Szíverősítő
Gömbi testét piros foltok borítják, mintha megverte volna az apja, pedig nem játszunk durván, a fényes trikó alá pamutpólót húz, szégyelli a hónalját. Kellett már valami az életébe, amiért ennyire tud lelkesedni, és nem lehet úgy kiporciózni, mint a géneket a gyerekben, a kosárlabdán nem kell osztoznia senkivel. A felesége, Mariann jól keres, felsővezető egy multinál, és imád dolgozni, Gömbi meg elment GYED-re, szüksége volt erre az új szenvedélyre, ami visszarángatja a közösségbe.
– Na mi van, mesélj! – biztat. – Ekkora a baj?
– Hát ez az. Nem tudom, mekkora.
– De valamit csak sejtesz, nem?
– Hát, amit sejtek, az remélem, nem igazolódik be.
– Ennyire?
– Tényleg nem tudom.
Gömbi tanácstalanul hümmög, közben a cipőjét igazgatja, a sportzoknija lecsúszott, úgy néz ki, mint egy kinyúlt titokzokni.
– Nálunk meg gondok vannak a nagyobbikkal, a suliban balhézott, az egyik kis szarházi elvette a szövegkiemelőjét. Pedig captain marveles volt, hogy segítsem a gyerek szexuális orientációját. Tóni szerint persze…
– Tóni – mondom ki hangosan. – Ez a Tóni… – korrigálok, hátha nem veszi észre, hogy elfelejtettem a fia nevét.
– Nem hiszed el a kölyköt… Olyan, mint az anyja.
– Nem szeret veszíteni, mi? – kérdezem, erre Gömbi elpirul, anyja-fia, mondanám, de nem mondom, nehogy rosszul érezze magát.
– Hát ja. De nem akarlak ezzel fárasztani, inkább menjünk el sörözni valamikor.
– Én tegnap voltam – masszírozom a halántékomat.
– Na, lehet ez a baj.
– Bekaphatod – mosolyodok el, és azt már nem akarom hozzátenni, hogy nem ez a baj, ez már a baj miatt van. Végül mégsem mondok semmit, csak kinyitom a számat, és úgy maradok. Nagyot kattan az állkapcsom, és nézek Gömbire kiguvadt szemekkel, aki először azt hiszi, csak hülyülök, és tényleg, mintha az agyam meg a testem szórakozna velem, talán mert ennyire mostohán bántam velük, előbb csapágyasra hajtom magam, aztán nem engedem őket pihenni.
Az érzés lesből támad, egy láthatatlan acélsodrony tekeredik rám, és nem ereszt, én pedig érzem, de nem látom, nem hiszem el, mégis tudom, hogy megtörténik, a tárgyak határa elmosódik, minden sötétebb és bizonytalanabb kontúrokat kap.
A torkomban a levegő felcsomósodik, mintha kromofággal marnák, átjár a mozdulatlan remegés, megköt bennem a pánik, hallom a saját pulzusomat, a fülsiketítő lüktetés szétszaggatja a fejem.
– Mi történt? Mi van? – kérdezget Gömbi hisztérikusan, de nem bírok válaszolni, némán tátogok, mint egy hal. Régen apám színes guppikat tartott, ha tubifexet szórtál be, megindultak, egymás elől kapkodva el a legfinomabb falatokat, de nekem a kedvencem az algazabáló harcsa volt, ami csak fel-alá libbent az akvárium oldalán, csókos halszáját rácuppantotta az üvegre, és ette az algát egész nap.
Gömbi közben egyre magasabb hangon üvölt, próbál értelmet találni a történésekben, de a fújtatóként ki-be pumpáló testem látványa elborzasztja, képtelen segíteni, ez lehet a legrosszabb, hogy sem értem, sem magáért nem tehet semmit.
– Kihúzzalak, vagy mi a szart kell ilyenkor csinálni? – kérdezi rémülten, látom, hogy látja, ahogy torzulnak a vonásaim, a vén kaszás csak szórakozik, ebbe nem lehet belehalni, de ő bárkivel, így velem is elhiteti, hogy én leszek a kivétel. A pofája gonosz vigyorba torzul, és belenyomja a fejemet a kilencedik bugyorba, én elmerülök, mint Ewan McGregor abban a bizonyos telefosott vécében, de mielőtt még belefulladnék, visszarángat a felszínre, nyolc, legfeljebb tíz végtelennek tűnő perc.
***
Dermedt belek, téveszmék és érzéki csalódások, dübörgő szívzaj, majd ordító csend, extraszisztolé – sziszegi a fejembe épített chatbot, mi az istennek kell erre is rákeresni? A vér besűrűsödik, és visszafelé áramlik a végtagokba, mint könnyű rongylepel, csüng rólam a bőröm. Újabb extraszisztolé, hiába olvastam, hogy nincs olyan, hogy kihagy a szív – egy kipeckelt pillanat örökkévalósága tart fogságban.
Gömbi mellettem áll, még mindig nem tudja, hozzám érjen-e. Jobb nekem így, vagy neki jobb? Hogy nem kockáztat?
– Stabil oldalfekvés? – kérdezi bizonytalanul, majd mintha az elsősegélyen lennénk, óvatosan megpróbál a tanult testhelyzetbe hajtogatni.
– Nem… kell – nyögöm levegő után kapkodva. – Mindjárt… jobb lesz.
A zakatolás közepette ismerős hangot hallok, mély basszus közeledik, vidáman dörmög, mintha rajtam szórakozna. A következő pillanatban a résnyire nyitott ajtó belevágódik Gömbi lábába.
– Hé! – méltatlankodik az ismeretlen.
– Várjál!
Gömbi tartja az ajtót, mint egy hősies várvédő, közben segélykérőn néz rám, de én nem bírok egyértelmű ráutaló magatartást tanúsítani, be kell érnie egy szaggatott sóhajjal.
– Ápolás folyik! – üvölti vissza.
– Leápolás?
– Engedd be – mondom végül. Talán kibírom, de ha nem, akkor sem tudok mit tenni.
– Akkor gyere, bazdmeg! – hagyja rá Gömbi, és eláll az ajtóból. Nyekken a kilincs, Huba esik be, csíkszemei elkerekednek.
– Mi a fasz van itt? Te jól vagy? Iszonyat sápadt a fejed – mondja, és jetilépteivel elhalad mellettem. Hallom, hogy bent újratölti a kannabiszos kulacsát.
– Voltam már jobban is – nyögöm elhaló hangon.
– Jól van haver, kitartás! – mutat egy peace jelet, már megy is tovább, nincs elég csere, pörgetni kell.
Az üresség hullámai nyaldosnak, lassan érkezik a várva várt nyugalmi állapot, a szoba stabilizálódik, a tárgyak a helyükre kerülnek, és bennem is valami, mint mikor lejár a mosás, lassul a centrifuga, érzem, közel a program vége.
Ki tudja mennyi idő telik el, Gömbi pofozgat, kinyitom a szemem, ezek szerint csukva volt, mégis érzékeltem mindent. Nem tudok mit mondani.
– Fasz kivan vele… – próbálom az m hangot is kinyögni, de nincs erőm.
– Velem? – kérdi Gömbi ijedten.
– Nem, dehogyis. Velem.
– Mi volt ez?
– Pánik… roham.
– Volt már ilyen korábban? – kérdezi, a szemei tágra nyitva.
A fejemet rázom.
– Ilyen még nem – hazudom. Nem mondom el neki, hogy ez nem az első alkalom, hogy a múltkor bevásárlás után, a Lidl parkolójában tört rám, szapora légzés, aztán remegés, nagy nehezen elvánszorogtam egy fáig, nekidőltem, szabályosan hozzátapadtam, öleltem, szorítottam, mintha az életem múlna rajta, hátha eggyé válunk, egyszerre rettegtem attól, hogy meghalok, meg attól, hogy a hétvégi bevásárlás közepén odajönnek hozzám, kérdezgetik, hogy mi a baj, segíthetek? De le se szartak. Megint valami drogos a felszámolt tűcsereprogramból, nézd, hogy vörösödik a feje, biztos túladagolta, rohadjon meg az ilyen, jobb is, hogy elpatkol.
– Belülről egyébként nem olyan ijesztő – mondom egy félmosoly kíséretében, és rögtön látom, hogy ezt még Gömbi sem hiszi el, pedig tényleg szeretné.
Csendben keresgélünk, próbáljuk előhívni azt a régi cinkosságot, ami még egy ilyen helyzetet is képes elviselhetővé tenni. Nem sikerül, csak nézünk magunk elé, a földre hulló izzadságcseppeket figyeljük.
– Szerintem menj vissza. Úgy értem, nyugodtan – mondom neki, hiába, ő még mindig sokkos állapotban. A közöttünk nyíló, végtelen lambériányi távolságot Gömbi is érezheti, mivel nem tiltakozik azonnal.
– Látod? Egész jól vagyok – biztatom, és tényleg nem szorongat már az a láthatatlan drótkötél. Gömbi meghúzza a Gatorade-et, kezd megnyugodni szerencsétlen.
– Hát akkor… – mondja szinte bűnbánóan, a műanyag flakont tördelve. Próbálok olyan mérhetetlen jóindulattal nézni rá, amennyire csak lehetséges. Teréz anya vagyok és Ferenc pápa, Scorchy vagyok, a legyengült sárkány, aki csak növényeket eszik, hogy jobbá váljon – ezért a performanszért tényleg járna egy béke Nobel-díj.
Hallom, hogy hátul csöpög a csap, Huba nem zárta el rendesen, a poshadt izzadságszagot felváltja a fingszag. Lehet nem is csatornabűz, hanem a halál közelségének bomlásszaga, a pusztulás előhírnöke, dögkút nyílik a szomszéd öltözőből.
Szabolcsnak vajon jelezte előre bármi, hogy mi vár rá? A gyászhír Viberen érkezett, épp a futópályán rótta a köröket, amikor a lendülete megtört, és a következő pillanatban a Liget nyárfái alatt összeesett. Az egyik kutyás hívta ki a mentőt, de már nem tudták megmenteni. Kamrafibrilláció. Pedig hetente kétszer járt le futni – ólommellényben, még edzésre is úgy járt, olyan kondija volt, mint egy huszonévesnek, de negyvenéves szervezettel és szívbeteg felmenőkkel.
Utólag derült ki, hogy egyszer már rosszul lett a pályán. Nem tanácsolták neki, hogy folytassa, de ő hamisíttatott magának igazolást, meg a Budapest bajnokságban amúgy sem nézték. Ügyesen titkolta, mi is csak utólag tudtuk meg. Két kisgyerek meg egy gyászoló feleség maradt utána.
Persze mások halála végső soron a saját elmúlásunkat juttatja eszünkbe. Az egyik labdafelhozatalnál éreztem, hogy szúr a szívem, mintha az a bokaszalag a pitvaromig érne. Pedig mennyit fogadkoztam, persze, elmegyek kivizsgálásra, apám meg nekünk ígérgette ugyanezt – egy nyomorult bélelzáródás, aztán bakteriális fertőzés abban a lepattant kórházban, csoda, hogy élve kihoztuk, úgy leromlott az állapota odabent.
Harmincéves koromig egyszer jártam kórházban, akkor is Gömbi miatt, a komolyabb sérülések rendre elkerültek, ám azoknak az időknek vége, érzem, hogy már nem a napon ücsörgök, cseppfolyós, sötét árnyék szivárog körém alattomosan, egyre terebélyesedik – a sok szar fölém tornyosul és gúnykacajt hallatva készül maga alá temetni.
Ha erre gondoltam, kiment az erő a kezemből, alig bírtam megfogni a labdát. Meccs előtt kétszer olyan hosszan kell bemelegítenem, mint régen, és a hátamra külön is figyelni, a hosszú hajam nincs többé, a fejbőröm egészségtelenül szürke és hepehupás, a koponyám hosszúkás. Játék közben a szemembe folyik az izzadtság, pillanatok alatt kiszáradok, elfogy a nyálam, érzem, hogy szuvasodnak a fogaim, a lassú enyészet jeleit tapogatom ki a testemen, gyanús foltokat, kitüremkedéseket keresek.
Miután kiderült, mi történt Szabolccsal, nem játszottunk egy darabig. Az üzleti ligában kimaradt egy forduló, a következőben halasztást kértünk. Három hét szünet után így is pályára kellett lépni, ki is kaptunk rendesen.
A hiányzó 7-es mez mellett az üres lelátó látványa volt igazán elviselhetetlen, csak egy unott barátnő, néhány cserejátékos meg Feribá, a szertáros ücsörgött a nézőtéren, előttük, a zsűriasztalnál két srác kezelte az eredményjelzőt. És az egyik támadásnál az a mérhetetlen üresség megindult felém, a széksorok közt összegyűlt, lezúdult a pályára és nekem rontott, benyomult a tudatomba, az eltűnő időt töltötte belém.
Borító: Unsplash
