Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Horváth Adél Sok ördögök című regényéből (Helikon Kiadó) kínál részletet.
Sok ördögök
(részlet)
Már másodjára nyomta meg a csengőt, de nem hallott semmi mozgást. Lábujjhegyre állt, úgy nézett át a kerítés felett. Ásított, aztán bosszúsan szuszogott. Erika parfümje megült az orrában, sehogy sem bírt szabadulni tőle. Utálta azt a parfümöt, biztosra vette, hogy egy drágább illat silány utánzata, émelyítően édes, primitíven ragacsos. Ismét körbenézett, amikor látta, hogy tiszta a terep, hangosan szellentett egyet. Úgy nevetett, teljes testében rázkódott. Akkor sem bírta abbahagyni, amikor Kati néni ajtót nyitott neki.
– De jó kedved van, fiam!
Még folytatta pár másodpercig, aztán erőt vett magán.
– Jó munkához jó kedv kell – válaszolta, közben olyan hévvel nézett végig Kati nénin, mintha egy bikinis topmodell állt volna előtte. Az öregasszony kötött kardigánt, alatta zöld otthonkát viselt. Lábszárát pőrén hagyta, és csak egy cérnazokni volt a lábán. A girbegurba lábujjak körvonalain ismét nevetni kezdett.
– Nem fázik a lába, Kati néni? – kérdezte, de a mondat vége felé már érezte, hogy egyre nehezebben forog a nyelve.
– Húztam zoknit, fiam – dörmögte az öregasszony, majd intett neki, hogy menjen beljebb. – Bocs, hogy ilyen soká jöttem ki, vendégem van.
– Ráérek – válaszolta. Kati néni bicegve indult el előtte, aztán olyan sebességre kapcsolt, alig bírta követni.
– Innestől kéne levágni a nagy almafáig – intette Kati, mutatóujját a göcsörtös törzsű fára szegezte. – Már felszedtem a hullóját, meg ami itt-ott vót, hogy ne legyenek útba – mondta, majd a másik irányba fordult. – Erről meg, hát, úgy a ház oldalával egy vonalban. Vót a mezsgyén egyszer kerítés, de nem tudom, hova lett. – Bercinek felszaladt a szemöldöke. Kati magyarázkodni kezdett. – Azt nem tudom, mikor tűnt el, csak, hogy mikor vettem észre, hogy már nem vót ott. Meg úgy sose nagyon érdekelt, arról nincsen szomszédom.
Berci vállat vont.
– Boldogulsz? – kérdezte tőle Kati, mire bólintott. – Jól van akkor, megyek, mert itt a dédunokám.
– Majd kopogok, ha kész vagyok.
– Jó, jó – mondta Kati néni, és már indult is vissza a házba. – De kifizetni csak holnap tudlak, nem baj? – tette hozzá gyorsan, mire Berci csak legyintett egyet. Addig nem indította be a fűkaszát, amíg Kati be nem ment a házba. Valamiért az apja jutott eszébe, de amilyen gyorsan jött ez a gondolat, olyan gyorsan tovább is állt.
Percekig vacakolt a kaszával, sehogy sem bírta berántani. Amikor aztán sikerült, nem tudta eldönteni, hogy csíkokban, srégen, körkörösen, esetleg sakktábla alakzatban nyírja le a gazt. Azt sem tudta, honnan jött ez a gondolat, eddig mintha csak úgy simán lenyírta volna. Kovács Icánál is csak úgy ment, de ha jobban belegondolt, már kurvára unta, igazán ideje volt valami újat kipróbálni. Azt sem tudta, mi lenne hatékonyabb, ha az ólaktól haladna a hátsó mezsgyéig, vagy hátulról jönne inkább előre. Abban meg végképp nem volt biztos, hogy ez egyáltalán befolyásolná-e a kaszálás hatékonyságát.
Hosszasan gondolkodott, végül eldöntötte, hogy spirálban megy neki, a nagy almafától kiindulva. Lelki szemei előtt az amerikai középosztály gyepszőnyegei lebegtek. Az egymásba olvadó karikák ízlésesen lélekölő egyhangúsága. Az almafához sétált, próbálgatta, honnan lenne a legjobb elkezdeni a spirált. Balról jobbra vagy jobbról balra indítsa el? Aztán ahogy nekilátott, kezében a fűkaszával tudatosult benne, ez bizony nem fűnyíró, úgyhogy nem lesz itt semmilyen minta. Felbugyogott belőle a nevetés. Előkotorta a fülhallgatóját, elindította a félbehagyott operáját, úgy állt neki a gaznak.
Kaszálás közben a gyomnövényeket tanulmányozta. Volt ott elvirágzott pitypang, millió fehér here, elszáradt disznóparéj, tyúkhúr, tarack, a telekhatáron taktikainak vélt csalán. Ezeket csak azért ismerte névről, mert gyerekkorának végtelen nyarain a nagyanyja beleverte, hogy a nyúlnak emezt, a tyúknak amazt kell szedni, a disznónak meg megint mást, aztán kapott, ha eltévesztette. Ezektől a fenekelésektől akkora szakértője lett a növényeknek, hogy a váradi líceum biológiatanára mindenképp botanikust akart belőle csinálni. A tanárnő annyira elszánt volt, hogy még Berci anyjával is csúnyán összeveszett, aztán emiatt át is helyezték egy másik tankerületbe. Végül is, gondolta a kaszát szorongatva, most nem is állok olyan messze a botanikusságtól.
Ezen aztán megint olyan jól szórakozott, hogy csak akkor ocsúdott fel a kuncogásból, amikor valaki megveregette a vállát. Ijedten fordult hátra, kezében a kaszával, kis híján nekicsapva a mögötte álló lány lábszárának.
– Baszd meg! – kiáltott fel a lány, miközben hátrébb szökkent. A kezében tartott tálcáról csak úgy potyogtak le a sütemények a frissen vágott gazba.
– Jesszus, bocsi – vágta rá Berci, majd gyorsan leállította a kaszát. Kikapta a füléből a fülhallgatót, zsebre vágta, aztán a lányhoz lépett. – Jól vagy?
– Majdnem levágtad a lábam!
Berci lehajolt, gyorsan végigsimított a lány lábszárán. Felsóhajtott, amikor nem érzett rajta sérülést.
– Azért nem kell túlzásokba esni! – forgatta a szemét Berci. – A közeledben sem volt! Amúgy meg, ha neked is megyek, max megkarcol.
– Inkább nem próbálnám ki!
Nekilátott felszedni a süteményeket. A lány is leguggolt, kisebb-nagyobb sikerrel próbálták lepiszkálni az almás tésztára tapadt fűszálakat. Berci csak most vette jobban szemügyre. Szép arcú volt, nagy orral, vastag, széles szájjal, szögletes állkapoccsal. Az a fajta nő, akinek jól áll, hogy dühös.
– Én már többször megvágtam magam, aztán még egyben vagyok. Nem lett volna nagy bajod – magyarázta, közben visszapakolgatta a tálcára a süteményeket.
– Amúgy elég régóta ordibálok mögötted – hadarta a lány, mire Berci vállat vont.
– Nemigen hallottalak. Eleve ment a kasza, meg a Borisz Godunov a háttérben.
– Valószínű – horkant fel a lány. A felső ajka alól kivillanó szabálytalan fogsor még inkább elbűvölte Bercit.
– Ezt most nem értem.
– Azt akarod mondani, hogy egy operára vihogtál ilyen esztelenül?
– Kevésbé fájna, ha populárra vihogtam volna? – kérdezett vissza Berci. – Gondolom, ezt nekem küldte Kati néni – mondta, két ujja közé vett egy szelet süteményt és a szájába tömte.
– Jaj, azon még… – kezdte a lány riadtan, majd legyintett – …van fű – fejezte be, de Berci addigra már megrágta. – Mondjuk, ahogy elnézlek, téged nem zavar.
– Valaki olvas a sorok között – mondta csámcsogva Berci, közben elismerően bólintott. A lány hitetlenkedve nézett rá.
– Konkrétan vérben úszik a szemed.
– Ha kell, csak simán kérhetsz is.
A lány nevetni kezdett.
– Az szép. Fogadjunk, a nevemet sem tudod, de fűvel kínálsz!
– Tudnom kellene a neved? – kérdezte, mire a lány csalódott tekintettel nézett végig rajta.
– Várj már… – kezdte halkan. – Te egyáltalán nem emlékszel rám?
– Kéne? – kérdezett vissza, mire a lány csak forgatta a szemét. Hiába vizslatta egyre tüzetesebben, egy porcikáját sem találta ismerősnek. – Alattam jártál licibe? – dobta fel az ötletet, mire a lány lemondóan legyintett.
– Á, nagyon el vagy tájolva.
– És gondolom nem áll szándékodban felvilágosítani.
A lány grimaszolt.
– Vegyél még – emelte felé a tálcát.
– Hé, mondd már, hogy hol találkoztunk – unszolta. Vett egy szelet almás tésztát és a szájába tömte. A lány látványosan elkeseredett, még az ajkát is lebiggyesztette, de inkább tűnt ugratásnak, mint valódi érzelemnek. – Ne haragudj, de így hirtelen tényleg nem tudom – mondta végül Berci. A lány legyintett.
– Semmi baj, régen volt már. Meg gondoltam már akkor is, hogy nekem többet jelentett, mint neked.
Bercit kirázta a hideg.
– De micsoda? Miről beszélsz? Valami támpontot igazán adhatnál! Mikor? Hol? Buli, iskola? Várad, Kolozsvár?
Létezne, hogy ez a lány az egyik egyéjszakás kalandja? Ráncolta a homlokát, de hiába próbált bármit leolvasni az arcáról. Bámulta nagy, zöld szemét, és az a benyomása támadt, mintha már látta volna korábban. Érezte, ahogy lassan összeszorul a gyomra.
– Ha kell még, vegyél, aztán hagylak, mert van dolgod bőven – hadarta a lány, göndör haját a füle mögé simítva. A süteményes tálcát felé tartotta, de ő védekezően maga elé kapta a tenyerét.
– Nem kell. Inkább mondd meg, hogy honnan ismerjük egymást.
A lány ismét a szemébe nézett, majd lassan végigmustrálta teste minden négyzetcentiméterét. Tekintete szégyentelenül kalandozott a nyakára, ott elidőzött, aztán le a mellkasán a hasára, végig az ágyékán és a combján egészen a lábszárára. Bercinek azt juttatta eszébe, ahogy az apja juhot választ a vágóhídra.
– Lehet, gyorsabban haladnál, ha nem szívnál előtte. De ez csak egy tipp – mondta olyan könnyedséggel, mintha nem az előbb szedte volna ízekre a tekintetével.
– Mondom, ha kell, kérhetsz is nyugodtan – vágta rá és remélte, nem veszi észre, hogy remeg a hangja. A lány félmosolyra húzta a száját, majd sarkon fordult.
– Koszta Berci, kis híján levágod a lábam, füvet tukmálsz rám és még csak a nevemet sem tudod. Nem változtál – magyarázta a lány vissza a ház felé. Berci nézte karcsú alakját és valami megmagyarázhatatlan zsigeri érzés uralkodott el rajta. Az ajtócsapódással egyszerre tudatosult benne, hogy fél.
Kapkodva kaszálta le a maradék gazt. Közben egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy a lány tényleg igazat mondott. Ismerős volt neki, de fogalma sem volt, honnan. Ahogy végzett, bekopogott a bejárati ajtón, mire Kati néni kihajolt az ablakon.
– Na, gata, Kati néni.
– Köszönöm, fiam! Holnap gyere, s fizetlek – válaszolta, mire ő bólintott és már ment is az utcára.
Fülszöveg:
„De ki engedheti meg magának, hogy szabadon érezhessen akármit, ha figyelő szemek követik mindenhová? Hogy érezhet szabadon az ember egy kicsi településen? Szabályok kötik az embereket, megszólják azt, akinek a viselkedése nem konform, ezért mélyre szorítjuk dühünket, ami kelepcébe zárva viszont egyre csak rothad és növekszik bennünk. És aztán szemmel verünk, rosszat kívánunk, ütünk, gázolunk, ártunk. Felborítják bennünk az egyensúlyt a sok ördögök, nem látjuk tőlük, hol a határ, s ha nem tudunk mit kezdeni szorító érzelmeinkkel, kiszabadulnak, megtörténik velünk a legrosszabbtól is rosszabb.”
Terék Anna
Borító: Helikon Kiadó
