Sinkó József debütáló kötete, a Betonkeverő 2025-ben jelent meg a Napkút Kiadónál, azonban a benne szereplő mininovellákkal már korábban, az Élet és Irodalom és a Pannon Tükör hasábjain is lehetett találkozni. A több mint negyven novellát közreadó kötetnél jogosan merülhet fel a következő kérdés: mi az, ami ezeket a novellákat, a szerzőjükön kívül, összefogja, úgy, hogy közben külön-külön is érthető és élvezhető művek kerüljenek az olvasó elé? A válaszadáshoz először Örkény István háza táján kell kutakodnunk.
„A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások” – írja Örkény István az Egyperces novellák előszavában. Azóta az egyperces műfaját több szerző is elővette, felpróbálta, saját ízlése szerint alakította, köztük Temesi Ferenc és Spiró György is.
Sinkó József kötetével ebbe a hagyományba csatlakozik be, és nem is áll érdekében tagadni ezt.
Kőszeg Ferenc 1968-as kritikájában Örkény kötetével kapcsolatban azt írja a Tiszatájban, hogy „a bizonytalanságban élő ember szorongásos éjszakáján születik meg a művészi abszurditás, a modern groteszk”. Majd gyorsan hozzáteszi, hogy az Egyperces novellákra azonban nem ez, hanem valójában a „túlzott biztonság” érzése jellemző. Sinkó Betonkeverőjében viszont ez a
szorongásos bizonytalanság járja át a kötetet – bizonytalanság önmagával, másokkal, az egész világgal kapcsolatban.
Ez már a kötetnyitó novellában (Krumplistészta) is tetten érhető. A szöveg egyszerre támaszkodik az örkényi hagyományokra, ugyanakkor meg is kérdőjelezi azokat. Örkényben nem lehet megbízni, mert az egypercesek valójában többpercesek, főzés közben pedig – a Használati utasítással szemben – csak óvatosan érdemes „fogyasztani” őket.
Bár a novellák tartalmaznak hétköznapi momentumokat (pl. osztálytalálkozóra menni; elfogy a pogácsa a pékségben; gyermekkori nyaralás emléke),
a kötet bővelkedik olyan pontokban, ahol az abszurd győz a realitás felett,
a narrátorok pedig hol megküzdenek sajátos világuk rendjével, hol beletörődve elfogadják azt. A Horváth Dániel által írt ajánlás Dante- és Odüsszeusz-párhuzamai is ezt a képet árnyalják: a kötet szereplői soha nem tudnak megnyugodni, noha nem ismerik az úticélt vagy az okot, mégis mindig úton vannak. Ez
a vándorlás iránti vágy, ironikus módon, sokszor pont a statikusságukban rejlik, saját életükben bolyonganak mindvégig,
önmagukat és másokat keresve. A Világvége narrátora a novella alatt megtervezi a felmondását, elutazását és új életét is, majd mégis marad, ahol van. Néha ugyanazon sebeket örökítik tovább: A kislány, aki véletlenül coming outolt anyaszereplője, aki saját lányát képes önutálatba hajszolni szexuális orientációja okán, igazából saját elnyomott érzelmeit vetíti rá gyermekére.
Sinkó novelláiban „minden mindegy” – egy mindegy-világot teremt, melyben nincs nagy különbség az érték és az értéktelenség között.
Erre jó példa a Könyveim mostanában című novella, amelyben a főszereplő csak azért vásárol könyveket, mert a borítók színei és a címek jól mutatnak a polcon, valójában azonban nem olvassa őket. Az 1 kiló lisztben a liszt útját követhetjük végig a búzaléttől kezdve a gyári feldolgozáson át a Podmaniczky egyik kőpárkányára kerüléséig. A novella vége parabolisztikus jellegű: a liszt mellett mindenki elsétál, sokan észre is veszik, azonban mégsem viszik haza, végül pedig jön az eső, elmossa a lisztet, így senkié nem lesz. Ez az attitűd hatja át az egész kötetet.
A Diszkó című novella női elbeszélője csókolózás közben ezt gondolja a vele szemben állóról: „[…] én nem akarom tudni a nevét, és a sajátomat se”. A kötet további novelláiban is találhatunk ilyen, első olvasásra közönyös magatartásként értelmezhető mondatokat. Valójában
Sinkó narrátorainak többsége legszívesebben kilépne saját életéből,
legyen az kisstílű (Világvége) vagy látszólag sikeres (Csütörtök), és újat kezdene, de önmagát gáncsolja el az erre való törekvésben (Helló főnök). Egyes novellákra kifejezetten nem is lehetne a közönyösséget ráhúzni, hiszen a szereplői vagy szoronganak (Vágányzár), esetleg paranoiások (A náci), vagy „csak” túl jól emlékeznek az őket ért sérelmekre, mint az Osztálytalálkozó narrátora: „Ezek nem emlékeznek semmire. Én bezzeg mindenre.”
Sok esetben a cselekmény nem is a külvilágban, hanem az elbeszélők fejében zajlik,
és a „mi lenne, ha…” pillanatok rengetegje fojtja meg a valódi cselekedetet (Vágányzár; Bruce Willis, apahas, 2009.). Sinkó számos novellában reflektál az írásra mint az elbeszélők életeseményeit rögzítő eszközre (pl. Farkasok). Sokszor a narrátor vagy más szereplők által hitelteleníti az írás szerepét, azonban fontos, hogy mindig, újra és újra visszatér hozzá. S nemcsak a szépirodalomhoz, hanem a reflexiókhoz is (Nyílt levél Beregi Alfonznak).
Örkény egypercesein kívül más irodalmi hagyományok, sőt popkulturális utalások is feltűnnek
explicitebb és kevésbé egyértelmű módon. Az Osztálytalálkozóban előkerül Rényi Ádám ugyanezen címen futó novellája, illetve a Carson Coma dala is, míg a Vében Ady Endre A Halál rokona című verse, de felfedezhető a Csütörtökben a Kosztolányi-féle boldogságkeresés is. A digitális világ irodalmi reprezentációját is megfigyelhetjük: „a dupla szmájli határozottan megnyugtató, erre most jövök rá: egész jól kiváltja a valódi mosolyt az olyan helyzetekben, ahol egy halvány, félig elkapott derűs arc is képes eloszlatni minden aggodalmat, kételyt, rosszkedvet, szorongást” (Létszám-kiegyenlítés).
Metareflexív mozzanatokban sincs hiány: sok novella párbeszédbe állítható egymással (pl. a Nem történt semmi és a Farkasok), de motívumok is ismétlődnek, például a krumplistésztáé a Krumplistészta, a Létszám-kiegyenlítés és a Káoszgrafosz 1. novellákban is megjelenik.
Szervezőelemként működnek továbbá a különféle elbeszélői nézőpontok:
a kiégett munkavállalóé, az önmagától és környezetétől egyre inkább elidegenedő nőé, a szorongó és önmagát szabotáló férfié mind-mind visszatérő perspektívák. Ez is hozzásegít a kötet homogenitásához. A humor gyakori jellemzője a novelláknak, mégsem hiteltelenítik el a szövegeket,
az olcsó poénok és fárasztó nyelvi játékok helyett a narrátorok személyisége és az ismerős helyzetek kiforgatása adja a komikumot.
Horváth Dániel Élet és Irodalomban megjelent kritikájában azt is kiemeli, hogy mindegyik novellában ugyanaz a hang szólal meg, nemtől és életkortól függetlenül. Bár egyetértek ezzel a megállapítással, sőt azzal is, hogy ez bizonyos fokú befogadói monotonitást eredményez, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy ennek a hangnak sok árnyalata van, ezekkel pedig el is játszik Sinkó. Ehhez asszisztál, hogy
több műfajt is kipróbál, a nyílt és magánlevéltől kezdve a naplóbejegyzésen és regénytöredéken át egészen az üzenetformátumig
és a kritika kritikájáig. Ezeknek a mininovelláknak „jól áll” az a hang és nyelv, amelyen Sinkó életre kelti őket. A jövőre vonatkozó kérdés, hogy az író vajon képes-e úgy megőrizni ezt a számára ismerős hangot, hogy közben meg is újítsa azt, bátrabban játsszon az árnyalataival, hogy ne váljon soron következő (akár hosszabb) műveiben unalmassá. Bízom benne, hogy igen, hiszen felettébb koncentrált, jól építkező szövegeket tartalmaz ez a kötet, és az írások sorrendje is kedvez a novellák befogadásának.
A Betonkeverőben addig forog a valóság masszája, míg végül egy új, látszólag idegen, de valójában távolról ismerős anyaggá áll össze: nem reális, valahol viszont mégis az. A címadó novellában szereplő gép funkcióját veszti, nem rendeltetésszerűen használják, a régi ház jellemzőit pedig az új tulajdonosok megváltoztatják.
A betonkeverőben muskátli virágzik – az előző tulajok által otthagyott „kacat” nem veszti el hasznosságát, csak új szerepet kap.
Valamiképpen – mivel annyi szó esik a kötetben az írásról, annak szükségességéről vagy éppen feleslegességéről – ez a motívum az irodalom szempontjából is értelmet nyer:
az őseink által gondosan létrehozott, kiművelt irodalomfogalmunk nem vész kárba, csak átalakul.
Örkény egypercesei valójában többpercesek, a világon semmi nem történik és semmi nem tart örökké: mégis lesz valaki, aki bemászik a kerítésen és meglocsolja a muskátlit.
Sinkó József: Betonkeverő, Napkút Kiadó, Budapest, 2025.
A borítófotót a szerző készítette.
