Személyes ügy
„Ne vedd magadra” – mondták;
de én mégis, mindent eléggé magamra vettem:
a szellőt, a folyót és a mezők színét;
a grapefruit és a bélyegek árát,
az esőben ázó nők nedves haját.
És átkoztam, ami gyötört,
és dicsértem, ami örömet okozott,
ami a lehető legegyügyűbb reakció.
A kormány az apámra emlékeztetett,
a süket füleivel és a törvényeivel,
az időjárás pedig az anyámra,
a trópusi viharaival.
„Élvezd, amíg lehet” – mondták a Boldogságról;
„Előbb gondolkodj” – mondták a Beszédről;
„Tedd túl magad rajta” – mondták
az Összetört Szívek Iskolájában,
de nem tudtam, nem tettem, és most sem
hiszek a végleges szakításban;
én a szilánkos törésben hiszek,
melyet a bűnbánat mocskos szószával tálalnak,
én abban hiszek, hogy mindent ki kell mondani,
aztán mindent visszavonni,
és a biztonság kedvéért még egyszer elmondani,
míg a levegő megtelik sajnálomokkal,
mint köröző madarakkal,
hogy a fák tengeribetegnek tűnnek a szélben.
Ó, élet! Hibáztathatsz-e,
amiért jelenetet rendeztem?
Te voltál az a sárga segédmozdony, a hold,
mely eltűnt a felhőgerinc mögött.
Én voltam a kutya, láncra kötve valami bolond hátsó udvarában,
aki csak ugat és ugat,
próbálva meggyőzni mindenki mást,
hogy ők is vegyék már magukra.
Fordító: Nagy Dániel
Borító: Unsplash
