Mi az ihlet és hogyan érhető el? Ágoston Enikő Anna esszésorozatának célja, hogy sorra vegye és értelmezze a magyar irodalom ismert alkotóinak ihletfelfogását, felülírja a köztudatban elterjedt ködös jelentéseket, így egy letisztultabb és megközelíthetőbb jelenségként tárva fel az ihletet. A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán. Ágoston Enikő Anna harmadikként Szabó Lőrinc ihletfelfogását vizsgálja.
I. „Nagyon felülről csinálom őket, negyvenéves állandó ››ihlet‹‹-tel.”
Szabó Lőrinc élete legnyomasztóbb időszakában tapasztalta meg a látszólag semmiből érkező ihletet. Veszélyben forgott az élete és a karrierje, mégis
olyan intenzíven törtek fel a versek, amilyen erőt egyáltalán nem érzett magában
a hónapokig elhúzódó sanyarú körülmények és az abból következő lelkiállapota miatt. „Kezdetben sejtelmem sem volt az egészről. Nagyon felülről csinálom őket, negyvenéves állandó ››ihlet‹‹-tel. […] Testem vacak, szívem egészen hitvány, alig reszket, lelkem gyenge és ájult, a szellemem azonban, vagy annak is valami kis központi része, magva, pusztíthatatlan: ez tartott, ez fogott, ez irányít! Ez írta a verseimet is, a mostaniakat – háznagyságú kínoktól dagadó fejemmel teljesen más természetű, hangulatú, gondolati tartalmú, semmiképpen sem aktuális témákat dolgozott fel, mintha semmi se volna velem!! Csakugyan ijesztő tulajdonképpen. Vagy őrült vagyok, gyerek vagyok?” (Szabó Lőrinc: Vallomások, szerk., jegyz., utószó: Horányi Károly és Kabdebó Lóránt, Osiris, Budapest, 2008, 451–453.)
1945 áprilisában naplóírásba kezdett, ezért nyomon követhetővé váltak az ihlettapasztalat előzményei.
Egy politikai ügyben őrizetbe vették, majd az internálás veszélye miatt képtelen volt alkotni, helyette elkezdte dokumentálni a mindennapi eseményeket, de nem ez az első alkalom, hogy a versírást naplóbejegyzések váltják fel. 1919 és 1920 között az éhség tartotta vissza a versek születését és kényszerítette naplózásra a költőt: „Észrevettem már régen, hogy mikor nincs bajom, verseket írok, ha éhes vagyok, naplót.” (Ua. 62.) Azonban 1945-ben ennél sokkal súlyosabb körülmények lehetetlenítették el az alkotást: a költői karrierje, sőt az élete forgott kockán.
Szabót 1945-ben támadták a jobboldali lapokban vállalt szerkesztői szerepe, németországi útja és cikkei, valamint a Vezér című verse miatt, náciszimpatizánsnak bélyegezve őt. A költő ellen igazolási eljárások indultak. Szabó azzal védekezett, hogy nem kiszolgálója, hanem bírálója volt a diktatúrának. Az ügyében a Vezér című vers volt a legsúlyosabb „bizonyíték”, amelyet 1928-ban publikált, de 1938-ban újra megjelent egy átdolgozott változat, amely kiváltotta a negatív megítélést. Ez azért volt problematikus, mivel referenciálisan összekapcsolódott Hitler alakjával, és ezt erősítették azok a párhuzamok is, amelyek Szabó Németországban végzett riporteri munkájával álltak kapcsolatban. A Hitler, a szónok című riportanyag és a Vezér átírt változata több ponton is találkozik. Végül
a támadások ellenére a költő számos tanúval igazolta zsidómentő tevékenységét és az üldözöttek segítését.
Ez meggyőzte a bizottságot, de a hónapokig elhúzódó folyamat, az, hogy első fokon eltiltották a hivatásától, a sanyarú körülmények jelentősen ellehetetlenítették, majd nehezítették az alkotói folyamatai működését. Az 1945-ös év elején politikai okokból rendőrségi felügyelet alá helyezték. Keveset hagyta el a házat, a felügyelet vége után sem lépett az utcára sokáig, de amikor végre megtette, leplezetlen rosszindulattal találkozott. A könyvesboltban gyűlölettel beszélt vele az eladó, nyilvános helyeken nevezték fasisztának. Miután megbukott a hitleri rend és alakulóban volt egy új világrend, az emberek nyíltabban merték vállalni a véleményüket.
A költőt a vádak nem az ideális oldalra helyezték el a köztudatban.
Ezek mellett és ezekből következve folyamatosan pénzügyi nehézségekkel küzdött. Az igazoltatási eljárás miatt nem engedték írásait a neve alatt publikálni, álnéven pedig nem vállalta a megjelenést, így bevétele sem volt. A nyomorkonyhára járt ebédelni. Egyszer eladta három alsónadrágját, hogy vacsorához jusson a családja. Mindenüket pénzzé tette, hogy ételhez jussanak. Minden egyes ételt feljegyzett a naplóba, mert kiemelt eseménnyé vált, ha például vehetett pár kilogramm krumplit, vagy ha ajándékba kapott néhány szem almát, nem is beszélve a ritka vacsora- és ebédmeghívásokról. Az eltört toalettcsészéjüket sem tudták kicseréltetni, mert az infláció sem kedvezett ebben a helyzetben: 370 pengőről három hét alatt 2700 pengőre nőt az ára.
Mindezt tetézték a családi problémák.
Ebben az időszakban fiának, Lócinak vizsgát kellett ismételnie latinból és angolból. A költő korrepetálta, de nehezen küzdött meg fia lustaságával. A másik gyerekét, Klárát napokra elvitte a politikai rendőrség. A család mit sem sejtett a hollétéről, amikor pedig megtudták, hová vitték, rettenetesen szorongtak, de szerencsére szabadon engedték. A költő egészségi állapota folyamatosan romlott: rendszeres szívproblémákkal küzdött ebben az időszakban. A külső negatív hatások idegi kimerülést is kiváltottak nála.
A napló a politikai üldöztetése köré gyűjti az eseményeket, amelyek szorosan bele is fonódnak abba. A költő az igazoltatási eljárást okolta az alkotás ellehetetlenüléséért, ennek ellenére érthetetlen módon mégis megérkezett az ihlet: „Borzasztóan gyötörnek ezek az igazoltatási kínok. És mégis dolgoztam! Feleségem szerint szörnyeteg vagyok, érthetetlen ember. Én sem értem, hogy sikerült újabb tücsköket írnom, már 39 darab van!” (Ua. 452.) Szabó az 1945-ös naplójában áprilistól szeptemberig rögzítette a szenvedéseit, amelyek között augusztus közepétől időnként feltűnnek a csokrokban születő versek.
A körülmények fölé emelkedve alkotott, és ez az alkotói állapot egyre sűrűbben jelentkezett,
amíg aztán már naplót sem írt a versek és az igazoltatás szerencsés lezárása miatt, hiszen csak megrovásban részesült. Egy poétikailag és terjedelemben is hatalmas mű indult el a kezei között.
II. „Ha van inspiráció az életben – márpedig van –, miért ne lehetne a költészetben is?”
Szabó talán azért is gondolkozik az ihleten és emlegeti a naplójában, mert egy fontos érv a védőbeszédében. Retteg attól, hogy félreértik, ezért beszél az ihletről. Ennek az a kiváltója, hogy egyetlen, vádló értelmezést adnak a Vezér című versnek, mely szerint Hitlert és Szálasit dicsőíti. Ebből következik az antiszemita, fasiszta bélyeg, amely megnehezíti az életét.
Az ihlet Szabó értelmezésében túlmutat a logikán, a szerző akaratán és a valóságon,
tehát a lezárhatatlan értelmezés terébe helyezi és ott tartja a verset. A védőbeszédében a három évvel korábbi, a lillafüredi konferencián elhangzott beszédére hívja fel a figyelmet, az abban megfogalmazott ihletfelfogásra hivatkozik. Eszerint az ihlet misztikus teremtőerő, amely felülírja az akaratot. Ezzel függ össze, hogy
az ihletett mű zárt, belső törvények szerint fejlődik, amelybe sem a költő, sem pedig a hatalom szándéka nem szólhat bele,
így az értelmezése sem korlátozható. „Az igazi költői tehetség nebáncsvirág. A költészet a legszemélyesebb, legegyénibb munka: nem szabad hozzányúlni! Másképp a tehetség elvész, a démon elrepül, az író hivatalnok lesz, vagy annyi sem, csak testi munkás. Misztikus szülő- és teremtőereje megsemmisül. Védekezése az, hogy belehal a megérintésbe.” (Ua. 469.)
Amikor Szabó később kommentárt fűzött minden egyes verséhez visszamenőleg (Vers és valóság), akkor nemcsak a Tücsökzene egyes verseihez köthető életrajzi körülményeket rögzítette, hanem külön leirattata az „íródeákjával” a kötet rejtélyes keletkezéstörténetét is. Eszerint 1945. augusztus 11-én (az igazoltatás előtt egy hónappal)
a Tücsökzene versei a tücskök hallgatása közben hirtelen egyszerre jelentkeztek formátlan, képekként gomolygó hangulati tartalomként.
Nem egymás utáni logikus sorrendben, hanem egyszerre jelentek meg, minden kép egymáson áttűnve, amelyet Szabó úgy érzékelt, mintha körülötte áramlanának, mintha ő maga lenne a centrum. A Tücsökzenében poétikailag jelen is van egy időtlen és az élete különböző identitásait egyszerre képviselő, kitágult lírai én. Gyorsan lejegyzetelte egy-egy szóval a megjelenő képeket, amelyek aztán bekapcsolták a versek megírásának lehetőségét.
A visszaemlékezésben többször is említi, hogy a kötet versei maguktól készültek el:
„a meglévő anyag diktálta, követelte a kiegészítést. […] S tán még inkább a kompozíció tekintetében mennyi az eredeti rögtönzés, amelyet nem is tudom, hogyan, készen kihúztam a fejem valamelyik zsebéből. […] Ahogyan az egész mű kikerekedni kezdett, úgy szülte a saját kompozíciós formáját az egész mű.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság, Bizalmas adatok és megjegyzések, Osiris, Budapest, 2001, 182-184.) A költő maga is meglepődött az alkotás gördülékenységén, de ezt ő maga sem gondolhatta előzmény nélküli csodának.
A Tücsökzene készülődött a költőben akkor is, ha ő maga nem volt tudatában ennek.
Számos előzményt találunk Szabó emlékezéseiben, amely megerősíti ezt. A védőbeszéd írásának időszakában a naplójában is mereng az ihlet létezésének kérdésén, amely hasonló tapasztalatként jelenik meg, mint a tücskök hallgatására jelentkező versek: „Ha van inspiráció az életben – márpedig van –, miért ne lehetne a költészetben is? Sokan tagadták, a legjobbak; én magam kételkedtem benne. Talán minden attól függ, hogy mit értünk ihlet alatt. Ha azt mondom, hogy a logikus levezetés lépcsőinek gyors átugrását, akkor föltétlenül van. Hogyne lenne! Hányszor érezzük, hogy hirtelen csak úgy átvilágít rajtunk valami, hogy egyszerre csak előzmények nélkül kész egy végeredmény, hogy valaminek megvan a zárótétele, aminek hiányzik vagy nem látszik a kezdete! […] Az életben nagyon sokszor teszünk ugyanilyen ugrásokat, a szív, hogy úgy mondjam, gyorsabban gondolkozik, tehát zseniálisabb, mint a belátás, mint a logika.” (Szabó Lőrinc: Vallomások, 342-343.) A Tücsökzene Nyitányában
a tücskök hallgatása úgy jelenik meg, mint egy hangulat, hangzás, amelyet a lírai én a testével, konkrétabban a szívével fog fel,
aztán közvetít az agy felé, hogy képes legyen „lekottázni”, átfordítani nyelvi, leírható formába a tücskök „üzenetét”. A hirtelen jelentkező ihlet valójában fokozatosan készül elő. Szabó folyamatosan szépirodalmat és életrajzokat olvas, mellette angol és orosz verseket fordít magyarra. Szerinte a versfordításhoz is szükség van ihletre, amely az eredeti versből szivárog és segíti a magyar változat megalkotását, de erről nem a naplóban, hanem egy korábbi interjúban beszélt, így valószínűleg nem tudatos az ihlet gyakorlása.
A rendszeres fordítói munka segíthetett gyakorolni az ihlet megtalálását és fenntartani az állapotát.
Továbbá a Tücsökzene életrajzi élményekre épülő mű, ami azért is nem meglepő, mert a naplójában folyamatosan átfogó módon gondol vissza az élete különböző időszakaira, és gondolkozik is azon, hogy megírja a saját életrajzát. Az olvasói művelődéssel és a fordításból fakadó formai gyakorlással, valamint az emlékei megidézésével a Tücsökzenéhez szükséges eszközök találkozhattak, amelyek váratlannak tűnő versek formájában törtek fel a költőből. Ahogy elkezdte írni a verseket, úgy egyre gyakoribbá váltak az éjszakai vagy egész napos alkotás alkalmai.
III. „Ugyanis, sajnos, ihletre van szükség, ami nem az akarat függvénye”
„Érezni, emlékezni és kombinálni: láttuk, hogy ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni: ebből a négyből a művész” (Szabó Lőrinc: Vallomások, 6.) – ezt írja Szabó a Költészetről című, 1941-ben megjelent publicisztikájában, amely időben közel áll a Tücsökzene keletkezéséhez. Ha ezt összevetjük a költő különböző alkotással, ihlettel kapcsolatos megszólalásaival, akkor észlelhetjük, hogy
az ihlet ebből a négy aktivitásból szivárog elő és áthatja a teljes alkotói folyamatot egészen a nyelvi kifejezés véglegesítéséig.
Az ihlet szerepe a költői aktus négy különböző részegységének viszonyán keresztül értelmezhető leginkább, mivel ezeknek az összjátéka teremti meg az ihletet, de az ihlet is visszahat a működésükre.
Szabó szerint egy pillanatnyilag felfogott érzéki észleletből indul el a vers, ahogy a költő elkezdi kibontani a tartalmát, vagy egy emlékké érlelődött tapasztalatból fejlődik ki. Minden kívülről felfogott érzet, majd az abból leülepedett emlék a költő individuumára utal vissza, mivel a külvilág érzékelése az alkotó szubjektív szűrőjén keresztül megy végbe.
Az érzet, az emlék a kiindulási pont, de a formáló tehetség fontosabb, mint az alapul szolgáló élmény
– erre vissza-visszatérve emlékeztet a költő. Ennek jelentősége, hogy sikeres legyen a vers leválasztása a szerzőről, akkor is, ha a külvilág percepcionálódik az egyénen keresztül, aki ezért a versek központi témája lesz, bármiről is ír. Nem szokványos, hogy Szabó a verseket a megírás előtt már a „testében tárolja”, majd az alkotói aktus során archiválja a tapasztalatait a testi materialitásból a könyv anyagába. Számára a test olyan, mint egy szűrő, amelyen keresztül felfogja a világot, ezért
nem realitás és fikció, hanem realitás és kifejezés elhatárolódása jelenik meg ebben a koncepcióban:
a költészet nem a valóság kompenzációja, hanem kifejezése. Szabó szerint az élmény kifejezésének, leválaszthatóságának vágya jellemzi az aktív költőt, amely feltételez egyfajta távolságtartást a versek anyagától, a költőt távolabb helyezi önmagától, hogy aztán függetleníthetővé váljon a mű. A kifejezés sikerességével az objektivált mű önálló és hiánytalan világként él tovább: „A nyersanyag a költészetben édeskeveset számít; illetve: számít, de csak azután, hogy már formát kapott. Minden jó vers teljes, körülkeretezett, önálló világ, tekintet nélkül témájára vagy terjedelmére. Bármiről szól, olyan mintha minden benne volna. A kis téma megnő a lélek, az érzés sugártörésében, saját motora van, az hajtja, az élteti. A motor nélkül fenséges lehet a tárgy és bíborba és bársonyba öltözhet a stílus, a mű mégis halott…” (Ua. 181.) Az idézet utolsó két mondatában megjelenő
motorikus vagy éltető hatás viszi véghez az alkotói modell dinamikus működését és archiválódik a műben.
Egy interjúban arról is beszél, hogy egy nagykereskedelmi vállalat vezetéséhez ugyanannyi energia szükséges, mint egy vers megírásához: „Úgy sejtem, egy versnek, persze egy igazi, végleges, érdemes versnek a kitermelése körülbelül annyi szellemi energiát igényel, amennyivel egy nagykereskedelmi vállalatot el lehet vezetni – mondjuk – egy hónapig.” Szabó lillafüredi beszédében az ihlet „erőt adó belső sugallat” és „misztikus szülő- és teremtőerő”. (Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, szerk. Kemény Aranka, Osiris, Budapest, 2003, 247.) Ez az energia végigkíséri az egész költői folyamatot, hogy biztosítsa a dinamikát a különböző részműködéseknek, amíg el nem ér a sikeresen kifejezett versig, amelyben archiválódik.
Ez a hajtóerő az ihlet, melynek funkciója kiterjed a tudat és az akarat szerepének háttérbeszorulására is,
mintha az aktív költő-én kívül esne ezeken a működéseken, és inkább később lépne be a munkába a tudatos formálás, a javítás feladata.
A külvilág (célelvű rá)hatásaitól elhatárolt „belső alkalom” és az ebben „felülről” működő költői elhelyezkedés együttes megteremtése az alapvető pozíció az alkotói folyamatban. Ezt értelmezve és továbbgondolva feltételezhető, hogy a költő belső (elhatárolt, de mégis a külvilág korlátozó befolyásától megfosztott és ezért határtalan) állapotban hozza létre az alkotói perspektívát. Ebben a külvilágtól elzárt belső térben felülkerekedik a tudatos működéseken, miközben aktiválódik az – ebből a távolságból kezelt – érzetek és emlékek használata, és ilyen értelemben mégis
túllépi saját határait, belül, de paradox módon mégis külső perspektívában marad önmagában.
A Tücsökzene alapvetően ebbe az alkotói perspektívába ágyazódik be, amelyet a versek „bűvös jelenként” emlegetnek. Ez maga az ihlet állapota, amelyben az emlékek mozgásba lendülnek és többféleképpen kapcsolódnak egymáshoz. „Ugyanis, sajnos, ihletre van szükség, ami nem az akarat függvénye, hanem valami felsőbb kegyelemé. A művészet lényege titok és csoda. […] A legjobb művészek olyan specialisták, akik nem kormányozzák magukat, hanem sugallatok dolgoznak bennük.” (Harminchat év: Szabó Lőrinc és felesége levelezése [1921–1944], bev., jegyz. Kabdebó Lóránt, Magvető, Budapest, 1989, 682.)
Felhasznált irodalom
Gorove Eszter: Líraeszmény és politikum Szabó Lőrinc költészetében és publicisztikájában in. szerk. Kabdebó Lóránt, „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről, PIM-Prae, Budapest, 2019.
Rába György: Szabó Lőrinc, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.
Kabdebó Loránt: Szabó Lőrinc „pere”, Argumentum, Budapest, 2006.
Kulcsár-Szabó Zoltán: A gondolkodás háborúi, Ráció Kiadó, Budapest, 2014.
Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak, Ráció Kiadó, Budapest, 2010.
Szabó Lőrinc: Vallomások, szerk. Horányi Károly – Kabdebó Lóránt, Osiris Kiadó, Budapest, 2008.
Szabó Lőrinc: Vers és valóság, Bizalmas adatok és megjegyzések, Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, szerk. Kemény Aranka, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Harminchat év: Szabó Lőrinc és felesége levelezése [1921–1944], bev., jegyz. Kabdebó Lóránt, Magvető Kiadó, Budapest, 1989.
Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas.
A borítófotót AI segítségével Ágoston Enikő Anna készítette.
Fotók forrása: Litera
