha.
Napjainkban, amikor Európában ismét központi kérdéssé válik a nemzeti identitás és a kulturális sokszínűség, Katz regénye újra különösen fontossá válik.
A regény egyszerre családtörténet, anekdotafüzér és groteszk hőseposz. A történet középpontjában az elbeszélő nagyapja, a mindössze százötven centis Benno, a vityebszki zsidó fiú áll, aki az orosz–japán háború kellős közepén találja magát. Itt kezdődik Benno „hősi” pályája. A háború után Finnországban alapít családot, de a történelem forgataga magával sodorja az I. világháborúba. A II. világháborút már nagyapaként éli meg, ekkor a fia – a narrátor apja – vesz részt a harcokban, Benno pedig feleségével, menyével és unokáival kénytelen áttelepülni az ország északi részébe.
Ő maga a torz hős: kicsi, esetlen, katonának nem való figura, aki trombitásként véletlenül indít el egy támadást,
majd teljesen abszurd körülmények között sérül meg. A szerző groteszk hangja képes egyetlen mondatba sűríteni a háború irracionalitását: „Egy magyar gyártmányú, száznyolcvan centis ulánus zuhant a nyakába, az vágta földhöz.” (86.) Benno testének mérete nemcsak humorforrás, hanem a történelem szimbolikus lenyomata. Katznál a test a kisember sorsának metaforája, akit a kor újra és újra a kicsinység pozíciójába kényszerít.
A fizikai törpeség itt a lét metafizikai állapota is: az ember a hatalmi rendszerek, háborúk és ideológiák között törpe marad.
A torz test ennek a tehetetlenségnek a látható jele. Benno figurája nem a klasszikus hősi eposz szereplője, hanem annak paródiája – ám ez a paródia nem rombol, hanem újfajta hősiességet teremt. A modern eposz itt nem a győzelemről, hanem a túlélésről szól: arról, hogyan marad meg az ember méltósága a nevetségességben is. Katz regénye a kisember történetét írja meg: azét, aki nem azért hős, mert győz, hanem, mert nem omlik össze.
A narrátor nagyapja történeteit meséli, de a férfi nem az események megbízható tanúja, nem a valóság hiteles krónikása, hanem az emlékezés szűrője. Olyan eseményeket idéz fel, amelyek idején még gyermek volt, vagy még meg sem született. Ez a szöveget megbízhatatlan forrássá teszi, ugyanakkor létrehozza azt az emlékezeti perspektívát, amelyben
a történelem nem események soraként, hanem újramondásokként és túlzásokként létezik.
A regény laza szerkezete a szóbeli történetmondás logikáját követi: egyik história szüli a másikat, a mese újabb mesébe torkollik, míg valóság és fikció határai végképp elmosódnak. Az egyik Salman és Benno közti jelenet már a realitás teljes feladásával játszik: „Az öreg Salman szeme kitágult, halántékán kidagadtak az erek. Keze, mellyel Benno karját szorította, remegni kezdett. – Szörnyű, mi történt! A rénszarvasok felemelkedtek a földről a levegőbe, felemelkedett a szán is, mi is vele együtt, a vadász meg én!” (42.) Katz mesélője mintha a családi emlékezetből válogatna, ahol a legendák már régen önálló életre keltek.
Ez az anekdotikusság teszi a szöveget lebilincselővé, ugyanakkor fárasztóvá.
Katz prózája a közép-európai groteszk tradíciójával rokon: ahogy Hrabal a kocsmai beszédet, ő a zsidó anekdotát emeli irodalmi formává. Hőseinek világa nem a valóságot dokumentálja, hanem annak a kollektív tudásnak a lenyomata, amely a humor és az elferdített emlék segítségével próbálja túlélhetővé tenni a történelmet.
Nála a nevetés nem feloldás, hanem fájdalomcsillapító.
Humora gyakran a félreértésre épül: „– Hogyhogy ellentámadását? – csodálkozott Benno. – Hiszen mi még nem is támadtunk. – Azért ellentámadását, mert ellenünk támadnak – világosította fel Bennót a mellette álló katona, mint a gyermeket szokás.” (71.) Máskor az irónia használatával ébreszt empátiát olvasójában: „– Miért nem támadnak már ezek az osztrákok? – méltatlankodott a fehérorosz. – Az embernek más dolga is volna, mint hogy itt rostokoljon, és várja, mikor kegyeskednek támadni…” (74.)
A regény ugyanakkor nem hibátlan. Hosszú epizódjai, az anekdoták egymásra torlódása olykor megnehezítik az olvasást, a groteszk folytonosság helyett helyenként inkább zsúfoltságot eredményez. A történetek közti váltásokban – különösen a Salman vándorlását leíró fejezetben – a regény elveszít valamennyit abból a lendületből, amely a nyitó fejezeteket jellemzi. Mégis, ez a túlbeszéltség a regény természetéhez tartozik.
Katz világában a történetmesélés maga a túlélés.
A cím is ebben az összefüggésben nyer értelmet. Az „átsíelés” nem pusztán mozzanat, hanem a regény világának szimbóluma. A megismert családi legendákból megtudjuk, egyszerre jelenti a szó szerinti fennmaradásért folytatott menekülést és a zsidóság örök vándorlását, mozgásra kényszerülését, tovább haladását. Egy olyan metafora, amelyben a cél kevésbé fontos, mint maga a létezés érdekében tett mozdulat. Gombár Endre fordítása pontosan érzékelteti Katz beszédmódját, amely egyszerre köznyelvi és intellektuális;
a zsidó folklórból, a bibliai történetekből, a katonai zsargonból és a mindennapi beszédből vett kifejezésekkel kevert szövegvilágot teremt.
A magyar fordítás megőrzi ezt a sokszínűséget. Katz kifejezésmódja több stíluseszköznél identitásteremtő erő is: hősei nemcsak helyet, hanem hangot is keresnek maguknak – minden megszólalásuk egy kísérlet arra, hogy otthont teremtsenek maguknak a szavakban. A regényben a nyelvhasználat maga válik a vándorlás jelképévé. Salman „Good Kapitan” (35.) típusú angolsága vagy az orosz köszönés („Mir i druzsba!” 193.) azt jelzi, hogy Katz világa több nyelv között létezik. A bibliai és a hétköznapi beszédmód találkozása („– Az istenit, Ábrahámnak kisujja, komolyan gondolod ezt?” [18.]), az orosz és a jiddis, a katonai zsargon és az irónia egymásba csúszása folyamatosan erre emlékeztetnek. Ez a keveredés adja meg azt a talajt, amelyen az önazonosság egyáltalán megszülethet.
Az Amikor nagyapám átsíelt Finnországba így válik a nyelvi vándorlás regényévé, ahol a szavak ugyanúgy úton vannak, mint a karakterek.
A szöveg lábjegyzetei – a vallási és kulturális kifejezések magyarázatai – ugyan idegenségérzetet teremtenek, mégis ugyanúgy részei az olvasás élményének, mint maga a történet – mert, ahogy az anekdoták egymásba csúsznak, úgy keverednek a regiszterek is.
Katz könyve megmutatja, milyen, amikor az identitás nem választás, hanem öröklött sors eredménye – és a nyelv maga válik a hovatartozás legmélyebb formájává. A túlzások, a mítoszszerű hőstörténetek, a családi legendák nem elidegenítenek, épp ellenkezőleg: közelebb visznek azokhoz a kisemberekhez, akiknek egyetlen hőstette, hogy egyáltalán életben maradtak.
A groteszk és az abszurd itt nem irodalmi játék, hanem a tragédiák elviselésének eszköze.
Katz hősei a történelem elszenvedői. „Bennónak nem adatott meg a választás lehetősége.” (215.) Nem irányítanak semmit, legfeljebb reagálnak, és közben próbálnak emberi módon viselkedni egy logikátlan világban. Ez az, ami ma is aktuálissá teszi az Amikor nagyapám átsíelt Finnországba című könyvet.
Daniel Katz: Amikor nagyapám átsíelt Finnországba, ford. Gombár Endre, Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: Veikko Somerpuro
