Két napja még az Alkotótáborban ültem, feküdtem, táncoltam, váltottam teret két belégzésre, vagy éppen beszélgettem reggel nyolckor a fonémák és lexémák viszonyáról. Mindezt olyan minőségű zenékre a fesztivál teljes ideje alatt, amelyekről nem hittem, hogy léteznek egyáltalán. Az pedig, hogy egy fesztiválon egyfolytában ez megy, álomnak is durva lett volna. Relatíve hosszú lesz, úgyhogy dőlj hátra, és akkor olvass tovább, ha érdekel egy speciálisan huzalozott idegrendszeren keresztül átfolyatott végtelenül szubjektív élménycsomag. Ami után könnyen lehet, hogy jövőre veled is egymás mellett találjuk magunkat a nógrádi dombok ölelésében.
Mi ez az egész? Pont ez volt a kérdésem tavaly, amikor életemben először részt vettem ezen a nagycsaládi gyűlésen. A szervezőkhöz köthető a Technokunst és a Lick the Click! sorozat, a hőskorban Frankhegy bulik, a Lärm klub, a hazai vinyl szcéna Mekkája, az Actrecords lemezbolt, és még ki tudja, hány rendezvénysorozat. Meg úgy saccra három évtized szervezői tapasztalata, ami az összejövetel minden négyzetmilliméterén meglátszik. „Camp of minimal music lovers”, hirdeti a molinó a Kisszínpad szélén, és innentől kezdve minden csak túlbeszélés. Nappal csodaszép minimal a négynegyed számos szegletében. Az idei dub–techno nap érezhetően közönségkedvenc. Négyórás ünnepi szettel nyitotta a Kisszínpadot csütörtökön Crimson, aki évtizedek rutinjával mesteri és tökéletes felvezetésként szolgált.
Itt vált gyanússá a helyzet, hogy ha ilyen volt a kezdés, akkor mi lesz itt később?
Például klasszik minimal set Mode és Valens lemezein keresztül. Sokkal kevesebbet hallgattam belőlük, mint szerettem volna, és nagyon várom a felvételt, ha készült, viszont az egyetlen gondolatom örömmel töltött el közben. „Aha, szóval ilyen most a minimal.” Hát köszönöm, akkor én véletlenül pont a lehető legjobb helyen vagyok. Az Acidealt nem hallottam még minimalt játszani, de tudnak, ez kiderült. Az ő előadásuk alatt érkezett meg a perspektíva, hogy a hangtérben megnyilvánuló művészek most éppen a minimal nyelvén mesélnek arról, amiről egyébként szoktak. Máskor mondjuk acid technoul vagy breakül vagy amilyen nyelven éppen szeretnének. Már nem a műfaj a perspektíva, hanem alkotók mutatják meg egymásnak és a közönségnek, amit éppen itt és most el szeretnének mesélni, azon a nyelven, amelyet éppen használni kívánnak.
Itt már bőven megérdemeltem néhány megérkezős, jóféle kisüzemi seritalt. Így keveredtem Jager szettjére, anélkül, hogy tudtam volna, hogy őt hallgatom. Annyi volt meg, hogy valamikor játszani fog a hét folyamán. A Kisszínpadnál mentem el szomorúan kiürült pohárkámat újratölteni, és az átkeverésre, pontosabban a zene építkezésére figyeltem fel. Aztán azt vettem észre, hogy a tánctéren a zenére lélegzem, a testem teljesen random mozgásokat végez tánc címén. Teljes szabadságot élek meg, és az egyetlen gondolatom, hogy
azta, ha ilyen live-ot hallok minimal címén, akkor valami nagyon rendben van.
Erre jön oda Szunyogh Zoli barátom, hé, nem jössz előre? Andris játszik. Mondom „fakk, mindent értek.” cv313 megvan? Csak mert nekem nem volt. Mint anno Ryoji Ikeda esetében, minden túlgondolás nélkül, ugyanígy csak annyit éreztem, hogy hallanom kell, pont. És ilyenkor a testem válaszol, ugyanis akkorát táncoltam, hogy a fal adta volna a másikat, ha lett volna fal. De szerencsére a szabad ég alatt, domboktól övezett csodálatos tájban zajlott mindez. Kiváló kiindulási pont, hogy két évtized után újra elkezdjem mélyebben beleásni magam a minimal csodálatos, testemet-lelkemet megnyugtató ütemeibe.
Éjszaka a napszaknak megfelelően némileg, de nem sokkal gyorsabb ütemek és a techno különböző stílusai fordultak a psy-vonalak felé. Az utolsó hajnalban józanul, a zenétől arcleszakadva kérdezek valakit a nagyszínpadnál, hogy itt meg mi történik éppen, mert ilyet még sosem hallottam. Azt a választ kaptam, hogy hát ez kb. psytrance, csak sokkal lassabban. Bakker, tényleg! Nagyon durva. Utóbbi élményről egyébként Faktor x + Tom Ato tehet. Láttam már a nevüket ezer meg egy lineupban, innentől remélem élőben is átélhetem a mágiájukat, még többször. Fontos említenem, hogy Dj Dork settjei különleges helyet foglalnak el a techno szeánszaim között. Egyrészt a múlt emlékei miatt, másrészt a tavalyi Alkotótáborban játszott szettje alatt történt velem valami, ami
egyszerre volt brutálisan őszinte, mély, gyógyító és egyben a belsőm nem ismert részeit feltáró és transzformáló élmény,
amelyek aztán a téli klubszezonban Technokunstokon folytatódtak. Egy folyamatosan fenntartott energiaszint, aminek a végén egyszerűen nem marad semmi, ami zavarni tud a létezésben. És most, ahogy kétszer is megindultam a Kisszínpad felé, azt éreztem, hogy olyan masszív a tisztítótűz, ami ott megy, hogy mindkétszer Zvezda Beta szettjén kötöttem ki. Ez is alátámasztja, hogy érdemes organikusan létezni, attól függően, hogy mi esik a legjobban, hiába terveztem mást. Beta szettje ellenben váratlan ajándék, és ismét emlékeztetett, hogy nem véletlen szerettem bele a minimalba 20 éve a Kashmir udvar falai között.
Szóval hogy kerültem vissza közel két évtized után a szcénába? Anno ‘96 nyarán, egy forró, száraz éjszakán egyik kezemben orbitális cigarettával, másikban Dankó Pista minőségi asztali édes vörösborral visítva mulatgálok a fent említett Kashmir-udvar szebb napokat is látott aszfaltján. A pult mögött Dj Dork, Feri haverom meg csak annyit mond: „Na ez a frankó szegecselős minimál, apukám!” Fogalmam nem volt róla korábban, a szerelem azonban megmaradt.
Kábé két évvel később elkapott a szabadtéri goa őrület, majd a psychill,
aztán tovább finomodva a dél-amerikai sámáni világból származó autentikus medicine dalok, amelyek mind-mind hozzáadtak valamit az életemhez. Azt viszont végig nem tudtam, hogy akkor mégis mi hiányzik valahol legbelül. Tavaly januárban jött el a pillanat, amikor az imPro zeneiskola egyik képzése közben itthon gyakorolva, brutálisan megmártózva a téli sötétség gyógyító, minden felesleget csontig égető fekete lángjai között, ahogy zokogva, gyomorból üvöltve, iszonyatos technora a saját sound design sávjaimon komplex hangmodulációk paramétereit tekergetem.
Belégzésre vált négynegyedes csenddé az eónok óta kísértő, lélekmély káoszfraktál. Szemvillanással és egy fesztiválszezonnal később tavaly november lett, a szervezők végtelenül megtisztelő felkérésére egyik kezem alatt chawan, a másikban chasen, én pedig Luigi Tozzinak készítem a Kassa Hajó Technokunst backstage-ben a ceremoniális minőségű matchát. Két évtizeddel korábban, a Kashmir udvarban minimalra folyva ezt nem annyira láttam előre. Aztán a dologból valahogy rendszer lett. Akarva-akaratlanul megtanultam kizárólag ceremoniális kakaóval és prémium minőségű matchával bulizni. Reggel hatig, akkorát, hogy Oscar Mulero februári fellépése után majdnem rám zárták a Dürert. És ha már ilyen szépen működik a dolog, akkor mi lenne, ha ezt megmutatnánk másoknak is? Így történt, hogy
az Alkotótábor pénteki napján délután négykor teljesen indokolatlanul fáradtan teaszertartást tartottam a bátor jelentkezőknek
a MOST Tea válogatottan csodálatos minőségű teáiból. Rendesen összezöldteáztuk magunkat, hogy aztán shu puerrel megalapozzuk a délutáni ringatózást. Este nyolcra rendesen megsértődtem. Igaz, hogy hetek óta folyamatosan készülök a fesztiválszezonra, de rendesen eszem, időben alszom, és mégis, a fesztivál számomra második napján valahogy kizárólag pihenni vágyott a testem. Mindezt két órával egy több mint negyven fős kakaóceremónia előtt, Rrose szettjének estéjén. Nincs az az isten, hogy én lefeküdjek aludni. Ahogy baktatok a Kisszínpadnál készülni az estére, azt veszem észre, hogy a tömeg közepén táncolok negyed órája, és annyi energiám van, hogy egy rakétát ki lehetne lőni velem. Gingershot pattog a pult mögött, energikus, táncolós, végtelenül izgalmas ívek, otthonos zenék, amelyekről üvölt, hogy egyenként dedikáltan ide válogatta őket.
Ugyanez volt igaz a Rii5 által összerakott válogatásra. Érezni lehetett, ahogy minden track pontosan akkor és azért volt ott. Volt egy pillanat, amikor épp középen táncoltam, de körülnéztem, és hálát adtam az életnek, hogy így néz ki egy nyári estém. Hogy összegyűlünk gyönyörűen hangosított, kiváló minőségű hangrendszerek előtt, és szettjeikre komolyan felkészült alkotók előadásaira akkorát táncolunk, hogy még az Androméda-galaxisból is látszik.
Itt kezdtem megérteni eggyel mélyebben, hogy miről szól az Alkotótábor.
Amikor a sokadik szettet hallottam, egy pillanatra mintha ráéreztem volna egy mély struktúrára. Mintha a szervezők fogták volna azokat a művészeket, akiknek van valamilyen mondanivalójuk a hangtér frekvenciatartományára lefordítva, és meghívták őket, hogy meséljenek. Mintha egy rituálén vennék részt, ahol különböző terekből érkező üzenetek kapnak lehetőséget megnyilvánulni a különböző alkotókon keresztül. Ahol mindegyik szett egy történet. Hogy minden stílusból a felsőpolcos minőség. És mindezt úgy, hogy szó sincs bármiféle közízlés kiszolgálásáról. Mintha maga a fesztivál volna egy felépített hangsor. Egy válogatott művészeken keresztül megszólaltatott szimfónia, ám az elitizmus vagy az exkluzivitás legkisebb építőeleme nélkül.
Ebben a térben ülünk több mint negyvenen, egy elektronikus zenei fesztivál kellős közepén, kezünkben ceremoniális kakaó, amelyet Dél-Amerikában használnak esküvők, temetések, illetve nagyjából mindenféle szertartás alkalmából. Abból a célból, hogy az elméből a szívbe érkezzenek, hogy a mentális tér zaját az érzelmek és intuíció csendje váltsa fel. Nyugaton is van erre megoldás szintetikus alapon, ám a kakaó kizárólag sok vizet és félig üres hasat kér cserébe. Egészen szürreális élmény volt, ahogy ebben a környezetben hatni kezdett egy természetes, gyógyító medicina. Éjfél, a kakaó táncolna, a testem pihenne, úgyhogy megtámogatom egy szertartásos figyelemmel elkészített másfél adagos matchával, és figyelem, ahogy felhangzik Rrose első néhány üteme.
Elkülöníthetetlen, szubjektív valósággá olvad hang, mozdulat, a színpad köré vetített vizuál.
A mellettem táncoló lány és a saját aurám összeolvadó áramlatai, a föld lüktetése, a szubtartomány testet átrezegtető basszusai. Transz, a létezés megnyilvánulásai ott, ahol előbb még a semmi volt, egy lélegzetvétel eónokká duzzadó nanoszekundumai és egy következetes hangokból határozottan felépülő, folyamatosan változó hangszobor. Látom a rétegeket, látom, hogy ez építészet. Vázra épülő textúrák, absztrakt geometria, a látható tartományon túli színek a mentális térben, és a ritmus, amelyen az egész rétegenként változik. Itt értem meg, hogy miért vonzódom a kísérleti zenéhez, és hogy mit jelent kommunikálni valamit a hangtér tartományát eszközként használva, mégis dimenziókkal kibővítve annak kereteit. Architektúra, ez a fogalom vibrál bennem, miközben Rrose mesél, nyíló terekkel és pulzáló hullámokkal. Látom épülni a szobrot, az architektúrát, az absztrakt objektumot, amelynek az egyik formája a hang. Valami születik bennem: most születek önmagammá.
Ez az a pont, amit egyszerűen lehetetlen átadni, ha valaki nincs ott, még akkor sem, hogyha otthon meghallgatja a szettet. Mert egy ennyire specifikusan erre a térre készült összeállítás, amely élőben születik, a közös tánc, a helyszíni transz egy komplex élmény-, inger- és tapasztalatcsomagot kínál, amit semmi nem helyettesít. Szerintem tipikusan
Rrose az egyik ilyen előadó, akinek a performanszai messze túlmutatnak egy sima live act vagy DJ set dimenzióin.
Zságer Balázs előadásai jutottak eszembe közben. Legalább ennyire absztrakt, összetett és szerteágazó az a világ, amelyet most kezd kifejezni, és legalább ennyire élőben nyilvánul meg igazán. Nekem nagyon tetszik ez az irány, mert sokkal több, mint egy sima buli. Talán nem is a „buli” kategóriába tenném, talán most születik az a kategória, amelybe majd egyszer besorolható lesz. Ha ebben az esetben kell bármiféle kategória, vagy besorolás egyáltalán… Zvezda Beta hozott vissza a földre, és került a helyére egy újabb referenciapont. Az alapján, amit hallottam, a minimal él, virul, köszöni, jól van, elképesztően jól áll neki a kortárs sound design. Lesz mit hallgatnom a következő fellépéséig. Délután fél hét, péntek, pakolom az arcomba az Otaku ramen tápanyagban gazdag levesét, közben locsolom az emberekbe a hidegen áztatott senchát és dancongot. (Óvatosan oxidált oolong, kb. lelkem teája, keress rá.)
Dorknak épp totál kiakadok, hogy ilyen nincs, hogy ahogy elindulnak a színpadok, egyfolytában és megállás nélkül, végig és mindkét helyszínen olyan zene szól, amelyre azonnal mozogni kezd a testem. Pedig a létfenntartáshoz szükséges ősi és szakrális rítusok, mint zuhanyzás, evés, vécéhasználat, valamint a csapolt kisüzemi sör vásárlás szentnégységnek egyszerűen meg kell történnie. De hát mikor, kérdem, mikor, amikor táplálkozás közben, fényes nappal este hatkor olyan zene szól a Kisszínpadról, hogy mindjárt bemegyek visítva veretni egy hatalmasat. Hiába tartottam félájultan teaszertartást még fél órája, ami után muszáj táplálkoznom. Jaj, jaj, meg még egy kis jaj, de úgy tényleg és őszintén jaj! Mint kiderült, Acsa & Dorotax okozott átmeneti idegösszeomlást, ezúton is köszönöm szépen, jöttök ti még az én utcámba!
Sötét van, nem tudom ki játszik, a hátamon fetrengve, cigarettát lóbálva nevetek.
Mellettem egy velem pont egykorú lány világít, és nagyon örülünk egymás társaságának, velem szemben az újonnan megismert cimbim, akitől többet tanultam egy fél cigi alatt a fizikáról, mint egész középiskolában összesen. (Ennek részben lehet az is az oka, hogy a fizikatanárral volt egy ki nem mondott megállapodásunk, hogy amennyiben szépen nyugodtan a vécében dohányzom a barátaimmal, ahelyett, hogy az óráján bontom a törékeny rendet, akkor számíthatok egy stabil kettesre. Mindkettőnk részéről állt az alku.) Végtelenbe nyúló beszélgetések először találkozó emberek között, akik tökéletesen értik-érzik egymást. Van az, amikor összenéztek valakivel, és innentől biztos, hogy cimbik lesztek. Ez történt a teázáson, egy másik lány a kedvenc mesefigurám lett, és a szintén baromi jófej pasija nemhogy nem problémázott, hanem a párommal és velük közös kirándulást is leszerveztük szeptemberre. Így. Így, kérem szépen.
„De jó az energiád!” hangzik el egy kísérleti techno szetten a mellettem álló felnőtt nő formájú, egyébként csodaszép felnőtt nőtől, akivel Rrose szettje alatt csak a szeánsz erejéig hangolódtunk össze, további szavak, vagy bármi egyéb nélkül, ami túlmutatott volna a jelenen. Biztonságos tér voltunk egymásnak, valami nagyon hasonló helyen éltük meg mindketten ezt a különleges, hangalapú műalkotást. Tökéletesen biztonságban éreztük magunkat, és az egész arról szólt, hogy itt, most ebben a pillanatban hasonlóan érezzük a jelent. Se több, se kevesebb. Szó sem hullott sokkal több, csak a tiszta jelenlét. Mert ez ilyen. Mert ez ennyire kényelmes, biztonságos, otthonos. Ez az egész az. Pushkarev, természetesen. Nem szaporítanám a lassan végtelenszámú karaktert: YouTube, tőle bármi. Bármikor. Ismeritek Andre Kronert munkásságát? Én nem ismertem, bár rajtam kívül valószínűleg mindenki más igen.
Tudod mi lesz, ha összerakod a live act valósidejűségét és egyedi megoldásait a tökéletesre finomhangolt minimal hangzással? Ő.
Életem meglepetése, remélem folyt. köv. Közeledett a szombat éjjel, és bár kizárólag kakaó és matcha tartott ébren, váratlanul hosszúra nyúlt a péntek éjszaka. Márpedig a Techlake-en történt hajnali szettje után mindenképpen kíváncsi voltam, hogy szoliver milyen formában meséli el a történetét a techno nyelvén keresztül, még akkor is, ha ez hajnali ötkor fog megtörténni. (Slym, aki a közös entitásuk másik fele, valamelyik nap reggel hatos előadása sajnos az időpont miatt ebben az évben számomra még a kísérletig sem jutott el.) Már csak azért is, mert ez esetben a szoliver előtt fellépő subotage általam ritkán hallhatott, ám a létezésem egyik aspektusához valahogy közel álló, szívből születő játéka alatt is táncolhatok egy hatalmasat.
Valamikor kettő körül adtam fel, amikor fél órája a Kisszínpad előtt háton fekve ujjmozdulatokkal táncoltam a testem utolsó ébrenlétre képes energiáiból, beletörődve, hogy nem hallhatom Mankind valahogy pont tökéletes hangzású szettjét. Pedig a Free Sequence Label Night után megfogadtam, hogy amint alkalmam lesz rá, mulatgálok rá egy hatalmasat. Hajnali 4:44-kor ébredek. Esélyem nem volt visszaaludni, full kómában battyogtam a Nagyszínpad felé, duzzogva, hogy a Tanár úr már megint rohadt korán tartja nyilvános előadását. Fél órával később nem voltak problémáim. Azóta sincsenek.
Másnap (aznap) kisimulva ébredek, vár a nagy finálé.
Nagyon szerettem volna meghallgatni Chillum Trio fellépését, már csak azért is mert hallani szerettem volna élőben a szettje alatt, amit a mikrosamplingről és a többi varázslótechnikáról tanultam tőle az imPro zeneiskolában. Szerintem még ébren sem voltam, mikor kezdett. Pablo Bolivar zárószeánszára azért mégiscsak összeszedi magát az egyszeri táborlakó, és boldog mosollyal, könnyű lélekkel repül a pulthoz, kikérni a most már tulajdonképpen majdnem tradicionálisnak mondható koktélt az évi rendes, Pablo Bolivarra eltáncolt gin-tonik szertartáshoz. Innentől örömtánc, minden, ami felhőtlen, felszabadult, ünnepi.
Egyedül mentem az Alkotótáborba, szándékosan, mert szerettem volna, ha egyénileg élhetem meg a tapasztaltakat. Ez, onnantól kezdve, hogy tartottam két szertartást talán több mint hatvan embernek, idéntől eleve kizárt. Másrészt volt egy csomó ismerősöm, akire nem is számítottam. Persze egyértelmű, hogy talizunk, mert vagy fellép, vagy csak ezekben a bulikban látjuk egymást, és amúgy nagyon jólesik, amikor találkozunk. Jövőre ez változik, a néhány Insta-sztorira kapott visszajelzés alapján a barátaim jogos sértésnek vennék, ha innentől nem mutatnám meg nekik ezt a fantasztikus felnőtt játszóteret.
Nyári tábor ez, ahol a minimal elektronikus zene kézzel válogatott alkotói mesélnek.
Közösség, ahol biztonságban érezheted magad. Bárhol, bármikor. A szervezők lelkesedése, über minőségi bulizás iránti szeretete és valahogy az az attitűd, ami a rendkívül baráti jegyárakból is látszik: adni jó. Hogy adni jó. Ha most nagyon szomorú vagy, mert ezt az egészet csak itt olvashatod tapasztalat híján, van egy jó hírem. Jövőre június 30. és július 4. között már tudod is a programodat. Itt találkozunk.
Alkotótábor, Bér, Virágospuszta, 2026. július 1-5.
Borítókép és fotók: Marcin Skołucki / Alkotótábor
