Todd Solondz az egyik legbrutálisabb horrorrendező. Nem azért, mert képei vértől tocsognak – sőt, pont azért, mert képei nem tocsognak vértől. Solondz beléd költözteti a borzalmat, elképzelteti veled, ahelyett hogy mutatná, és ha nem lenne elég ennyi, még azt is eléri, hogy röhögj rajta. Ennek leghíresebb példája az 1998-as A boldogságtól ordítani (Happiness).
A gyomros-filmek
Nagyon szeretek olyan filmekkel foglalkozni, amelyek szinte szünet nélküli, rendkívül intenzív viszolygást váltanak ki belőlem. Mintha behúztak volna egy gyomrost. Solondzon kívül talán még a Coen-testvérek és Michael Haneke filmjei voltak rám a leginkább ilyen hatással, elsősorban a Fargo és a Funny Games. Ám, ha lehet ezt mondani, hozzájuk képest Solondz még nehezebben emészthető, mert egyáltalán nem figyel az eladhatóságra, nem vált mainstreammé, nem adta fel kísérletező, akár avantgárdnak is nevezhető formanyelvi megoldásait (nem mintha Coenék vagy Haneke csináltak volna ilyesmit). És ami a legfontosabb, a noirt kisajátító Coenek és a thrillert saját maga látásmódjára formáló Haneke után Solondz az olyan, a mindennapi életvilág reprezentációját megvalósítani akaró, ám
a magaskultúrával viszonyt nem ápoló műfajokkal játszik, mint a sitcom vagy a szappanopera.
Így talán nem meglepő, hogy szinte teljes karrierjében távol maradt a közönségsikertől (pénzügyileg legjövedelmezőbb filmje jelen írásunk tárgya, ahol 2,2 millió dolláros büdzséje ellenében 5,7 milliót hozott) vagy éppen a díjesőtől. Nota bene: azért magáénak tudhat egy-egy díjat Cannes-ból, Berlinből és a Sundance-ről is, előbbit a Boldogságtól ordítaniért, utóbbi kettőt pedig az 1995-ös Isten hozott a babaházbanért.
Anti-szappanopera
„Ma már (…) nagyon más a világ, nem hiszem, hogy bárki is meg tudná csinálni ezt a filmet” – mondta egy interjúban Solondz, és elképzelhető, hogy igaza van. A kilencvenes évek második fele a humor ironikus-posztmodern társadalomkritikává válásának nagy korszaka: 1997-ben indult be a South Park, 1999-ben a Family Guy és Kevin Smith is ekkor aratta legnagyobb sikereit a klotyóban szívrohamot kapó öregemberrel (Shop Stop) vagy a nemi szerv nélküli angyalokkal (Dogma). Ebbe a nem-pc vonalba tagozódik be a Boldogságtól ordítani is. Solondz rendezése műfajilag távol áll a horrorfilmtől, sőt valójában az adja kétségtelenül kényelmetlen voltát, hogy csupán díszleteiben idéz meg műfajokat:
a szereplők egy családi sitcom vagy szappanopera kulisszái között léteznek.
Merthogy a főszereplő egy család, pontosabban három lánytestvér: Joy, Helen és Trish. Joy (Jane Adams), hármuk közül a legfiatalabb, igazi szerencsétlenség, ahogy a környezete elkönyveli. A film kezdetekor éppen szakít aktuális partnerével, Andyvel (Allen Kornbluth), aki ezután meg is alázza őt (igaz, minden jószándéka ellenére Joy is megalázza a férfit: „Van valaki más?” – kérdi a férfi. „Nincs. Csak te vagy” – feleli Joy). Munkát vált, tanár lesz egy bevándorlókat felzárkóztató intézményben, ahol találkozik Vladdal (Jared Harris), akibe szerelmes lesz. Helen (Lara Flynn Boyle) egy látszólag sikeres, ám cinikus és kiégett költőnő, aki életét mégis üresnek és tartalmatlannak érzi – milyen jól jön hát egy telefonos zaklató, Allen (Philip Seymour Hoffmantól ez minden idők egyik legjobb alakítása). Vele lehetősége nyílhat egy igazán beteges kalandra – ami jól is jön neki, hiszen
azon sopánkodik, hogy nem erőszakolták meg tizenegy éves korában, így nem is tud hiteles verset írni az erőszakról (sic!).
A legidősebb nővér Trish (Cynthia Stevenson) látszólag egy mintaanya: együtt nevelik két kisfiukat pszichiáter férjével, Billel (Dylan Baker) egy hatalmas családi házban. Csakhogy Bill egy pedofil erőszaktevő, aki előszeretettel kábítja el Billy barátait és iskolatársait, hogy kiélje rajtuk beteges hajlamait. Ezt a három szálat gazdagítják még különféle kisebb-nagyobb mellékszálak: Allen és a szomszéd Kristina (Camryn Manheim) furcsa kapcsolata, vagy a nővérek szüleinek (Ben Gazzara, Louise Lasser) válásmentes válása.
Jól láthatóan tehát egy afféle
anti-teleregénynek vagy anti-családi sitcomnak lehetne hívni A boldogságtól ordítanit.
Több rétegben is fellelhető annak az igénye, hogy az ilyenfajta televíziós műfaj felől közelítsünk a filmhez, és talán ez is felforgató voltának egyik aspektusa. Hiszen a legtöbben alapvetően kikapcsolódásként néznek sitcomot vagy teleregényt, így tudatosan vagy tudat alatt, de eléggé irritálhatja az embert, ha a kikapcsolódásra való képeket felhasználva trollkodnak oda neki. Egyrészt a fentebb leírt, sok cselekményszállal és szereplővel gazdálkodó, mozaikszerű építkezés rímel a Jóban Rosszban vagy a Barátok közt (hogy magyar példákat hozzunk) narratív felépítésére. Egyik konfliktusból váltunk a másikra, a szálak párhuzamosan futnak egymás mellett.
Ezen a ponton beugorhat Paul Thomas Anderson 1999-es Magnóliája is, és nem is járunk távol az igazságtól, hiszen mind most tárgyalt filmünk, mind a PTA-alkotás a televízió, a média és a reprezentáció kérdéskörét tartja egyik központi témájának. Azonban míg a PTA-film a vetélkedővel és az önsegítő coachcsal egyértelműbb módon emeli egyik fő elemévé a média és a tudatipar témáját, addig A boldogságtól ordítani nem beszél ki saját magából, a családi sitcom vagy a teleregény médiaképeit a film stílusa szintjén idézi meg. Másrészt ezen képek, vagyis
A boldogságtól ordítani vizuális világa nagyon hasonlít egy stúdióban felépített, látszólag otthonos, ám valójában steril díszlethez,
amelyre még jobban ráerősít az árnyékot csak kivételes alkalmakkor mutató, egyébként lapos világítás és a vibráló színvilág. Harmadrészt a kizárólag ironikusan használt giccses zenék (élén az Air Supply All Out of Love című számával) szintén a családi sorozatok kultúránkban őrzött kollektív képére telepszenek rá, ezzel is kimozgatva minket komfortzónánkból. Hiszen a film megtekintése után immár lehetetlen rossz érzés nélkül hallgatni ezen dallamokat, amelyek immár a hétköznapokban megbúvó deviáns szörnyűség történeteit festik alá.
A deviancia történetei
A mozaikszerű szerkezetnek a sorozatok megidézésén túl egyéb funkciója is van:
általánosabb képet adni a nyárspolgári díszletek mögött megbúvó deviancia, elnyomás és abszurd agresszió társadalmáról.
Bill pedofil történetét úgy is lehet értelmezni, mint az individualista önmegvalósítás amerikai ideológiájának maró paródiáját: valóban jó az, ha Bill kiteljesedhet – mint pedofil erőszaktevő? Visszatérő álmában (egy parkban mészárlást rendez egy géppuska segítségével) öngyilkos lesz, ám a cselekmény kezdetekor már nem ez álmai vége. Ezzel pedig előrevetíti „karakterfejlődését”: immár nemcsak gyermekújságra végez önkielégítést, hanem szabadjára is engedi vágyait. Ugyanakkor nem csupán Bill az egyetlen gyerekekre leselkedő veszély: az egyik családi vacsora alkalmával azt beszélik meg, hogy Billy azért nem írt dolgozatot, mert a tanár annyira „kiütötte magát” a drogoktól, hogy nem volt képes bemenni órát tartani. Solondz univerzumában a gyerekek a felnőttek hatalmi játékainak, beteges vágyainak, elvárásainak, szeszélyeinek kitett, mindenféle önrendelkezéstől megfosztott, szenvedő alanyok.
A Helen apropóján filmbe kerülő szereplők kapcsolati hálója mintha egy maró, posztmodern gúnnyal újragondolt csehovi melodráma lenne.
Egyik karakter sem a megfelelő emberbe „szerelmes”.
Helen kiégett és érzéketlen, akit Allen szeretne magáévá tenni. Allenre Kristina nyomul rá, míg Kristinát Pedro (José Rabelo), egy másik szomszéd erőszakolja meg. A karakterek ebben a sorrendben tűnnek fel a filmben, és ahogy megismerjük egyiküket-másikukat, a régebb óta ismert karakter tűnik normálisnak a másik relációjában. Helennek, úgy tűnik, csupán annyi a devianciája, hogy végtelenül életunt és kiégett, hozzá képest Allen a nyomorult telefonos zaklató. Kristina rámászik az alvó Allenre. Később Kristina elmeséli, ahogy Pedro megerőszakolta őt – és ekkor Kristináról is kiderül, hogy az abszurd őrület őt is a hatalma alá vonta: megölte majd feldarabolta Pedrót. „Szenvedélyes vagyok” – zárja vallomását. Mindenki őrült, ám mindenki a másik relációjában lesz őrültebb, vagy nyeri el mégis valahogy a szimpátiánkat. És minden normaszegésnek oka van, legtöbbször a magány.
Joy az állandó gúny tárgyát képezi a konformista Trish és a cinikus Helen között, ám ennek ellenére (vagy pont ezért) őt mondanánk a három közül a legszimpatikusabb nővérnek, akinek jelenléte pont ezért a legtragikusabb is. A film nyitójelenete megmutatja, hogy semmi destruktív nincs a személyiségében, a vége mégis az, hogy Andy megalázva, kisemmizve és kiszolgáltatva érzi magát, és ebből való menekülésként ellentámadásba lendül: látványosan megalázza Joyt. Elővesz egy gyémántberakásos hamutálat, amibe még Joy nevét is belegravírozta, hogy megmutassa, ezt neki készítette, majd pedig amikor Joy már szinte sírni kezd a meghatottságtól, kikapja a kezéből, és azt mondja a nőnek, hogy „azé lesz ez a tál, aki valóban szeret engem”.
Joy gyengédsége, jóindulata, segítőkészsége és szeretetéhsége rendre gyengeségként jelentkezik a történetben.
Amikor Allen véletlenül őt zaklatja szexuálisan telefonon keresztül, Joy először azt hiszi, hogy a jövendő randipartnerével beszélget, és annyira belelovalja magát a szituációba, hogy még azt is sikerül kimondania, hogy „maga pont olyan mint én!” – éppen azelőtt, hogy Allen elkezdené szexuális jellegű kérdésekkel zaklatni. Később otthagyja call centeres munkáját, hogy segítsen a rászorulókon, ám amikor szembetalálkozik ezekkel a „rászorulókkal”, azok megalázzák és az előző tanárt követelik. Vlad pedig kihasználja, elveszi a berendezési tárgyait, majd száz dollárt kér tőle, Joy pedig minden teketória nélkül ad is neki.
A Happiness legradikálisabb állítása, hogy a jóléti polgári létbe belekódoltan léteznek a devianciák.
A szuburbánus élet csak mint kiüresített díszlet jelenik meg: családi vacsorák és ebédek, közös videójátékozás a barátokkal, „drágám, milyen volt a napod” típusú kérdésekkel, amelyek alatt mint fortyogó lávatenger hömpölyög a voyeurizmus, a drogfüggőség vagy a pedofília. Ám a társasházakban sem jobb a helyzet, ahol az elszeparált és magányos emberek, mivel képtelenek a normális kommunikációra, olyan normaszegésben élik ki vágyaikat, mint a telefonos zaklatás, a nemi erőszak vagy éppen a darabolós gyilkosság.
A film utolsó jelenete a devianciák újratermeléséről árulkodik: a szőke haja és szemüvege miatt egyébként is Allenre hasonlító Billy, ha nem is a telefonos zaklatásban, de legalábbis a kukkolásban nyer kielégülést. Szóba kerül Kristina gyilkossága is: végül kiderül, hogy valóban levágta Pedro nemi szervét, és bezacskózva a hűtőbe tette. A társadalmi felelősségvállalás paródiájaként a zacskóhasználat miatt mondja Helen, hogy a gyilkossághoz „éppen ezért van közünk”. Majd erre a pedofil bűnöző Bill felesége, Trish, egyből rávágja: „semmi közöm hozzá”.
A szereplők mindegyike süket és vak marad arra, ha felszakad a normativitás fátyla.
Éppen azért, mert a világ polgári díszletei már eleve kiüresedett teatralitások csupán: Billy ondóját megeszi a kutya, majd Trish-hez megy, hogy összenyalja az arcát. Ugyan a nyalakodó kutya képe ismerős lehet a feel good stockfotókról, pont ez a polgári idillt konnotáló jelenet lesz a deviancia újabb hordozója.
Solondz filmnyelve, világlátása, kifacsart karakterei és
kínos fekete humora annyira a semmiből jött a maga idejében, hogy egy rövid ideig sikk lett hasonló tónusú filmeket készíteni.
A Tétova tinédzserek; a Nevetséges Napóleon; a Tenenbaum, a háziátok vagy a Gimiboszi nagyszerű lenyomatai ennek az iránynak, de még 2022-ből is tudunk mondani olyan filmet, ami le sem tagadhatná inspirációját (Oldalak egy képregényből). Nem hiszem, hogy túl sok hasonló filmre lenne szükségünk, de azt gondolom, hogy szegényebb lenne a filmtörténet, ha nem készült volna el Todd Solondz eddigi legnagyobb sikert arató alkotása.
A boldogságtól ordítani (Happiness), 1998. Írta és rendezte: Todd Solondz. Szereplők: Cynthia Stevenson, Dylan Baker, Lara Flynn Boyle, Philip Seymour Hoffman, Jane Adams, Ben Gazzara, Jon Lovitz. Forgalmazza: Budapest Film.
A Kulturális és Innovációs Minisztérium 2025-2.1.1.-EKÖP-2025-00025 kódszámú EGYETEMI KUTATÓI ÖSZTÖNDÍJ Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
A boldogságtól ordítani a Magyar Filmadatbázison.
