Olivia Wilde Meghívás címmel remake-et készített egy közelmúltbeli spanyol dramedyből, és ez azon ritka esetek egyike, amikor a feldolgozás határozottan jobb az eredetinél.
Egy ideje már a remake-ek korát éljük. Nemcsak Hollywoodban preferálják a feldolgozásokat, bár a fősodor a leghangosabb ezektől. Éppen júliusban érkezett meg a Disney animációs filmje, a Vaiana remake-je, amit rengeteg negatív kritika ért, sokan feleslegesnek tartották, mivel az eredeti is csak tízéves alkotás.
Mikor van értelme a feldolgozásnak? Egyáltalán miért kell feldolgozni?
Egyesek szerint az angolszász nyelvterületen pusztán azért, mert az amerikaiak és az angolok nem szeretnek feliratos filmeket nézni. A dán A látogatásnál két év sem telt el, már érkezett is a remake, a Szádra ne vedd James McAvoyjal a gonosztevő szerepében, és bár jelentősen módosítottak a kulturális közegen, a történet lényegében ugyanaz maradt, egy kicsivel még erőtlenebb is, mint az eredeti. Kár lenne azonban csak az angolszász kultúrkört vagy a hollywoodi stúdiókat vádolni pénzlehúzással. Nálunk is számos remake készül, Herendi Gábor közelmúltban gyártott sikerfilmjei (Futni mentem, Szenvedélyes nők) mind feldolgozások, ahogy Goda Krisztina BÚÉK-ja is, ráadásul ez egy nálunk is futott olasz dramedy, a Teljesen idegenek remake-je. Ritka bravúr, ha egy új változat felül tudja múlni a régi klasszikust. A BÚÉK jó példa erre, és jó példa Olivia Wilde legújabb filmje, a Meghívás is.
A Meghívás egy 2020-as spanyol vígjáték, a Szenvedélyes szomszédok feldolgozása, amelyet Rashida Jones és Will McCormack dolgozott át Wilde számára. A történet főszereplője Joe és Angela, akik nem éppen boldog házasságban élnek.
A középkorú pár tagjai nem elégedettek az életükkel, holott megvan mindenük: egy szép lakás, család és jólét.
Ám az anyagi gondok nélkül is vannak problémáik. Joe zenei pályára készült, fiatalon még zenekara is volt, de elszúrta és jelenleg inkább csak tanítja a zenét. Angela még eddig sem jutott, hivatásos háziasszony, bár neki is voltak művészi ambíciói, amelyekről végül letett. Érthető módon mindketten rezignáltak, kiábrándultak és unottak, belefásultak a családi létbe, ezért már egymással sem jönnek ki. Ráadásul a fenti szomszédaik idegesítik őket, mert hangos orgiákat csapnak. Ki tudja, miért, de Angela mégis szeretné őket közelebbről megismerni. Úgyhogy Joe tudtán kívül meghívja a megözvegyült Hawkot és új párját, az elvált Pínát vacsorára. A Joe által nem kívánt találkozás ártatlan vacsorából kisvártatva kíméletlen szembesítéssé alakul át.
A két film játékideje is árulkodó: a Szenvedélyes szomszédok kevesebb mint másfél órás, a remake-je pedig közel két óra hosszú. A kevesebb persze általában több, de ez esetben ez épp nem igaz.
A spanyol eredetiben nincsenek olyan jól kibontva a szereplők kapcsolatai, mint Wilde-nál.
A Cesc Gay által írt és rendezett dramedy ugyan felvonultatja azokat a fajsúlyos drámákat, amelyek a Meghívásban is megjelennek, de közel sem olyan mélységben és intenzitással, mint Wilde-ék. A Szenvedélyes szomszédok ezért komolysága ellenére is inkább könnyed, takaréklángon pislákoló mű, a vígjáték erősebb benne, mint a dráma – miközben ironikus módon kevésbé humoros, mint a Meghívás. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a színészgárda kenterbe veri az eredetit. Igaz, ismert arcokkal nehéz versenyezni, de Wilde még így is kihozza magukból a legjobbat. A Szenvedélyes szomszédokban mindenki túl visszafogott és szinte bátortalan, aminek lenne funkciója, hiszen a hétköznapi életünkben az idegenekkel vagy csak látásból ismert emberekkel szemben visszafogottabbak vagyunk, mint a barátainkkal beszélgetve. Ám ez egy filmben hosszú távon inkább unalmassá és erőtlenné válik, nem frappáns húzás.
Olivia Wilde és társai az amerikai színésziskola harsányságát hozzák, de ez kell is ehhez az elfojtott érzelmekkel telített, feszült történethez.
A Meghívás lényege éppen az, hogy egyrészt a főhős pár moderálja magát a szomszédaik előtt, másrészt egymással sem tudnak már őszintén kommunikálni. Joe és Angela közös élettörténetének egy fordulatát követően elkezdtek elhidegülni egymástól. Kihunyt a fény a kapcsolatukból az önmegvalósítás lehetetlensége és talán azon felismerés miatt, hogy a családi élet elszürkít és megöli az ambíciókat. Hiszen onnantól kezdve, hogy valaki gyermeket szül, és elkötelezi magát egy másik ember mellett, az álmok hátrébb sorolódnak a prózai szükségletekkel, a fránya anyagiakkal szemben.
Joe és Angela egyaránt rabjai ennek az állapotnak, az önmegvalósítás, egyáltalán a tényleges élet hiánya frusztrálja őket és mérgezi a kapcsolatukat. Nem csoda hát, hogy zavarja őket a szexualitás. Az eredetiben és a Meghívásban egyaránt
hangsúlyos szimbólum, vezérmotívum a fenti szomszéd, illetve szomszédos lakás mint egyfajta tudatalatti.
Az ember egy szerepet játszik a nyilvánosság számára látható szuperegójában és a privát életében, az egójában egyaránt. Az őszinte gondolatait és vágyait visszaszorítja a tudatalattijába. Az önmegvalósítás Joe és Angela esetében nem pusztán azt jelenti, hogy karriert építsenek, hogy művészetet alkossanak, hanem azt is, hogy szexuális vágyaikat kiéljék. Ez a tudatos, közös életükben már nem lehetséges – ellenben a szomszédban, a „tudatalattijukban” igen. Ezért is haragszanak a szomszédokra, illetve Angela ezért is akarja megismerni őket: kíváncsi arra, milyen az, amikor még van szenvedély és erotika egy párkapcsolatban.
Ezek a frusztrációk, elfojtott és az egyént belülről szétfeszítő energiák egyértelműen egy harsányabb színészi játékot követelnek meg. Nem ripacskodást vagy a szappanoperákból ismert kiabálást, és ez a bonyolult ebben a dramedyben. Ezért szükséges, hogy igazán jó színészek játsszák a főszerepeket.
Wilde és Rogen újfent bebizonyítják, hogy kiváló színészek, és képesek megjeleníteni az elfojtást, az elfojtásból fakadó frusztrációkat,
illetve azt is, ahogy egy ember szerepet játszik egy másik, számára kevésbé ismert ember előtt. Mindehhez energikus, de nem túlzó színészi alakítás szükséges. Ezzel szemben a Szenvedélyes szomszédok színészei túlságosan visszafogottak. Inkább kedélyesen elbeszélgetnek, mosolyognak, néha-néha tör csak elő belőlük valamilyen szélsőséges érzelem, ami arra utal, hogy elfojtanak bizonyos érzéseket. Ám közel sincs meg az a vibrálás, az a robbanásközeli állapot esetükben, mint a Meghívás főszereplőiben.
Joe és Angela viszonyában már az is egy kibékíthetetlen konfliktus, hogy nincs bor. Az eredetiben van bor, nem is kevés. A Meghívásban azonban Angela erről megfeledkezett, Joe pedig magasról tesz rá, mert a háta közepére sem kívánja a túl hangos szomszédokat, sőt, arra készül, hogy hangoskodásukért beolvasson nekik. Angela egy pezsgőt bont fel, amit már jóval a szomszédok érkezése előtt megisznak veszekedésük közben, majd egy különleges alkalomra tartogatott bor kerül elő, amelyen megint összekapnak, mert Joe várna erre a különleges alkalomra, Hawkék érkezését viszont nem tartja annak.
Szereplőink egy „Godot-ra várva” helyzetben vannak,
azaz rezignáltságukban is olyan álmot kergetnek, amelynek hajszolása nem vezet sehová, csak elmélyíti a konfliktusukat. Várnak a változásra, a csodára, hogy majd minden jobbra fordul, közben viszont marják és kikészítik egymást idegileg. Tulajdonképpen arra kellene ráébredniük, hogy önsorsrontók, hogy a folyamatos „mi lett volna, ha…?”, az önmarcangolás és a másik hibáztatása az ő elsődleges problémájuk. Nem tudják elfogadni, hogy van, ami már elmúlt, hogy a jó borhoz a megfelelő alkalom soha nem fog eljönni, hiszen pont ők maguk állnak ennek útjában. Ha minden napjuk csatákkal és egymás szurkálásával telik, akkor mégis hogyan jöhetne el a különleges alkalom? A bort kinyithatnák bármikor, mégis inkább kinyírják egymást lelkileg.
Nagy különbség az eredeti és a remake között az utóbbi javára, hogy a párbeszédek sokkal pörgősebbek, valószerűbbek és átélhetőbbek. A Szenvedélyes szomszédokban a szereplők szinte csak simogatják egymást verbálisan, végig mintha kerülgetnék a forró kását, a sztori szerint hiába fajul el az este. A címmel ellentétben ebben a filmben nincs szenvedély. A Meghíváshoz Cormack és Jones remek, életszerű dialógusokat írtak, sőt, a sztárok bevallották, hogy sokat improvizáltak – a Hawkot játszó Edward Norton, Wilde és Seth Rogen rengeteg szöveget hozzátettek a forgatókönyvhöz. Így a karakterek gyakran egymás szavába vágnak, átbeszélnek egymáson, tehát pont úgy viselkednek, mint amikor egy társaság összeverődik egy lakásban. Nagyon fontos, hogy átbeszélnek egymáson, mert
ahogy a cselekmény és az este halad előre, úgy válik egyre inkább nyilvánvalóvá, hogy Joe és Angela között valójában már nincs kapcsolat.
Egy ponton úgy alakulnak a dolgok, hogy Joe és Pína, valamint Angela és Hawk elvonulnak és elbeszélgetnek egymással. Megdöbbentő, hogy az „új párok” mennyire egy hullámhosszon vannak ahhoz képest, hogy Joe és Angela mennyire nem. Ezek a drámát lélektanilag elmélyítő momentumok azok, amelyek hiányoznak a spanyol eredetiből. Érdekes, hogy a Meghívásban mennyivel több a helyzet- és jellemkomikum. A zseniális színészi alakításoknak és a remek dialógusoknak köszönhetően
Wilde filmje mégis komolyabb, életszerűbb, kidolgozottabb és drámaibb a forrásműnél.
Rendezésében ideális egyensúly van a dráma és a komédia között. Az élet ugyanis nem egy dráma, legfeljebb utólag válik azzá, illetve az összejövetelek elkomolyodhatnak egy ponton, ha valaki számára érzékeny témák merülnek fel. Érzelmi hullámzásunk, az egy hullámhossz megtalálása és az érzések, nézetek összhangja vagy konfliktusa változtatja meg egy-egy szituáció hangulatát. A Meghívás ezt tökéletesen leköveti azzal együtt is, hogy nyilvánvalóan itt színészeket látunk, játékuk pedig akármilyen valószerű is, elemelt, stilizált. De ezek az alakítások a legjobbak között vannak, ezért is él és lélegzik a történet.
A Meghívás nagy erénye még a Szenvedélyes szomszédokkal szemben, hogy a szomszédok karakterei kidolgozottabbak. A spanyol eredetiben túlságosan is jelképszerűek, illetve egy bizonyos funkciót töltenek be: katalizátorok vagy élő lelkiismeretek. Náluk minden rendben van, mosolyogva és higgadtan tűrik el, ahogy vendéglátóikból előtör az őszinteség és őket is kóstolgatják, nem pusztán egymással acsarkodnak. A Meghívásban azonban senki sem marad érintetlen. Persze Hawk és Pína is egyfajta kívülállók, hiszen Joe és Angela a drámai értelemben vett főhősök. Ennek ellenére
a szomszédokból is elő-előtörnek a fájdalmak, kipattan kettejük konfliktusa,
ami nem olyan súlyos, mint Joe-éké, de látszik, hogy a szomszédok élete sem fenékig tejfel. A szexualitás náluk is többletjelentéssel bír, azaz nemcsak vágykielégítés, hanem egyfajta szelepként is funkcionál, amivel levezetik a feszültséget vagy enyhítik fájdalmaikat. Ráadásul a Meghívás Penélope Cruz által megformált Pínán keresztül reflektál is arra, hogy Hawk mindig higgadt és kooperatív próbál maradni. Az eredetiben a Hawknak megfelelő karakter „hippinyugalma” pusztán bosszantó és irreálisnak hat, a Meghívásban viszont a szexológus Pínának és a férfi háttértörténetének köszönhetően mélyebb értelemmel telítődik. Ilyen módon megértjük, hogy Hawk és Pína miért játszik egyfajta szerepet, legalábbis mindaddig, amíg át nem törik az este során azt a bizonyos udvariassági falat, ami a szomszédok között húzódik.
A Meghívás minden tekintetben, formailag és tartalmilag is magasan az eredetije fölé nő. Már-már összehasonlíthatatlanul jobb film, mint a Szenvedélyes szomszédok, hiszen azzal szemben van igazi mélysége és energiája. A zárójelenete is mérföldekkel hatásosabb, mert míg a spanyol filmet még az utolsó képsorokban is a dialógusok uralják, addig Wilde ezeket okosan elcsendesíti. Azért szükséges ez, mert éppen a szavak azok, amelyek meggátolják az őszinte érzelmek megélését és kifejezését.
A szavak képezik az említett láthatatlan falat, ami elválasztja egymástól az embereket.
A zene és a képek eluralkodnak a Meghívás zárójelenetén, a beszéd helyét az ábrázolás, a színtiszta színészi játék, az arcok, a tekintetek és az érintések veszik át. Hogy a híres Martin Scorsese-mémet idézzük: „Abszolút mozi!” Így hát kár is lenne megvárni Olivia Wilde dramedyjének streaming-premierjét, ezt moziban kell látni és minél előbb, mivel meglepően és kiemelkedően jó film.
Meghívás (The Invite), 2026. Rendezte: Olivia Wilde. Írta: Will McCormack, Rashida Jones. Szereplők: Seth Rogen, Olivia Wilde, Penélope Cruz, Edward Norton. Forgalamzza: Fórum Hungary.
A Meghívás a Magyar Filmadatbázison.
