A KULTer.hu Újraolvasó sorozatában részt vevő kritikusok szabadon választhatnak egy legalább három éve megjelent művet, amelyet újraolvasásra ajánlanak. A választások között megtalálhatóak olyan könyvek, amelyeket a recenzensek szerint nem ismert el kellőképpen a recepció, olyanok, amelyeket túlértékeltnek találtak, de olyanok is, amelyek megjelenésükkor szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet. A cél, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyire fontos az a recepciós tér-idő, amelyben épp olvasunk, és hogy időről időre kimozdítsuk a kritikai párbeszédet az aktualitások komfortzónájából. A sorozat ötödik részében Bacsó Renáta Han Kang Nemes teremtmények című művéről gondolkodott.
„Nem lovak vagyunk, hanem emberek.” – Szong Gihun, Nyerd meg az életed
Napjaink talán egyik legmegrázóbb és legtöbb kérdést felvető társadalmi problémája az ember brutalitásnak való fokozott kitettsége. A digitális dokumentáció fénykorában, amikor az online térben egymás után pörögnek az emberi méltóságot és élethez való jogot meggyalázó tartalmak, az együttérzés imák és kommentek formájában képernyők mögé sűrűsödik, a vélemények áramlása pedig elapadhatatlan és gyakran szélsőséges,
könnyű azt érezni, hogy az emberi faj moralitása egyre mélyebbre süllyed, s egyre nehezebben menthető meg, vagy inkább menthető fel.
Népcsoportok kiirtását, cenzúrázatlan merényleteket és kínzásokat érhetünk el egyetlen kattintással; figyelmeztetés nélkül bukkannak fel a hírfolyamunkon, s néhány másodperc elegendő ahhoz, hogy a retinánkba égjenek, napokig az agyunkban fészkelődjenek, s kérdések sorozatát indítsák el bennünk – már ha elindítják. Persze, előnyei is vannak a hírek gyors terjedésének; többek között
olyan események kerülnek a köztudatba, amelyek megtörténését legszívesebben elhallgatták, igazságtartalmát elferdítették volna
a bűnösök. Az elkövetőket meghurcolja a szociális média, lejáratókampányok sorozatát indítják ellenük, bojkottálják őket és bátran adnak hangot elítélésüknek. Az, hogy van tér és lehetőség ezeket megtenni, pozitívum – már ahol tényleg lehet. Mi a helyzet azokkal a történésekkel, amelyek nem a „szólásszabadság korában” estek meg? Olyanokkal, amelyek egy egész nemzetet megráztak, mégis csendes elhallgatásra és elfojtásra ítéltettek?
A kvangdzsui felkelés is ilyen. Az eset 1980-ra datálható, negyvenhat évvel ezelőttre, így a médiában már régóta nincs hírértéke. Nem része a világtörténelmi diskurzusnak, s cenzúrázott mivolta miatt a dél-koreainak sem volt sokáig; alámerült az elfeledett tragédiák „tömegsírjába”. Pedig
a kvangdzsui mészárlás egyike azon felfoghatatlan népirtásoknak, amelyet egy ország saját polgárai ellen követett el,
s az okozott trauma után hallgatásra, rezignált elfogadásra kényszerítette népét. A felkelés háttere klasszikus lázadástörténet: szembeszállás a diktatúrával, az elnyomással és az igazságtalansággal. A kezdeményezést diákok indították „a mészáros”, Cson Duhvan vezetése ellen. Önmagában szívszorító, hogy több száz dél-koreai fiatalt hallgattatott el örökre a saját kormánya azért, mert egy élhetőbb, szabadabb és átláthatóbb jövő reményében szólaltak fel, de
a mészárlás olyanok életét is megkövetelte, akik csupán rosszkor voltak rossz helyen, belekeveredtek a káosz sűrűjébe.
„Miért kell elénekelni a himnuszt azoknak, akiket a saját országuk katonái öltek meg? Mi értelme a lobogónak? Mintha nem az országuk gyilkolta volna le őket.” (15.) – teszi fel kérdéseit a Nemes teremtmények, a dél-koreai író, Han Kang második magyar nyelven megjelent regénye, melynek első kiadásával 2018-ban találkozhatott az olvasó.
A Jelenkor Kiadó négyszeres megjelenést szentelt a kötetnek az elmúlt nyolc évben, fordítását Kiss Marcellnek köszönhetjük.
Han magyarországi népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nemrég jelent meg negyedik magyar nyelvre fordított regénye, a Nem válunk szét, amely egy érzelmekben gazdag, figyelemreméltó, megrázó történetet ígér, hasonlóan a Nemes teremtményekhez. Utóbbi nem cselekményében, hanem részleteiben és gyönyörűen megfogalmazott, mellbevágó mondataiban a legerősebb.
A 2024-ben Nobel-díjjal kitüntetett szerző sztoikus érzékenységgel tárja az olvasó elé az emberi test, lélek és psziché kapcsolatát,
az elszenvedett traumák meghatározó lenyomatát. A magyar recepció előszeretettel utal Han írásaira „történelmi gyászmunkaként” – nem véletlenül.
A Nemes teremtményeket nem csupán az újonnan megjelent Han-regény fényében ajánlom újraolvasásra, hanem azért is, mert elmossa a határvonalat múlt és jelen között; mondanivalójában és felvetett kérdéseiben
egyszerre méltó és alkalmas arra, hogy párbeszédbe lépjen világunk aktuális szocio-politikai és etikai dilemmáival.
Diskurzust kezdeményez test és lélek egymásra való elválaszthatatlan hatásáról, megkérdőjelezi a nemzeti értékek és a szabadság témakörét, valamint különleges módszert alkalmaz arra, hogy bemutassa az emberi brutalitás és a kollektív trauma problematikáját, amely napjainkban sem látszik rendeződni. Elég csak az Izrael és Palesztina közötti konfliktusra gondolni, ahol élőben, lélegzetét visszafojtva nézhette a világ, ahogyan megpróbálnak egy egész népet a földdel egyenlővé tenni. Sajnos nem újkeletű tragédiáról beszélünk, és nem is ez az egyetlen „kortárs” eset;
rengeteg szörnyűségnek nem, vagy szinte alig terjed híre széles körben.
„Mintha ez az állandó brutalitás a génjeinkben lenne.” (134.) – jegyzi meg a regény, tökéletesen egyértelművé téve, hogy ez egy, az emberiség létezésétől kezdve tartó probléma, amelynek a társadalom folyamatosan elszenvedi a következményeit. Han műve a nehezen megemészthető és megválaszolható, súlyos kérdések könyve. Hol kezdődik és hol ér véget az ember? Mi alapján válik virálissá egy katasztrófa, míg egy másikról nemhogy a világ, de saját nemzete is alig tud(hat)? Többet érnek bizonyos életek más életeknél? Dönthet az ember a saját sorsáról vagy elkerülhetetlen módon mások döntenek helyette? A Nemes teremtmények nem kímél;
nyíltan bírálja az embert és az emberiséget, az élet értelmét, anélkül, hogy bármiféle megoldást kínálna.
Az olvasó elé tárja a terrort, köré csavarja, majd engedi feloldódni benne. A regény magyar címe (az angol: „Human acts”, tükörfordításban „Emberi cselekedetek”) is ironikus, és rögtön az első megválaszolásra alkalmas kérdéssé válik: mit jelent nemes teremtménynek lenni?
Persze a mondanivaló ennél sokkal összetettebb, de ez akkor tudatosul az olvasóban, ha már befejezte a mű befogadását. Nem érdemes kertelni:
a történet lassú, vontatott, ráadásul helyenként zavaros megállapítani, hogy ki a megszólaló és ki a megszólított.
Mégis a legváratlanabb pillanatokban, figyelmeztetés nélkül forgatja meg a kést a szívekben. Olyan, mintha valaki egy titkot suttogna a fülünkbe: halk, őszinte vallomásként tárja fel a hosszú ideje visszatartott információkat. Beszél a gyászról, körüljárja a trauma gyökerezését, a saját tapasztalásunk után keletkezett lelki és szellemi harcot, bemutatja a túlélők bűntudatát, az ember és ember közötti kapcsolatot, de legfőképpen az empátiáról és annak hiányáról fest éles képet.
Egyszerre tárja fel az átélt trauma közös megtapasztalását és az egyéni küzdelmet,
melyben a lélek értelmet próbál adni valaminek, aminek szinte képtelenség: „Egyedül küzdök, minden egyes nap. Küzdök a pokollal, hogy túléltem. Küzdök a saját emberiességemmel. Küzdök a gondolattal, hogy a halál az egyetlen menekülés.” (135.)
A regény több perspektívát követ, több hangnak is teret ad a felkelés/mészárlás különböző stádiumaiban.
Élők és holtak szólalnak meg, visszafogott hangon tárva fel szenvedéseiket; megmutatkozik, hogy egyetlen esemény mennyi különböző tragédiát, nyomorúságot és fájdalmat eredményezhet. Az első, az ötödik és a hatodik fejezete E/2-ben olvasható. Ez ritka narrációs eljárás, de ebben a történetalakításban megállja a helyét. Bár egy bizonyos szereplőhöz szólnak,
az olvasó mégis úgy érezheti, mintha hozzá beszélnének, mintha ő is részese, szemtanúja vagy túlélője lenne a kvangdzsui borzalmaknak:
„Bárcsak még rosszabb lenne a szemed és minden, amit közelről látsz, csak homályos, elmosódott folt lenne! Azonban amit most látsz, az egyáltalán nem elmosódott. Nem engeded meg magadnak, hogy könnyebb legyen, nem csukod be a szemed, mikor felhajtod a vásznat, és akkor sem csukod be, amikor visszahajtod.” (44-45.) Ezek a fejezetek egy bűntudattól vezérelt, tizenéves iskolás, egy túlélő és az őt kérdező, disszertációját író professzor, valamint egy gyászoló anya sorsáról, gondolatairól és agóniájáról számolnak be.
A második és a negyedik fejezet E/1-es szólam, ezek a regény legsúlyosabb húzóelemei; míg az egyik egy halott tinédzser, a másik egy felfoghatatlan kínzásokat átélt egyetemista perspektívájából mutatja be, hogyan él vissza a hatalom az általa birtokolt erőforrásokkal és lehetőségekkel, hogyan alázza és gyalázza meg azokat, akik ellentmondanak vagy szembeszállnak vele. Mindkettő
brutális, vérfagyasztó, szinte atomi részletességgel ír a test által elszenvedett atrocitásokról.
Az egyik fejezet a test bomlásáról, míg a másik inkább az elme bomlásáról mesél. Utólag az értetlenség, az igazságtalanság érzete és az abszurditás keserű szájíze marad, úgy az eltávozni készülő lélek, mint az életben maradott számára. Az egyetlen E/3-ban megírt fejezet a harmadik, amely a felejtés aktusának enged teret, ugyanúgy
párhuzamba hozva test és lélek motívumait – ezek visszatérő elemei Han Kang stílusának.
Egy átélt kegyetlenség elfeledésére tett kísérletet mutat be: egy szerkesztő hét napon keresztül idézi fel, majd igyekszik egyesével elfelejteni a pofonokat, amiket kapott, szám szerint ugyancsak hetet. A véraláfutások napról napra halványulnak, míg teljesen el nem tűnnek, így a fizikai jelek megszűnnek; az igazság viszont megmarad.
Izgalmas a párhuzam a szerkesztő által elszenvedett agresszió és az állása között,
ugyanis arra kérik, hogy különböző írásokat cenzúrázzon; lényegében életének ezen szakasza a kegyetlenség fizikai nyomainak eltüntetéséről szól. Az elhallgatás kikényszerítése további károkat okoz az egyénben, meggátolva abban, hogy feldolgozhassa az agresszió teremtette, és az azáltal hátrahagyott iszonyatot.
Az élet nem áll meg, hogy megvárja a szenvedőt, nem könnyít a fájdalmon, zavartalanul folytatódik tovább. Nem megértő, cserébe elvárja, hogy mint a hírek, amelyek percről percre váltják egymást, a gyász is gyors lefolyású legyen. Erről árulkodik
a regény másik kulcsmotívuma: egy szökőkút, amely a lázadás idejére leáll, de a mészárlás után néhány nappal újra működésbe hozzák.
Han egyik karaktere fel is teszi az égető kérdést: „Csak néhány napja volt a vérfürdő, és már be is kapcsolták, mintha minden visszatért volna a rendes kerékvágásba. Mégis miért? Nem gyászolhatunk még egy kicsit?” (69.) Mindenki máshogyan, de főleg eltérő időintervallumban dolgozza fel a gyászt. Traumák és bűntudat sokasága nehezedik az életben maradottakra: „Nehéz csak úgy elfelejteni azt, ami történt, egyetemre menni, mint a többiek, utána pénzt keresni… egyszerűen csak élni. Nem tudok megszabadulni a súlytól, ami a vállamat nyomja.” (84.)
Az elhallgatás és a gyors elfogadás szorgalmazása egyformán káros és egészségtelen az egyénre nézve,
amelyet számos modern pszichológiai diskurzus alátámaszt. Különösen fájdalmas, ha a „sajátjaink” fordulnak ellenünk ennyire vérengző, követelőző, alávaló kegyetlenséggel, amikor az összetartás megbomlik, és milliók szenvednek egy maréknyi ember döntése miatt. Az egó és a hatalom részegítő lehet, és ha az irányítás a kezünkbe kerül, úgy hisszük, bármit megtehetünk, akár következmények nélkül.
A brutalitás többarcú és megkerülhetetlen; gyakran onnan érkezik, ahonnan nem is számítanánk rá:
„Hogyan lehetséges, hogy egy arc ennyire tökéletesen el tudja leplezni azt, ami mögötte van? Hogyan lehet, hogy egyáltalán nem látszik az érzéketlenség, a brutalitás, a vérszomjas személyiség?” (76.) Egy, a saját országát megvédeni felesküdött személy azt a népet tiporja, kínozza és sanyargatja, amelynek védelmére és képviseletére felesküdött? Gyomorforgató és szinte elképzelhetetlen, mégis gyakoribb, mint hinnénk.
Ha a kortárs popkultúrát vesszük figyelembe,
érdekes párhuzam vonható a regény és a Nyerd meg az életed (Squid Game) című sorozat között,
mely szintén egy dél-koreai alkotás. „A kegyetlenség tapasztalata az egyetlen, amiben mint faj, osztozunk? A méltóság pedig, amit annyira fontosnak tartanánk, nem más, mint önbecsapás, hogy elfedje azt az igazságot, hogy mindannyian rovarrá, zabáló vadállattá és egy darab hússá alacsonyodhatunk? A megalázottság, a sérültség, a lemészároltság, bizony az emberiség sorsa, melynek elkerülhetetlen volta a történelemből is kitűnik?” (134.) – teszi fel a kérdést Han Kang, s
hasonló dolgokon elmélkedik Hvang Donghjok sorozatának főhőse, Szong Gihun is.
A sorozat egy vérengző, kegyetlen játékot mutat be három évadon keresztül, amelyben adósságban lévő emberek küzdenek életre-halálra, miközben néhány gazdag személy a háttérben fogadásokat köt, és bűntudat nélkül szórakozik a nyomorukon. A játék elmossa a határokat bajtárs és ellenség, ember és ember között, bemutatja, hogyan alakíthatja a kétségbeesés, a kapzsiság és a félelem az emberi pszichét és morált. Gihun törekvései, annak bizonygatása, hogy az emberek igenis együttérző, empatikus lelkek, sorozatosan megbukik; egymás után veszíti el szövetségeseit, maga is bűnrészesévé válik a kegyetlen tetteknek, míg végül saját példáján keresztül szemlélteti, milyen áldozatot hozni; hogy mit jelent „nemes teremtménynek” lenni.
Gihun szenvedései, átélt traumái és elkötelezett hite hasonlatos a Han regényében feltüntetett alakokéhoz:
„Az életem nem rajtam múlik, és én csak annyit tehetek, hogy átélem a fájdalmat.” (104.) – szól a regény egyik legsúlyosabb mondata, melyet néhány oldallal később a következő sor követ: „(…) miért halt meg ő, és én miért élek?” (107.) Elfogadni az abszurdumot, lenyelni az értelmetlenséget, összeszorított fogakkal tűrni az életünket sújtó csapásokat: ez a sorsa az embernek.
Nyolc évvel magyar megjelenése után Han regénye ugyanolyan releváns, mint kiadásának pillanatában. Újraolvasása azért ajánlott, mert
nem egy múltbéli problémáról beszél, hanem olyasvalamiről, amely jelen idejű tapasztalásunk része.
Egy olyan világban, amelyben a közöny és az elhidegülés dominál, ez a történet megtanít arra, hogy fontos vállalni, átérezni a gyászt és a fájdalmat. Megtartja az együttérzést és kiemeli annak szükségességét; gyógyulni csakis úgy lehetséges, ha nem elfojtjuk, hanem beszélünk az átélt agresszióról, s embertársaink megértésével együtt dolgozunk azon, hogy az élet újra könnyebbé váljon. A Nemes teremtmények elborzaszt, de tanít, arra, hogy az élet egyetlen szempillantás alatt véget érhet, és valójában csak annyi hatalmunk van felette, amennyit körülményeink engednek nekünk.
A lélek súlyát mérlegre helyezi, de a vakszerencsére bízza annak további sorsát;
a halál nem válogat, nem bizonyos kritériumok alapján szedi áldozatait, és sem ideje, sem körülményei nem választhatók meg. A túléléssel ugyanez a helyzet. Han Kang stílusa „hirtelen halál”; semmi előjelét nem adja annak, mikor vág gyomorszájon bennünket. Éppen olyan előreláthatatlan, mint a tragédiák, amiket bemutat. A kvangdzsui mészárlás talán csak egy „újabb” szégyenfolt az emberiség szőttesén, de beszélni róla elengedhetetlen.
Az epilógusból megtudjuk, hogy az író nem közvetlen elszenvedője volt a történteknek, de van kötődése hozzá,
így csak részben fikcionalizálta a realitást. Talán ez a legszebb az egészben; valaki olyan ad hangot egy, a nemzetében átélt eseménynek, akinek csak közvetetten van köze hozzá, mégis fontosnak tartja, hogy mások is tudjanak róla. Így válik ezen regény megírásának cselekedete magává az együttérzés kézzel fogható lenyomatává; azzá, amelynek felismerésére és gyakorlására buzdít bennünket.
Han Kang: Nemes teremtmények, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018.
Borítófotó: Christine Olsson
