Több mint tíz évnyi kihagyás után tért vissza Magyarországra a modern progresszív metál állócsillaga, a Periphery, és ahogy annak ilyen esetben lennie kell, egy igen emlékezetes koncertet adtak a Dürer Kertben.
A Periphery történetének kezdeteihez egészen a kétezres évek közepéig kell visszamennünk, és ott is leginkább az internetes fórumokig. A zenekar agya, alapítója, Misha Mansoor ugyanis ekkoriban kezdett el Bulb nicknéven más, azóta szintén befutott zenészekkel együtt közösséggé formálódni a SevenString.org-on, a web2 nyújtotta előnyöknek köszönhetően. Itt osztották meg a Meshuggah-n, kortárs progmetálon és metalcore-on hízlalt korai zenéiket is, melyeket jellemzően 7 vagy 8 húros gitárokra szereztek. Az erőteljesen a Meshuggah hangképére és ritmusaira építő dalkezdeményekből hamarosan
egy egész zenei mozgalom nőtte ki magát, melyet szimplán csak djentként emlegettek.
A mélyre hangolt, furcsa ritmusképletekkel dolgozó, a disszonanciától sem rettegő, mégis gyakran iszonyatosan könnyed, ambientesen elszállós részleteket is tartalmazó hangzás a 2010-es évek meghatározó modern metálos irányvonalává vált. Szinte példátlan módon megszaporodtak a stílust keblükre ölelő bandák (Animals as Leaders, Veil of Maya, After the Burial) és egyszemélyes hálószobaprojektek (Chimp Spanner, Cloudkicker). Sokszor ekkorra már befutott együttesek is kísérleteztek a djentes hangzással (Whitechapel, Fear Factory). Ám ahogy az lenni szokott az ilyen gyorségésű felfutásokkal, a projektek egy része hamar lemorzsolódott. Akik viszont maradtak, azoknak a hatása ma is érezhető. Ilyen együttes a Mansoor által vezetett Periphery is, amit simán az elmúlt 20 év legbefolyásosabb modern metálbandái között tisztelhetünk.
Ők a poszt-Meshuggah djent hangzásért leginkább felelőssé tehető formáció, akiknek az első lemezét illusztrációként oda lehet biggyeszteni a kézikönyvekbe a szócikk mellé. Bár hangzásukban természetesen felismerhető a Meshuggah, a The Dillinger Escape Plan és a Protest the Hero is, szó sincs másolásról. A bemutatkozó anyagukon már megjelent minden, ami ma is a Periphery védjegyei közé tartozik, de azóta csak bővítették a repertorájukat.
A poliritmusok és mély, szaggatott riffek mellett ott vannak az atmoszférikus betétek,
a hangulatos szintidallamok, a változatos énekstílusok, a progmetal gitárjátékának és szólóinak jellegzetességei. Később pedig erőteljesebben jelentek meg a más alműfajokból röviden el-elcsórt jellemzők is (death metal blast beatek, black metal riffelés, industrial elemek). Ugyanakkor az együttes az öncélú technikai magamutogatáson túl mindig is valami többet mutatott, ami az emlékezetes dalszerzést illeti. És még humoruk is akad, ami egy szervesen az internethez kötődő formáció esetében talán nem is probléma. Eddigi diszkográfiájuk egyáltalán nem mondható egysíkúnak, de a lemezeket sorban hallgatva kirajzolódik egy fejlődési ív.
A zenekar nevét viselő debütálő erődemonstráció után gyorsan kellett egy lemez, amely megszilárdítja a banda helyét a színtéren (This Time It’s Personal). A Juggernaut duplalemez (Alpha, Omega) képében pedig egy monumentális progresszív metálszörnyet szabadítottak a világra, amelynek árnyékában a hármas számot viselő lemez (Select Difficulty) szinte feledésbe is merült (nem is játszottak róla semmit). Aztán a legújabb lemezeiknél már érezhető egy váltás a keményebb, céltudatosabb, a Periphery mércéjével mérve már-már popos irány felé (Hail Stan, Djent Is Not a Genre).
Ennek a fejlődésnek a logikus következő állomása volt idén a Pale White Dot,
amely még mindig simán modern progmetál, de már rövidebb, lényegretörőbb, az öncélúság csapdáját kikerülve pedig a „felesleges” maszatolásoktól mentes lemez lett. A hallgatóbarátabbá válás útján sem vesztettek semmit a technikai felkészültségükből, egyediségükből, viszont talán a Periphery legérzelmesebb dalcsokra született meg. Spencer Sotelo énekes fejlődése is szépen tetten érhető, aki a legutóbbi három lemezen már nyugodtan odatehető nemcsak a djent, hanem a teljes metálszcéna legjobb vokalistái közé. Nem csupán válozatosan, hanem meglepően széles terjedelemben is képes hozni a legdurvább hörgésektől a szívfacsaró dallamokig szinte mindent. De mielőtt még élőben is meggyőzedhettünk volna a Periphery valódi nagyságáról, megnéztük, hogy mit tud a szlovén Within Destruction.
Annyi bizonyos, hogy Kelet-Közép-Európa egyik legpiacképesebb deathcore/modern metálbandájáról van szó, és az is bebizonyosodott, hogy remek koncertzenekar. A deathcore/slam gyökerekkel rendelkező zajbrigád mára egy egészen elektronika-hangsúlyos és anime esztétikával átitatott modern zsánerhibridet játszik.
Az ilyen meredek váltás persze mindig kétélű fegyver.
Akik a korábbi anyagaikkal kedvelték meg őket, könnyen elfordulhatnak ettől az új iránytól, miközben pedig a műfajoktól jobban elszakadó fiatal zenehallgatók jobban megtalálhatják az új irányvonalban, amit keresnek. Én leginkább úgy fogalmaznék, hogy sem a deathcore korszakuk, sem a jelenlegi hibrid zenéjük nem tartozik a top teljesítmények közé. Viszont, amit koncerten láttam tőlük, bőven meggyőzött arról, hogy akár máskor is megnézném ezt a négyest.
Rok Rupnik vokalista az üvöltős, hörgős, rikácsolós skálán egészen változatosan hozta a témákat, és frontemberként is kifejezetten meggyőző volt. Hihetetlen energiaszinttel mozgott és énekelt, miközben látványosan együtt élt a közönséggel, hergelve, irányítva a tömeget, ahogy azt kell. A koncertlátogatók erre kapható része pedig szívesen is vett részt a circle pitekben és halálfalakban. Rupnik még egy közönségszörfözésre is felbátorodott, aminek szerencsére jó vége lett.
Kifejezetten élte még a koncertet a 2020-ban csatlakozott gitáros, Howard Feng is,
akinek a tetovált testét egy kantáros nadrág takarta. Sikerült elérnie, hogy hálistennek sem a Kisvakondra, sem Super Marióra nem hasonlított. Ellenben pörgött, forgott, ugrált és a tiszta vokálokat is nagyrészt ő hozta a dalokba. Kiforratlansága ellenére is keményen megdörren a WD zenéje, bár nem feltétlenül lehetett mindig tisztán kivenni az egyes hangszereket még a szettjükben. Ha zenei értelemben nem is nyűgöztek le, de a koncertteljesítményükkel sok mindent kompenzáltak.
Ahogy pedig a hamar teltházassá váló bulin várni lehetett, a Periphery kezdésekor már alig lehetett megmozdulni, esetleg előrébb furakodni a közönségben. A koncertet az új lemez Obsession című dalával nyitották, a zenészek pedig hangszerük megszólalásának kronológiai sorrendjében sétáltak fel a színpadra. Ennél több megtervezettséget vagy patikamérlegen mért koreográfiát aztán később nem is tapasztaltam, így
a Periphery előadása sokkal inkább támaszkodott a zenei teljesítményre, mint az előzenekaré.
Persze a közönség itt is meg lett táncoltatva a keményebb részeknél, nyíltak a circle pitek, akadt némi kommunikáció a közönséggel, és a látvány sem temette maga alá a zeneiséget. A hangzás eleinte a Peripherynek sem kedvezett túlzottan. A három gitár zúgása, búgása néha összemosódott, és a mélyek mögül sem mindig sikerült kihámozni a gitárjáték finomságait.
A nagyjából helyreugró hangzás után már nem igazán lehetett panasz Mansoor és társai teljesítményére. Játszani csak pontosan, szépen, ahogy takkjel szól a fülben. Sotelo pedig ha nem is CD-minőségben, de azt megközelítő színvonalon hozta az énektémáit. A tiszta részeknél ugyan hajlamos volt meg-megbotlani, de ezekkel a nagyívű, komplex, harsány dallamokkal bárki megszenvedne. Az igazán nagy fejlődés azonban az üvöltéseinél volt tetten érhető, illetve abban a dinamikában és változatosságban, amit a hangszínváltásoknál produkált.
Bár akadt némi mozgolódás, azt nem lehet mondani, hogy felszántották volna a deszkákat Pheryék,
viszont ennél a zenénél az intenzív színpadi jelenlét nem is igazán elvárás. A legmarkánsabb reakciókat az olyan dalok váltották ki, mint a rögtön a setlist elején elővett Wildfire, a műsor közepén érkező korai zsenge, a Letter Experiment, de az újlemezes Unlocking együtténeklős nyitánya is hidegrázós pillanat volt. Zárásként érkezett a Periphery mércéjével is igencsak súlyos Blood Eagle, ami könyörtelen zúzással helyezte fel a vaskoronát a majdnem másfél órás előadásra. A banda talán legnépszerűbb slágerei, mint a Scarlet, a Marigold, az Icarus Lives! és a Reptile kimaradtak a szórásból az új lemez egyébként remek dalainak javára. Hiányérzet azonban, azt hiszem, senkiben sem maradhatott.
A Periphery hosszú idő után, ellentmondást nem tűrő módon jelezte, hogy ők a modern progmetál ászai, és jó darabig azok is maradnak. Viszont akármennyire is jó a Dürer, a banda talán már egy nagyobb helyet is megérdemelne. A visszatérésre azért remélhetőleg már nem kell ennyit várni.
Periphery, Dürer Kert, Budapest, 2026. augusztus 3.
Fotók: Lányi Kristóf, rockstation.blog.hu
