Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Böszörményi Márton Fenevad című regényéből (Kalligram Könyvkiadó) kínál részletet.
Fenevad
(részlet)
1.
az anyja az ölébe vette, mikor abbahagyta a sírást, addig ott feküdt mellette, egy műanyag tartályban, kis menedékben, volt négy oldala, a tetején egy elhúzható fedővel, inkább doboz, mint menedék, és amikor befejezte az ordítást, az üvöltést, amit a világrajövetele váltott ki belőle, akkor intett az anyja a nővérnek, aki éppen a szobában volt, nem miatta, nem az anyja miatt, mert még hatan vagy heten feküdtek ugyanabban a szobában, de az anyjának olyan volt a kisugárzása, a jelenléte, hogy csak intenie kellett, csak felemelte a kezét, a mutatóujját, és már ott is volt egy nővér, és azt kérdezte, hogy asszonyom, jól van, miben segíthetek, és ő lehunyta a szemét, és vékony, csontos ujjával a babára mutatott, arra a kisfiúra, aki ott feküdt mellette, és az ápolónő egyből megértette, nem kérdezett semmit, csak kivette azt a picike testet a tartályból, és óvatosan átnyújtotta az anyjának, most magukra hagyom önöket, suttogta, és kihátrált a szobából, bele is ütközött egy ágyba, valahogy furának és ijesztőnek találta ezt a kimért, szigorú tekintetű asszonyt, aki először tartotta karjában gyermekét, és ő már nem sírt, csak pislogott, pici szájával cuppogott, és az anyja csak nézte ezt az ártatlan lényt, bal kezével félrehúzta a kórházi köntöst, szabaddá tette az egyik mellét, és odavonta őt, de ő kapálózott, mintha mást akarna, pedig erre volt szüksége, az anyatejre, és az anyja erősebben nyomta a melléhez, a mellhez, ami duzzadt volt, de a bimbó szikkadt és sovány, mint egy rozsdától beszáradt csap, és az anyja keze megfeszült, rákényszerítette erre a kemény mellbimbóra, hogy szívja, hogy próbálkozzon vele, pedig mindketten tudták, hogy ez nem fog összejönni, és ő csak szívta és szívta azt a szikkadt, kérges bimbót, és nem jött belőle semmi, hátradöntötte a fejét, és a kis lila arcán látszott, hogy ordítani szeretne, de az anyja megrázta, mire ő csöndben maradt, az anyja pedig odahajolt a füléhez, és azt súgta neki, nem szerettelek, most sem szeretlek, és soha nem is foglak téged szeretni, és ő nem értette, nem érthette a szavakat, mások viszont, néhány újdonsült anyuka, akik a szomszédos ágyakban pihentek csecsemőjükkel, meghallották, és, mint később a férjeiknek mesélték, kirázta őket a hideg, egészen beleborzongtak ezekbe a szavakba, mert valamiféle varázsigének tűntek, vagyis inkább átoknak, igen, mondták aztán az anyák, és odabújtak férjeikhez, az a csontos, rideg tekintetű asszony átkot szórt a saját fiára, de ő ebből nem fogott fel semmit, viszont elcsendesedett, nem sírt, csak hüppögött, éhesen és csalódottan, az anyja meg feltápászkodott az ágyból, visszatette őt abba a steril és komor dobozba, majd visszahanyatlott az ágyra, hangosan, keservesen felsóhajtott, és az oldalára fordult, háttal újszülött fiának, aki most csukott szemmel rúgkapál a nyuszimintás lepedővel bevont kiságyban az anyja mellett, évekkel később, ugyanabban a kórházban, de már a mosdóban van, rózsaszín port szór a vécéülőkére, összeteker egy ötezer forintos bankjegyet, felszívja a port, a két kis csíkot, először a bal, majd a jobb orrlyukán keresztül, kilép a fülkéből, belenéz a tükörbe a mosdókagyló fölött, a szemei véresek, ajka körül elmaszatolódva a rózsaszín por, hideg vizet enged a két tenyerébe, megmossa az arcát, újra felnéz, nem ismeri fel önmagát, mintha elfolytak volna a vonásai, a szempillájáról csöpög a víz, a lelke csöpög ki így a testéből, elfordítja tekintetét, az érdes, barna papírtörlővel dörzsöli arcát, aztán nagy levegőt vesz, és visszamegy a szülőszobába, ahol a felesége fáradt mosollyal az arcán fekszik, mellette a gyermekük, a közös fiuk, Erik, a nyuszimintás kiságyban, szeme csukva, nagyot ásít, furán, függőlegesen nyílik a szája, mint egy halnak, igen, ez az ásítás olyan, mintha egy hal tátogna, és a gyerek is olyan halszerű, csúnya és ráncos, mintha kopoltyúi lennének, ő grimaszolva megrázza a fejét, és a felesége gyenge hangon azt mondja, hogy vegye fel, vegye a kezébe a fiát, a kis Eriket, és ő először ellenkezik, nem tudja, hogy kell, biztos rosszul fogná meg, a végén még összeroppant benne valamit, így mondja, hogy attól fél, összeroppantja ezt a picike, gyenge testet, de a felesége erősködik, és mosolyog, úgyhogy nem tehet mást, odalép a nyuszimintás kiságyhoz, óvatosan kiemeli belőle a gyereket, és az egyik karjára fekteti, a másikkal a fejét tartja, és ügyetlenül, sután ringatni kezdi, és a baba, a kis Erik mintha mosolyogna, ő pedig nézi ezt a ráncos, mosolygós arcot, magába szívja az újszülött tömény, édeskés illatát, de nem érez semmit, egyáltalán semmit, és ez megrémíti, vagyis inkább elszomorítja, csalódással tölti el, mert bízott benne, hogy valamit érezni fog, valami mást, mert egyébként mindig, egyfolytában érez valamit, leginkább dühöt és haragot, de most semmit, mintha mindent kiszippantottak volna belőle, és akkor rádöbben, hogy ez végső soron jó dolog, mert nem feltétlenül kell a rossz érzéseit helyettesíteni valami jóval, az is elég, ha egyszerűen csak eltűnnek, úgyhogy ő is elmosolyodik, rá fog mosolyogni a fiára, aki jóval később a vastag plexiüveg másik oldalán ül majd, lesütött szemmel az anyja oldalán, akinek vörös és könnyes lesz a tekintete, de sírni már nem tud, és mindketten felemelik a telefont, ő is és a felesége is, a börtön látogatásra kialakított részlegében, a beszélőben, és a felesége remegő hangon meg fogja kérdezni, hogy miért tette, mégis miért és hogyan volt képes erre a borzalomra, de ő nem válaszol, úgyhogy a felesége egyre hangosabb lesz, üvölteni fog, aztán sír, zokog, de ő csak a fiát nézi majd, ezt a tizenhárom éves gyereket, és arra fog gondolni, hogy mennyire más, mint ő, kicsit sem hasonlít rá, a haja szőke, az arca hosszúkás, a vonásai gyerekesek, de egy jóképű felnőtt ígéretét hordozzák, és ettől elönti a féltékenység, mert ő nem ilyen volt, ő soha nem volt jóképű, soha nem volt népszerű, és arra gondol majd, hogy a fiának sokkal könnyebb élete lesz, és ez ott, a börtönben ülve fel fogja bosszantani, meg sem hallja a felesége siránkozását és szitkozódását, benne ismét, mint egész életében egyedül a düh tombol, és annyit morog halkan a fekete készülékbe, hogy szánalmas, erre a fia felnéz rá, könnyes szemmel, de ő már képtelen lesz a saját fia szemébe nézni, a nagy, sötétkék, könnyáztatta szemekbe, csak ledobja a telefonkagylót, feláll, az ajtóhoz sétál, és azt fogja mondani az őrnek, hogy végeztek, ennyi volt, soha többé nem akar találkozni a kibaszott családjával.
Fülszöveg:
A gonosznak emberarca van.
Nehéz elfogadni, hogy a gonosznak emberarca van. És még nehezebb belátni, hogy az ember a Föld legveszedelmesebb állata. Böszörményi Márton fenevadja is ember, bármennyire szeretnénk szörnyet csinálni belőle. Egy fantazmagóriákra szűkült elme, egy perverzió rabja, egy névtelen férfi az általános iskola menzájáról.
És éppen ettől lesz ez a történet mellbevágó és felejthetetlen: mert arra emlékeztet, hogy az emberiség legkegyetlenebb ragadozója sosem egy ellenséges faj, hanem mindig önmaga volt. Ma sincs ez másképp. Modern fenevadakat mind ismerünk — ha nem is közvetlenül, de a hírekből, a hallgatásokból, a félrenézésekből. A világban továbbra is tombol a ragadozók és prédák harca, és a legnagyobb veszélyben ma is az ártatlanok, a kiszolgáltatottak vannak: az ember falja fel saját gyermekeit.
Böszörményi Márton megrázó regénye az emberiség egyik legnagyobb tabujának, a pedofíliának a mélyére ás. Betekintést enged egy torzult psziché működésébe, és könyörtelen pontossággal rajzolja fel a gonosz anatómiáját. Tizenhárom hosszú mondatban meséli el, hogyan lesz az áldozatból elkövető, a kiszolgáltatottból szadista zsarnok.
De miért is olvassunk szörnyűségekről? Mert a szembenézés bátorság. A leleplezés erő. És mert a gonosz ellen csak úgy küzdhetünk, ha merjük megismerni.
Borító: Kalligram Könyvkiadó
