Bármilyen hihetetlen, a Sex Pistols 50 évnyi létezés után is bizonyítja, hogy lenne még bennük kraft. Ehhez persze egy fiatalabb, energikus frontember is kellett, de a veterán punkok korukhoz képest kitettek magukért a Budapest parkos koncerten. Ahogy a szintén matuzsálemi korú The Damned is.
Ha valaha voltál már olyan helyzetben, amikor valaki megkérdezte tőled, hogy „mikor komolyodsz már meg, édes fiam/lányom?”, akkor nyugodtan mutass csak a The Damned és a Sex Pistols együttesekre.
A punk brit ősatyái a hatvanas éveik végén, hetvenes éveik elején is úgy űzik az ipart, mintha csak most szeretnének befutni.
Persze a hajak már kevésbé színesek vagy beállítottak, a ruhatár is változott, mint ahogy a színpadi aktivitás is. A fiatalos lendületet felváltotta az öreguras kényelem, de haknijellegnek vagy naftalinszagnak nyoma sincs. Bár az is igaz, hogy némileg furcsa volt látni (közel) nagyapám korú embereket így nyomni a rock and rollt. A punk zene 50 éves fennállását ünneplő két ikonikus zenekar turnéja Budapestet is elérte, és amit lehetett, azt a The Damned és a Sex Pistols tisztességgel kihozta a rendelkezésükre álló nagyjából egy-egy órás játékidőből.
A nyitóbanda abban az egyszerre hálás és mégis hálátlan szerepben volt, hogy lényegében a Pistols kortársaként és bizony előképeként kellett megnyitnia az estét az akkor még csak szállingózó közönség előtt. Hogy a rutinnal nem volt probléma, az nem is lehetett kérdéses. A The Damned egy olyan szerteágazó, hangulatában is változatos dallistával készült, ami szépen lefedte a munkásságukat. A Dave Vanian vezette formáció azon együttesek sorát gyarapítja, akiknek nagyobb a műfajra és az őket követő zenekarokra gyakorolt hatása, mint a népszerűségük.
A The Damned nélkül talán nem beszélhetnénk goth rockról, post-punkról és new wave-ről,
de talán többek között olyan zenekarokról sem, mint a Guns N’ Roses, a The 69 Eyes és a My Chemical Romance. A sztori teljességéhez pedig az is hozzátartozik, hogy lényegében Európa első valódi punkként címkézett kiadványát is nekik köszönhetjük a New Rose című daluk képében. Valahogy mindig megelőzték a korukat, és mégis mindig mások aratták le helyettük a babérokat. Ezért is csodálatos, hogy a mai napig is aktív zenekarról beszélhetünk a The Damned esetében, és a banda magját alkotó négyes szinte a kezdetektől együtt játszik.
A zenekar három éve járt nálunk legutóbb (és meglepő módon először), de remélhetőleg van bennük még néhány fellépés. Nem túlzás azt állítani, hogy a The Damned még mindig lényegében a csúcson van, amikor színpadi előadásról van szó. Captain Sensible (Raymond Burns) gitárjátékában semmi kivetnivaló nem volt. Olyan elánnal tolta még hetven felett is a szólókat, meg a rock and roll témákat, hogy öröm volt nézni.
Úgy látszik, amíg a lélek fiatal, addig az előadás is az.
Az énekes Vanian már kissé megfáradtabban mozgott a színpadon, főleg a koncert vége felé közeledve, de még így is megsüvegelendő a teljesítménye. A The Damned igyekezett megfelelően kimért arányban válogatni dalaik közül a nyersebb, korai korszakukból, a goth rockosabb érából és a későbbi, lazább korszakukból is. A darkosabb és dallamosabb, énekelhetőbb témák azért érezhetően jobban álltak most a zenekarnak, amelyek között már meg-megpihentek néha. Persze a végére még így is felpörgött a koncert, és talán lett volna még pár dal a punkapókban, ha nem kellett volna átadniuk a színpadot híresebb/hírhedtebb partnerüknek.
A Sex Pistols sok szempontból érdekes jelenség. Egyrészt kérdéses, hogy amolyan divatipari industry plantről van-e szó esetükben, vagy autentikus brit utcagyerekekből verbuvált punkcsapatról. Továbbá az is érdekes kérdés, hogy vajon az egykori basszusgitáros Sid Vicious és barátnője, Nancy Spungen tragédiája nélkül is ennyire híres lenne-e a zenekar. Ugyanis a ‘75-ben alakult – és lényegében csak ‘78-ig létező –, egyetlen nagylemezt kiadó (Nevermind the Bollocks) banda a létezésük időtartamát tekintve indokolatlanul nagy hatást gyakorolt a modern zenére és popkultúrára. És
azóta is ikonikus hivatkozási pontnak számítanak, legyen szó akár a punk zenei oldaláról, külsőségeiről és attitűdjéről.
Az azóta időnként összeálló formáció „leggyengébb” láncszemének Johnny Rotten, azaz az Arsenal-szurkoló Johnny Lydon bizonyult, aki nem igazán találja már a közös hangot a többiekkel. A legősibb felállásnak számító Steve Jones gitáros, Glen Matlock basszusgitáros és Paul Cook dobos (aki a Parkban ünnepelte 70. születésnapját) fémjelezte hármas azonban láthatóan továbbra is ég a vágytól, hogy élőben is őrizzék és játsszák a Sex Pistols örökségnek számító, korszakalkotó dalait.
Ugyanakkor a bandatagok már szép kort megélt, tapasztalt, lehiggadt urak, akik közül külön ki is emelem Matlockot, aki mintha csak a saját szőlőbirtokáról, egy borvacsoráról érkezett volna a koncertre. Semmi kétség: ha meg nem is komolyodtak a Pistols tagjai, de az bizonyos, hogy megöregedtek és hétköznapibbá váltak. Nem úgy az újdonsült frontemberük, Frank Carter, aki a Gallows és a Frank Carter & The Rattlesnakes élén többször is járt már Budapesten.
A vörös hajú énekes lényegében a modern punk-frontember archetípusa.
Szénné tetovált megjelenésében, vaskos akcentusában, vehemens habitusában bőven ott van a Sex Pistols hatása, de a brit utcai lét vagánysága, veszélyessége is. A koncert az örökérvényű punkslágerek mellett lényegében az ő hozzáadott értékétől szólt még jobban. Elöljáróban annyit, hogy ebben a felállásban bőven lenne még potenciál a Pistols-féle öreguras punk ‘n‘ rollban.
Annyiban a Sex Pistols sem erőltette meg magát, hogy nem adtak maratoni koncertet (és nem is igen tudtak volna). A nem sokkal több mint egy órájukba ők is annyi szórakoztatást pakoltak, amennyit csak lehetett. A Nevermind the Bollocks majd minden örökérvényűje elhangzott, legyen az akár a többszörösen betiltott God Save the Queen vagy a sokszor feldolgozott Anarchy in the U.K., ám a No Fun, a No Feelings, a Pretty Vacant és a Liar is értő fülekre talált.
De talán a daloknál is fontosabb az, ami a színpadon történt.
Bár korukhoz képest a Pistols klasszikus tagjai is kitettek magukért, Carter volt az est igazi fénypontja. Matlock szépen ringatózva, vokálozgatva hozta a saját basszustémáit, míg Jones is igyekezett némi mozgással, de azért le-leülögetve gitározni. A szülinapos Cook pedig korát meghazudtoló feszességgel püfölte a bőröket, aminek meg is lett az eredménye egy lelkesen, tömegesen elénekelt Happy Birthday to You képében.
És itt térünk vissza Carter jelenlétére. Kijelenthető: jelenleg Carter a tökéletes punk-frontember, akár a Pistols, akár más zenekar élén. A vérében és a kisujjában van, hogyan kell bánni egy nagyszínpadnyi emberrel. De valószínűleg ugyanezt tudná egy Parknál kisebb, és sokkal kisebb térben is. Meg akár nagyobban is. Nem ijed meg a tömegtől vagy a Sex Pistols legendájától. Ő a dalokat kitéve-betéve fújva hozza azt, amit akár a Gallows, akár a saját zenekara, de akár a Rózsaszín Pitbull élén is hozna.
A zsánerre jellemező összes pimaszság, mocsok, öntudatosság, határozottság és karizma ott van benne.
Aki még ennek fényében is hiányolta Rotten jelenlétét, az valószínűleg vagy punk purista, vagy túlzottan nosztalgikus hangulatban volt. Bár azok meg éppen két hónappal korábban megnézhették Lydont a Public Image Ltd koncertjén. Mindenesetre Carter olyan aurával rendelkezik, ami több száz méteres körzetben vonzotta magához a közönséget, akár akarta az, akár nem. De leginkább akarták. Mert hogyan is lehetne ellenállni egy olyan frontember hívásának, aki láthatóan maga is hatalmas rajongója az őt körülvevő zenészeknek és a daloknak, amiket együtt adnak elő? Szinte első szavára alakultak meg a pogókörök és még némi segítséggel a No Feelings előtt prezentált, kizárólag női tagokat váró mosh pit is.
Lehet mondani, hogy a punk nem a kimunkált zeneiségről szól, és valójában a Sex Pistols sem erről szólt. De Carter a maga módján tisztességgel kiénekelte, amit ki kellett, és kiüvöltötte, aminek éppen az állt jól. Hogy
ebben a felállásban nem csak falunapos haknik vannak még, arra mérget vennék,
de még egy fájdalmasan régóta várt nagylemez sem tűnik lehetetlennek. Bár a hangszeres szekció energiaszintje azért látványosan fogyott, és elég is volt nekik a kevesebb mint másfél óra játékidő, nem érződik teljesen inaktívnak ez a felállás, és a lehetőség, hogy új dalok szülessenek a koncertek mellett. Az őspunk tehát nem halott, csak megőszült és megfáradt kissé. De egy újabb rohamra még kapható lehet, pláne, ha van hozzá friss energiainput is.
Sex Pistols feat. Frank Carter, Very Special Guest: The Damned, Budapest Park, Budapest, 2026. július 20.
Borítókép és fotók: Fractions of my POV / Barabás Levente
