Konkol Máté első nagyjátékfilmje egy tematikailag lazán összefüggő trilógia harmadik darabja, ami egy demokratikusan szerveződő közösség mindennapjait és dilemmáit mutatja be. Hangsúlyosan párbeszédre invitáló mű, melynek egyes aspektusait épp ezért nem lehet egyetlen legyintéssel elintézni.
A könyv a mi fegyverünkben a két előzmény-rövidfilm, a Budapest, zárt város és a Ki mint veti ágyát főszereplői, Peti (Katona Péter Dániel) és Noémi (Szőke Abigél) térnek vissza egy demokratikus, feminista kommuna új tagjaiként. A közösség által szervezett tábor
első napjai számukra a beilleszkedésről, a szokások megismeréséről, saját helyük és határaik kijelöléséről szólnak.
Velük együtt a néző is megismeri a közeget, amelynek bizonyos elemei kellemesen ismerősek, mások viszont külső szemmel szinte dekódolhatatlanok. A kezdetben idillinek tűnő kép hamar árnyaltabbá válik, a vita nemcsak a szervezett fórumokon lesz fontos eleme a filmnek, hanem a tekintetben is, miként viszonyuljunk ahhoz a közösséghez, amit a rendező is sajátjának vall.
Március 30-án a Gólyában egy olyan vetítésen lehetett megtekinteni a filmet, ahol a két előzményt is levetítették a szervezők, és bár korábban mindkettőt volt szerencsém látni, izgalmas volt a felismerés, mennyire eltérőek tartalom és formanyelv terén is. A korrajz összeköti a két művet, ám míg a Budapest, zárt város inkább közérzeti film, ami egy kultúrkörről és leginkább annak férfi típusairól mesél, addig a Ki mint veti ágyát sokkal direktebben politikus mű. Utóbbi szemelvényekben mutatja be, hogy egy első generációs értelmiségi lányt milyen megpróbáltatások érnek a nagyvárosban. A vetítési sorrend és a filmek készítésének ideje világosan felrajzolja,
miként vált politikusabbá, és talán ez esetben nem túlzás kijelenteni, önazonosabbá az alkotói pálya.
Ha pedig ehhez hozzávesszük Konkol Máté nyilatkozatait, tudományos publikációit, egyértelmű, hogy A könyv a mi fegyverünk egy alkotói korszak szintézise, amiben megfér egymás mellett a remény, a bizonytalanság, sőt még az irónia is. Ahogy említettük, a korábbi rövidfilmekből ismert főszereplők új tagként érkeznek a közösségbe. Ezáltal a néző számára alkalmas azonosulási pontot jelentenek, nemcsak a tekintetben, hogy a bevezetőben említett módon velük együtt ismerjük meg a szokásokat és a szabályokat, hanem
a kiábrándulás bizonyos rétegei is egyszerre jelennek meg a karakterekben és a befogadóban.
A film ezzel a kettős szereppel egyszerre szól azokhoz, akik ismerik a vásznon megjelenített közegek működését, és azokhoz, akik talán először találkoznak ehhez hasonló berendezkedéssel. Konkol Máté egyik típusú befogadó kezét sem engedi el, a szereplők között időről időre feltűnik a kulturális mező egy-egy jól ismert alakja, de a játékok, a részletes magyarázatok által az új befogadók is kapnak muníciót.
A film kezdetben a párbeszédek, a teremtett szituációk szintjén, talán túl direkten is hoz felszínre dilemmákat. A karakterek olyan feladatokban vesznek részt, amelyek során különböző kérdésekben kell állást foglalniuk, például, hogy a szexmunka a többihez hasonló bérmunka-e, vagy hogy létezik-e etikus pornó. Ezek a kortárs baloldali fórumok visszatérő témái, a film álláspontja pedig minden hasonlóban egyértelmű, az ellenérveket viszont nem sikerült kellően árnyalni. A vitajelenetek egyenlőtlennek érződnek, az egyik oldal véleménye kiforrott, a másiknál inkább közhelyek hangzanak el. Ennél izgalmasabb és mélyebb egy későbbi jelenet dilemmája, amikor a tagok arról beszélgetnek, vajon érdemes-e szervezetként részt venniük egy lakhatási válsággal kapcsolatos tüntetésen, ez ugyanis felszínre hozza a kulturális szerveződés és a politikai aktivitás látszólagos (?) ellentétét.
Izgalmasabb továbbá, amikor A könyv a mi fegyverünk nem elméleti dilemmákkal foglalkozik, hanem magára a berendezkedésre kérdez rá.
Ennek a csúcsa a korábban említett fórum, ahol előkerül a kérdés: létezik-e egyáltalán az a bázisdemokrácia, amit a filmbéli szervezet hirdet. Hiszen bár elvi síkon remekül hangzik, hogy mindenki egyenlő arányban vesz részt a közös döntések meghozásában, de vajon bármilyen emberi közösség létezhet-e hierarchia nélkül? A film érzékenyen mutat rá arra, hogy önmagában a szó, a megszólalás lehetőségének birtoklása torzítja az egyensúlyt, és mintha a közösségek önkéntelenül is kitermelnék a maguk elöljáróit.
De még inkább húsbavágó a dilemma, ami az olvasókör során jön elő, hiszen az ennek a filmnek a létezésével, fogalmazásmódjával kapcsolatban is fontos kérdéseket vet fel. Fehér Renátó vezetésével itt a karakterek elméleti szövegek és interjúk segítségével beszélgetnek arról, mit kezdhetünk a popkultúrával, az valóban szükségszerűen a kapitalista világrend kiszolgálója-e. Megint csak, vonzónak tűnik az az érvelés, hogy ami Tolsztojnál vagy Stendhalnál kevesebb, az nem érdemes a figyelmünkre, de nem véletlenül merül fel a kérdés, hogy ez vajon összeegyeztethető-e a kortárs valósággal.
A könyv a mi fegyverünk rámutat arra, hogy a tiltás, az elutasítás helyett mindig sokkal konstruktívabb a reflektált viszony kialakítása.
Konkol Máté műve kapcsán pedig azért is érdekes ez a kérdés, mert fel lehet vetni, hogy ezt a történetet miért épp a film eszközeivel kellett elmesélni. A válasz ugyanis erre pont az az érv, amit a popkultúra mellett is felhoz a mű: nem minden esetben ildomos kárhoztatni azt a közvetítő közeget, ami képes egy számunkra fontos gondolatot szélesebb körben terjeszteni.
A könyv a mi fegyverünk filmszerűsége ettől függetlenül releváns kérdés, valóban vannak olyan jelenetek, amelyeknél érezhetjük azt, hogy a megvalósítás lehetett volna kevésbé szövegközpontú, és valamilyen képi lelemény színesebbé tehette volna a gondolatfolyamot. Vannak viszont olyan szcénák is, ahol a formai megvalósítás szépen támasztja alá a mondanivalót. Ilyen például az említett olvasókör, ahol a film egészére jellemző körkörös kameramozgások kiegészülnek azzal, hogy
szinte sosem azt látjuk, aki éppen beszél, ezzel is hangsúlyozva az egyenlőséget,
hogy nem az számít, kitől jön a gondolat, hanem, hogy mi is az állítás. A film felvállaltan kapcsolódik olyan közösségi művekhez, mint a Petőfi ‘73, a Fényes szelek vagy A sípoló macskakő, azért nagyon fontos lesz benne a térhasználat, a tömegek mozgatása, illetve az, ahogy a teremtett, az eljátszott és a valós világ viszonyul egymáshoz.
És bár érthető a mű közösségi jellege, talán a karaktereknek is jót tett volna – és nem került volna kibékíthetetlen ellentétbe a film alapküldetésével –, ha a hátterük, a fejlődésük immanensebb része a történetnek, mivel így általuk is inkább csak problémagócokat ismerhetünk meg. Noémi első generációs értelmiségiként próbálja ledolgozni észlelt lemaradását, és választ találni olyan nagyon gyakorlati, sokakat érintő kérdésekre, mint az albérletárak elszállása. Peti pedig korábbi berögződései nyomán a társas kapcsolatokban vall kudarcot, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az, hogy valamit megismerünk elméleti síkon, nem jelenti, hogy saját praxisunk részévé tudjuk tenni. A két főhős által felmerül az a kérdés is, amely minden bölcsészértelmiségi körökben mozgó nézőnek ismerős lehet:
összeegyeztethető a megjelenő bulikultúra azzal az ideológiával, amit a közösség egyébként képvisel?
Kifejezetten egyedi felvetés, ami sok nézőhöz állhat közelebb, mint az elméleti fejtegetések.
A könyv a mi fegyverünk valóban
az a film, amit legalább annyira teremt meg a róla való gondolkodás és beszélgetés, mint önmagában az, amit a vásznon látunk.
Izgalmas kísérlet, ami bizonyos tekintetben lehetett volna kiforrottabb, de üdítően más, mint a kortárs mainstream.
A könyv a mi fegyverünk (2026). Rendezte: Konkol Máté. Szereplők: Szőke Abigél, Katona Péter Dániel, Fülöp Barnabás, Berényi Nóra, Fehér Renátó, Bárdits Éva, Hellenbarth Virág, Nikl Csenge, Mommertz Fanni, Tóth Katalin, Opauszki Hanna, Merker Iván, Csapó Kriszta, Fleith Orsolya, Birta Márton, Lestyán Attila.
