„Ne csak a fióknak írj – legyen saját versesköteted!” – ezzel a személyes hangvételű felhívással fordult 2024 tavaszán Erzsébetváros Önkormányzata azok felé, akiknek a versei eddig „kötetlenül” álltak. A pályázatra több mint kétszáz pályamunka gyűlt össze, amelyekből a szakmai zsűri tizenhét alkotó kötetkoncepcióját emelte ki: az ő szövegeikből születtek meg azok a chapbookok – vékony, mégis erős jelenléttel bíró versesfüzetek –, amelyek 2025 elején kerültek az olvasók elé.
A kiválaszott jelentkezőket tapasztalt írók, költők mentorálták, segítették a szöveggondozási folyamatban. A kezdeményezés sajátossága, hogy az önkormányzat nem csupán lehetőséget teremtett, hanem vállalta, hogy végigköveti a könyvtárgyak létrejöttének teljes folyamatát: a grafikai tervezéstől a nyomtatásig. A füzetek egységes arculattal, A5-ös méretben, 40+4 oldalas terjedelemben jelentek meg. Letisztult, kék és fehér borítójukat az adott szerző monogramja díszíti, a vizuális megvalósításban Miklya Emese Sára illusztrátor és grafikus működött közre. A megjelent tizenhét kötet kétségkívül hozzájárult a chapbook-műfaj hazai láthatóságának növeléséhez is. A továbbiakban három szerző – Józsa Sarolta Réka, Szabó Benedek és Kapui Ferenc köteteit tekintem át részletesebben.
Van valami zavarba ejtően következetes abban, ahogyan Józsa Sarolta Réka Last Call című chapbookja nem hajlandó eldönteni, hogy vallomás, ima, vádirat vagy apokrif evangélium akar-e lenni. Éppen ez a tétovaság – vagy inkább: határhelyzet – adja a szövegek erejét.
Annyi biztos, a kötet Istennel beszélget. Összetalálkoznak egy sor erejéig, neki szánt kérdéseit és válaszait pedig versbe foglalja.
A kötet már az első szövegben kijelöli azt a világot, amelyben mozgunk: egy esőverte, nagyvárosi térben Isten lecsúszott figuraként jelenik meg. Nem úgy, mint egyfajta absztrakció vagy mindenható princípium, hanem: „járt az Isten, a cipőtalpa / levált, klaffogott”, akit „meghívtam […] egy cigire” (Ólom). Ez az istenkép egyszerre profanizáló és radikálisan intim. Kerüli a hit hiányának említését, inkább annak lecsupaszított, szinte kínos közelségéről mesél nekünk. A felemelt istenélmény helyett hirtelen egy pocsolyában találjuk magunkat.
Ez a gesztus végig kitart a kötetben: a transzcendens következetesen anyagszerűvé válik.
A versek (Ólom, Fa és fém, Olaj, Réz, Zafír, Ezüst stb.) egyfajta alkimista rendszert rajzolnak ki: „olajként terjed a házfalak között a sötétség” (Olaj), a világ „hangyafarm” (Olaj). Az anyagok súlya, hidegsége, vezetőképessége mind rávetül a szövegek érzelmi és ontológiai terére. A dolog azonban itt nem áll meg, ugyanis bekezdésenként feltűnik Jézus és Szűz Mária is. Nekünk mesélnek.
A kötet szerkezete mintegy festményként tárul elénk: minden vers egy új anyag, amely más-más érzetet, színt, tapintást és súlyt ad az olvasási élményeknek. A testi valóság és az emlékezés intenzív, konkrét részletei – hideg beton, fény és árnyék – a szavak fizikai erejét és sűrűségét hangsúlyozzák, miközben
a belső monológok és a spirituális reflexiók filozófiai mélységet adnak a szövegeknek.
A versekben az anyai halál, a gyerekkori élmények és a vallási, spirituális kérdések összefonódnak, miközben a nyelvnek fizikai súlya lesz, és a képek konkrétsága az olvasót az élmény közepébe helyezi. Ahogy a Fa és fém című versben olvashatjuk: „Anyám haldoklik. / Én húst klopfolok. / Az elmúlás üteme vérpettyezi a pultot a kezem körül.” A hétköznapi cselekvés és a halál közötti szoros összefonódás, a vér és a hús konkrétsága szinte tapinthatóvá teszi a gyászt. A kötet egyik visszatérő állítása, hogy „A halált – mint a terhességet – is lehet / túlhordani” – vagyis nemcsak az élet, hanem az elmúlás is deformálódhat az időben.
A családi viszonyok és a vallási nyelv egymásba csúsztatása a könyv egyik legizgalmasabb rétege.
Az Aposztata Betlehem-ciklusban a szent család figurái újraíródnak: Mária „kiürült méhemen, / megtört testemen / keresztül” beszél, József „beteljesületlenül, / mint igát vonó / barom”, Jézus pedig nyílt váddal fordul az Atyához: „ez nem volt / tiszta alku, / pontosan tudod. / egy emberélet az adósságod”. Az Atya válasza kerüli a feloldást, inkább hideg önigazolást nyújt. Az egyik legsűrűbb diagnózisa: „az Istennel nincs / aki együttérez”.
Szabó Benedek Üvegharmóniák című chapbookja nem nagy gesztusokkal dolgozik, hanem a nézés, az észlelés és az elidőzés apró, szinte észrevétlen mechanizmusaival. A versek világában nem történik „dráma” a hagyományos értelemben – mégis állandó a feszültség:
a jelentés mindig épp csak kialakulna, de valami elcsúszik, elnémul, félbemarad.
Megmutatja, hogy a kicsiny, mindennapi pillanatok érzékeny feljegyzése is könnyen válhat lírai tereppé. A Sekély címet viselő nyitószöveg kijelöli az alaphelyzetet. A beszélő és társa „sekély, lábszárközépig érő vízben” ülnek, beszélgetni jöttek, de „most csak egymás válla fölött nézzük a tájat”. A kommunikációt elhalasztják, helyét a közös nézés veszi át. A fontos mondat – „milyen jól áll neked a szalmakalap” – kimondatlan marad, helyette egy mellékes, esetleges részlet kerül előtérbe: „egy fekete hattyút akartam neked megmutatni”.
Ez az elcsúszás a kötet alaplogikájaként működik: mindig valami más történik, mint amit elterveztünk.
A kötetben az egyszerű, szinte kamerával rögzítettnek ható részletek – mint amikor „a strandolók úgysem láthatják meg ügyetlenségében a vízi mozgás hajózó, kecses vonásait” – a figyelem finom gesztusává szublimálnak. Hasonlóan a városi sétákhoz: „Csak indulj el a városba este, / és nézd meg, mit látnak a fények…” (Már várnak téged) – a részletek észrevételére tanítanak, miközben a lírai én személyes élményeit, a hideg konyhától a felhőkön át a havas hegyekig mesélve tárja elénk. A hétköznapiság és a szubjektív időérzék összjátéka, ahogy a „Már csak a feketét látom, / meg a végtelenbe szökő sötét / falakat és a szoba négy sarkát” (A távolság) sorban a tér és az emlékezet közötti feszültséget ragadja meg. A hétköznapi események – legyen az a hópelyhek lassú tánca egy újpesti éjszakán vagy a Tisza partján megfigyelt fényjáték – a költői érzékenység révén az olvasó számára is jelentést hordozó élményekké válnak.
Ezek az apró mozdulatok, a látszólag jelentéktelen részletek a kötet egészét átjáró „üvegharmóniává” olvadnak,
amely egyszerre törékeny és ragyogó. Ugyanakkor ez a figyelem nem vezet stabil megértéshez. A Holdról című vers ezt expliciten ki is mondja: „Sosem értettem a Holdat”. A beszélő hiába ismeri a magyarázatokat, az élmény nem fordítható le tudásra. A hold „már nem Hold, hanem arc, ami engem vizsgál” – vagyis a megfigyelés iránya megfordul, a világ elkezd visszanézni. Ez a visszanézés nyugtalanító, mert a megértés helyett önreflexiót kényszerít ki.
A kötet egyik legerősebb rétege az ismétlődés és a hétköznapiság tapasztalata.
Az Alberto Giacometti című szöveg szinte prózai egyszerűséggel fogalmaz: „Eszel, iszol, majd újra”; „az ismétlések hitetik el veled, / hogy egyhelyben állsz”. Ez a felismerés kulcsfontosságú: a mozdulatlanság érzete illúzió, miközben valójában folyamatos az előrehaladás – még ha ez csak a pusztulás vagy az eltűnés irányába mutat is („valaki utoljára dobozokba pakolja mindened”). A kötet egyik legletisztultabb állítása talán ez: „Egyre inkább nem vagyok egy / az emlékeimmel, / és erről nem lehet többet mondani.” (Cím nélkül) Ez a mondat nemcsak az identitás törékenységét jelöli, hanem a nyelv határát is.
Van egy pont, ahol a beszéd már nem visz tovább – és Szabó Benedek költészete éppen ezt a pontot térképezi fel.
Az Üvegharmóniák nem akar nagy kijelentéseket tenni a világról. Inkább azt mutatja meg, hogyan csúsznak szét a kijelentések, hogyan maradnak félben a mondatok, és hogyan válik maga a figyelem az egyetlen biztos kapaszkodóvá. Nem kínál megoldásokat – de megtanít nézni, és ez talán több, mint amit a legtöbb szöveg vállalni mer.
Milyen lehet egy tulipánfa az apokalipszis idején? – Kapui Ferenc A fantomállat ledobja Gagarint című kötetében egy fragmentált, asszociatív világot tár elénk, ahol
a személyes emlékek, a természeti jelenségek és a történelmi vagy tudományos utalások szinte egymásba olvadnak.
A kötet kezdősorai így hangzanak: „Az ablak előtt álló magnóliát / hívom tulipánfának… Évek múltán győzköd egy algoritmus, / hogy idézzem fel a pillanatot, / amikor először nyílott.” (Tulipánfa apokalipszis idején) A hétköznapi tárgyak és jelenségek – például a macska, a rádióüzenetek vagy a csónak hullámai – gyakran kozmikus vagy történelmi összefüggésbe kerülnek. A versek rendkívül sűrű, részletgazdag, szinte dokumentarista precizitással írják le a környezetet, a technológiát, az emberi testet és a mindennapi tárgyakat, miközben a szerző saját helyére is utal a világban.
A narratíva elkerüli a lineáris vezetést, inkább mozaikszerű,
a fizikai és a történelmi valóság, az érzéki tapasztalat és a kulturális emlékezet rétegei egyidejűleg jelennek meg: „Exobolygókat keresel a szomszéd szobában, / terraformálásba fogsz, a Föld hangjait / az őslakókkal kihalási eseményre cseréled.” (Idegen) A kötet másik meghatározó szervezőelve a léptékváltás, amely folyamatosan relativizálja az emberi tapasztalatot.
A versek gyakran indulnak konkrét térből, majd hirtelen kozmikus dimenzióba tágulnak:
„Szoba, lakás, város. … Naprendszer, galaxis, szuperhalmaz” (Inerciarendszerek). Ez a tágulás az arányok feloldódását eredményezi, az emberi létezés elveszíti kitüntetett helyét. Ennek részeként a vallási dimenzió is átrendeződik: „Az istent a Földre száműzzük” (Inerciarendszerek). A transzcendens így egyik korlátozott elemeként jelenik meg. Az űrkutatás és a technológia motívumai visszatérően jelennek meg, és
a jól ismert történelmi pillanatok kiüresednek, vagy sokkal inkább ironikus fényt kapnak:
„Lajka a fellövés után megfőtt a kabinban.” (Inerciarendszerek), illetve „Houston, / Gagarin nem látta az istent.” (Kapcsolat). Az űr inkább egy újabb közeg lesz itt, ahol az ember ugyanazzal a hiánnyal szembesül, mint a földi létezésben. A test és az anyagiság ábrázolása különösen hangsúlyos és sokszor radikálisan tárgyiasító. A testet úgy mutatja meg, mint egy ipari folyamat részét képező tényezőt: „Véred egészen fekete.”; „szövetenként ismerlek meg.” (Dagadó). Ez a szemlélet a Tejtükör című versben válik a legnyilvánvalóbbá, ahol az állattenyésztés mechanikus és funkcionális leírása dominál: „A bikákat sorban vezetik mögé”; „Manuális rásegítés kíséri a célzást”. Használati és termelési egység, amely különböző rendszerekbe illeszkedik bele.
A kötet egészében a világ egymásba csúszó, egymást keresztező rendszerek hálózata.
A nyelv instabil, a léptékek felbomlanak, a technológia nem kínál megoldást a megismerés problémájára, a test pedig elveszíti kitüntetett, személyes státuszát. Kapui Ferenc versei nem vállalják fel a rend megteremtését ebben a világban, sokkal inkább annak eleve töredezett és bizonytalan szerkezetét teszik láthatóvá az olvasó számára.
Józsa Sarolta Réka: Last Call, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Szabó Benedek: Üvegharmóniák, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Kapui Ferenc: A fantomállat ledobja Gagarint, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Borítófotó: erzsebetvaros.hu
