„Öröknek látszik és muló […] Múlónak látszik és örök” – juthatnak eszünkbe Weöres Sándor sorai a MODEM Anyagba vetett rítusok – Kányási Holb Margit öröksége című kiállítását végigjárva. Áfra János költő, kurátor, valamint Fátyol Zoltán képzőművész, a hagyaték gondozója osztották meg gondolataikat az életműkiállítás előkészítésének folyamatáról, a műtárgyak önálló életidejéről, földi és égi összekapcsolódásáról.
KULTer.hu: Anyagba vetett rítusok – Kányási Holb Margit öröksége. A kiállítás címe, tudomásom szerint, kurátori ötlet volt. A vetett jelző is mintha többféleképpen lenne összeolvasható Kányási Holb Margit művészetének hagyományaival. Mesélnének kicsit a cím születéséről, annak jelentésrétegeiről?
Áfra János: Bár a „rítus” fogalom nem feltétlenül utal vallási jellegű szertartásra, hiszen tágabb értelemben az ismétlődő, jelentéssel telített, közösségi cselekvésekre használatos, Margitka esetében ez összekapcsolódott egyfajta spirituális érdeklődéssel. Az átszellemült alkotói folyamat fontossága, a természeti anyagok iránti érdeklődés, az archaikus tudás beépülése motiválták a címadást. Az alkalmazott tárgyalkotás mellett egyre nagyobb teret nyertek életművében a speciális használati funkcióval nem rendelkező textilképek és -installációk is.
Az pedig különösen érdekes, ahogyan a cselekvésalapú művek új távlatot nyitnak az életműben.
A rítusokat – a szerkezeti és funkcionális párhuzamból adódóan – sokan a performanszok előképének tekintik. A rítus egy közösség által hagyományozott, rendszerint kötött jelentésű, társadalmi vagy vallási funkcióval bíró cselekvéssor, a performansz ezzel szemben autonóm kifejezésmód, amely lényegénél fogva jelenhez kötött, és utólag csak dokumentációk formájában hozzáférhető. A performerek rendszerint nem egy dolog létrehozása érdekében végzik a cselekvéssort, Margitka esetében viszont olykor ez a kifejezési eszköz is szerves részévé, eszközévé válik a tárgyalkotási folyamatnak.
Az anyaggal való munka, a nemez megdolgozása is tekinthető efféle rituális cselekvéssornak a művész esetében. Az ismétlődésen alapuló, mégis egyedivé alakuló cselekvéssorok lenyomata az, amit a tárlaton láthatunk. A szálak elrendezése, rétegzése a vetéshez kapcsolódó mozdulatsorokat is felidézheti. A címbéli „vetett” kifejezés a „földbe vetett mag” formulát idézi meg.
A mozdulatok által megformált anyag az, amely az átörökítésre érdemes munkák létrehozásához vezet,
amelyből valami új és megújulni kész születik. Az alcímben feltűnő „örökség” kifejezést részben a halál közelsége indokolta, hiszen a művész tavaly távozott közülünk. A familiáris kapcsolatok alkotói életutat meghatározó volta pedig áthatja a tárlat gondolatiságát. Fátyol Violának az édesanyjáról készített glóriás portréfotója, az Anya hógolyókkal (2010) a falszövegbe építve nyitja meg a tárlatot, Zoltán pedig a Margitka által összevarrt filcdarabokból készített közös műnek minősülő installációt (Rajzás, 2015–26), amely pedig mintegy lezárja azt.
KULTer.hu: Amint belépünk a kiállítótérbe, rögtön a Lepelparafrázissal (2009–13) találjuk szemben magunkat. Erre az alkotásra ma már egészen máshogy tekinthetünk, és van abban valami megrendítő, hogy az előtérből mintegy rajta keresztül vezet az utunk egy erősen rituálisnak ható térbe. Titok (2009), Homokóra (2006), Szárnyak (2005) – mint megfejtendő rejtvények fogadnak minket. Az útelágazások pedig más és más kísérletezések eredményei felé visznek. Milyen rendezőelv szerint épül fel a tárlat?
Á. J.: A címéhez híven ez a munka valóban mintegy lepelként fedi el a kiállítóérbe érkező látogató elől az általad említett további installációkat, amelyek szintén erőteljes metafizikai irányultságról tanúskodnak. A nyitómű meghatározása volt a legkönnyebb döntés annak monumentalitása, valamint a művész alakjának megidéződése okán. A tükröződés mozzanata itt rögtön a fizikai valóság és az égi szféra összekapcsolódásának sejtelmét kelti fel. Nagy hatást tett rám, amikor több mint tíz évvel ezelőtt először szembesültem ezzel a torinói lepellel dialogizáló, annak hajtásait is integráló négyméteres művel az Iparművészeti Múzeumban.
Azt már rögtön a folyamat elején láttam, hogy az alkalmazott textileket ezen a tárlaton nem érdemes bemutatni,
ezért az autonóm munkákra koncentráltunk. A koncepció kialakításakor – az ütemezésből adódóan rendelkezésre álló építési idő és az anyagi lehetőségek szűkössége miatt – a tér alapszerkezetét nem lett volna célszerű megváltoztatni. Ennek a tudatosításával kezdtem el gondolkodni az elrendezési lehetőségeken, és végül a válogatással szűkülő anyag alapján körvonalazható, lazán egymásba úszó gondolati egységeken. Nem bontottunk vagy építettünk falakat.
A meghatározó installatív darabok és a performanszvideók helyét kerestem meg először a térben,
a további munkákat ezekhez igazodva szelektáltuk Zoltánnal. A kiemelt figyelmet követelő munkák közül önálló térrészt kapott a Kerékbetörés (2007) performansz dokumentációs anyaga és a kapcsolódó installáció. A méreteiből adódóan először kiállításra került, új talpazatot kapó Spirális – Életútnyomok (2014–15) a hátsó tér tagolására, labirintusszerűvé alakítására is lehetőséget teremtett. A tizenhat méter hosszú, hátoldalán fújt, grafikai jellegű nyomokat hordozó mű által tagolt térben intim kapcsolódásra nyílik lehetőség a művész grafikai jellegű munkáival is. A legnagyobb falfelületet ugyanakkor a nemezképek uralják, amelyek csoportjai között a technikai megoldások, a motivikus kapcsolatok és a színharmóniák teremtenek átjárást.
A kronológiakövetésről hamar lemondtunk,
ugyanakkor a tárlat elején a látogatók betekintést nyerhetnek a ’70-es években készült, korai munkák máris nagyon gazdag eszköztárról tanúskodó világába. Sikerült úgy alakítani, hogy a legfrissebb, részben posztumusz véglegesült darabok, a lightboxba került textilek misztikus homályba boruló, feketére festett záró egységében kapjanak helyt.
KULTer.hu: Kányási Holb Margit mindig maga válogatta a kiállításra szánt munkáit, ez az első kurátori kiállítás az alkotásaiból. Azon túl, hogy a funkcionális textíliák nem képezik részét ennek az életmű-kiállításnak, vannak darabok, amelyek kurátori döntés következtében maradtak ki, vagy épp kerültek be, annak ellenére, hogy az alkotó maga nem biztos, hogy beválogatta volna őket. Szabad tudni néhány konkrét példát? Milyen nézetkülönbségek akadtak a válogatás során, és mi alapján sikerült meghozni a döntéseket?
Fátyol Zoltán: A kiállítás darabjainak összegyűjtése különböző gyűjteményekből, illetve a hagyatékból komoly és hatékony munkát igényelt, a rendelkezésre álló idő szűkös volt, a feladat pedig nagy. A kollekciókban lévő darabok válogatása viszonylag egyszerűen ment, csupán a helyszíneket kellett felkeresnünk és dönteni a kiállításra kerülő, bekeretezett nemezekről. Más műveket, négy nemezmunkát sikerült visszavásárolni, ezek közül kettő látható a kiállításon, a Kompozíció II (2003) és a Fosszilis bokor II (1998) című darabok.
A legnehezebb feladat otthon, a műteremben tárolt csomagok, mappák módszeres átnézése volt.
Mindegyiket egyenként kellett kibontani, kitekerni, átlapozni, az állagukat felmérni és lefotózni. Ezek mind olyan munkák voltak, amelyeket Margitka félretett, de különösebb cél nélkül őrizte őket. Valószínűleg soha nem gondolt arra, hogy ezeket valaha is kiállítsa, talán némelyikről meg is feledkezett. Egyike ezeknek a Főiskolai tervezési feladat, a másik a Cím nélküli (1972) textilkollázs, mindkettő az iparművészeti főiskolai tanulmányok időszakából származik.
Jóval későbbi a Befejezetlen nemez (2013), a címe is mutatja, hogy őrizte bár, de folytatására nem került sor, és a Ködfelhő (2003–26) címet kapó lightbox, amely egy sorozat része volt az átvilágítandó kísérleti darabokból. Az átvilágítás a kiállítótermekben akkoriban, a ’90-es évek közepe-vége tájt, az ablakok elé függesztést jelentette két üveglap közé helyezve, vagyis a világító dobozok most készültek, erre a kiállításra. Ezeknek a műveknek a címadása is utólagos, Margitka ugyanis nem felcímkézve tárolta őket. Ezután következett a közös döntés Jánossal a kiállításra kerülő munkákról, majd pedig mindegyiknek az installálásra történő előkészítése következett, ami főként keretezést jelentett.
Á. J.:
Zoltánnak néhány meggyötört nemezt javítani is kellett, volt olyan darab, amelynek a kiállítása egészen az utolsó hetekig kérdéses volt,
nem tudtuk, térbe helyezve hogyan él majd meg. Több körben válogattunk, előbb a munkák egyéni teljesítőképességét, aztán egyre inkább a körvonalazódó műcsoportokat is szem előtt tartva, végül így is egy meglehetősen nagy válogatás került a MODEM-be, amelyről előre tudható volt, hogy tovább kell szelektálni. Zoltán az érzelmi kötődés miatt nyilván szeretett volna minél több művet megmutatni a gazdag életműből, én pedig inkább a kevesebb több elvét tartottam szem előtt, de azt hiszem, a végső összeállítással mindketten elégedettek vagyunk.
KULTer.hu: Különös, hogy a textillel, főként a nemezzel való munka mennyire magán hordozza az alkotó keze nyomát, és maga is nagyon taktilis, szinte hívogat az érintésre – ám, amint műalkotássá válik, az érintés tilalmával párosul. Akár egy fordított titok: a megfejtéssel jön létre. (Szemtanúja voltam, amint egy felnőtt látogató – nem tiszteletlenségből, sokkal inkább önkéntelen – meg akarta tapogatni a Lepelparafrázis szélét képező anyagot.) Ugyanakkor a kész, már érintetlen műalkotás nem szűnik meg alakulni, változni. Idővel bizonyos rétegei megkopnak, ezzel együtt más alkotóelemei kitüremkednek (gondolok itt például a Homokóra és a Hármasság [2006] című munkákra, illetve a Kerékbetörés performansz objektjére). Szédítő dupla kettősség. Mi lesz a jövőjük ezeknek az alkotásoknak?
Á. J.: Ezek nagyon sérülékeny munkák – különösen a molyok pusztítása miatt –, ugyanakkor a kiállítás lehetősége arra is alkalmat teremtett, hogy minél jobb állapotban továbbörökíthető legyen a hagyaték. Részben a rekonstrukciós munkálatok elvégzésével, részben a keretezések által, másfelől pedig a megfelelő minőségű dokumentáció segítségével.
A Homokóra kiállíthatóságáért én nagyon drukkoltam,
de szinte az utolsó pillanatban derült csak ki, hogy lehetőség nyílik-e a bemutatásra. Zoltán a hagyaték gondozójaként számos molyrágta nemezképet állított helyre a megnyitó előtti hónapokban.
A Homokórával még az installálás során is újabb kérdések merültek fel, egyrészt a beállításkor a csavarodó forma egyensúlyát volt nehéz megtalálni, másrészt a korábbi merevítőként használt plexirudak csillogtak a térben és erősen túllógtak a nemezből megformált alapszerkezeten. Végül sikerült meggyőzni Zoltánt, hogy ezeket farudakra cseréljük, és ettől úgy fest a mű, mintha az anyag a maga erejénél fogva, önállóan állna.
F. Z.:
A műtárgyak tekinthetők élő képződményeknek akár, amelyeknek önálló létük van, saját sorsuk, életidejük.
Romlanak, változnak az idővel kölcsönhatásba lépve, annak alávetve, csakúgy, mint az élő szervezetek. Mindez leginkább a Homokóra című térbeli nemezmunkán látszik, amelynek ez a kiállítás lehet az utolsó megjelenése. A gyapjú anyaga elengedi lassan a belégyúrt akácgallyakat, elvékonyodik, és a molyrágás nyomai több helyütt láthatók rajta. Restaurálni már nem lehet. A Kis járom (1995–2006) és néhány más nemezmunka a nem megfelelő tárolás miatt hosszú évek alatt megsérült a különböző kollekciókban, némelyik egészen komoly károsodást szenvedett, de ezeket szerencsére sikerült restaurálnom, és talán Margitka is meg lenne elégedve az eredménnyel. A műtárgyak jövője nem kalkulálható. Önálló sorsuk van, amely csak részben függ az alkotó szándékaitól. Nyilvánvalóan azok a művek, amelyek már most gyűjteményi darabok, hosszú távra védettek lehetnek.
KULTer.hu: Egyébként is szembetűnőek az idő és a határátlépés szimbólumai ezen a tárlaton. Nem egyszer együtt is tetten érni őket. Egy korábbi kiállítása kapcsán Margitka azt mondta, hogy egy ötlet egy villanásnyi idő alatt születik meg, míg a megcsinálás akár tíz évbe is telhet. Többször számolt be arról, hogy a kiállítás előtti napon fejezett be valamit, lehet, nem is eredeti szándékai szerint – ezt épp az Égi borona kapcsán fejtegette, hozzátéve: „de szerencsére van, ki döntsön helyettünk”. Az Égi borona (1999–2017) címadásáról, és a Lepel – Rendelt út (2009) performansz megszületéséről beszélve a merészség-bátorság kritériumát említette meg, ami szintén egyfajta határátlépés. Most pedig látni, hogy van olyan darab, mint a „Nád alól és…” (2004–26), amelynek keletkezési ideje túlnyúlik az alkotó életidejének végén. Hogyan sikerült befejezni ezeket az alkotásokat?
F. Z.: A befejezés a kiállításon szereplő darabok esetében az installálást, a bemutathatóság elérését jelenti. Tehát a második, 2026-os évszám az installálás, vagyis a végső formaadás idejére utal.
De vannak olyan, a kiállításon nem szereplő munkák is, amelyeket valóban magam fejeztem be,
a megmentés szándékával tovább gyúrva, helyenként kiegészítve a gyapjú anyagát, néhol megvastagítva, máshol elvékonyítva. Csakhogy az így létrejövő nemezek már nem tekinthetők Margitka eredeti műveinek. Csupán egy-két ily módon megmentett és még megmentésre váró darab van.
KULTer.hu: „Idős korban nagyon könnyű elengedett lélekkel közelíteni tárgyakhoz… Mert az élmények elevenek – idősödve ugyanúgy, mint gyerekkorban.” – hallhattuk szintén az Égi borona kapcsán adott interjúban. Magam is ezt tapasztaltam, mert a kiállítás világába először a 11 éves fiammal tudtam bepillantani a Múzeumok Éjszakáján, ahol tárlatvezetést nyugodtan hallgatni ugyan nem lehetett, a kiállított alkotások címét nem nézve asszociációs játékokat játszani viszont annál inkább. Hogyan lehet, hogyan tanácsos „elengedett lélekkel” közelíteni ezekhez a kiállított alkotásokhoz?
F. Z.: Az elengedett lélek talán a nyitottságot jelentheti, erre gondolhatott Margitka,
ez az az állapot, amikor a lélek antennái felfelé néznek, és mindazt, ami lent van, a sár és a víz kavargását magára hagyja.
Hogy mit fognak be, milyen hullámhosszokat érnek el ezek az antennák, másodlagos. Azok a tartományok már csak olyasmit nyújthatnak, ami fölfelé emel.
Az Anyagba vetett rítusok – Kányási Holb Margit öröksége című kiállítás 2026. augusztus 9-ig tekinthető meg a debreceni MODEM-ben.
Fotók forrása: modemart.hu
