Görcsi Péter első, Várni a 29-esre című regényében közel ötszáz oldalon keresztül nem derül ki az olvasó számára a főhős neve, de ezt leszámítva sok mindent elénk tár a névtelen narrátor. Emigrációról, nyelvről, szerelemről, szabadságról beszél a szöveg, de megemlékezik többek között egy mellékszereplő regényes családtörténetéről, elmereng néhány norvég betű különlegességén és egy-egy kiállítási tárgy jelentőségén is.
A regényt két e-mail keretezi, melyekből megtudjuk, hogy a főszöveget a narrátor beszámolói alkotják, amelyeket a pszichológusának ír, terápiás célból.
A magyarországi egyetemi évek, londoni tanulmányutak és oslói élmények váltakozó elbeszélését kapjuk.
A magyar viszonyok kevésbé kerülnek fókuszba, például az egyetemváros sincs megnevezve, ahol az elbeszélő az első nagy szerelmet megéli. Alapvetően a szülők, a család vagy a velük való kontaktus kevéssé jut szerephez, egy meghiúsult karácsonyi hazaút erejéig esik a legtöbb szó az otthonról. A regény nem a honvágy érzésén keresztül láttatja az elszármazást, hanem a beilleszkedés nehézségeire fókuszál.
A főhős névtelensége az emigrációs lét kontextusában is jelentéses, jelzi az identitásvesztést, a gyökereitől való elszakadást.
A narrátor mintha saját történetének is csupán ideiglenes hordozója volna, aki különböző nyelvek, kulturális közegek és szerepkonstrukciók között sodródva nem tud stabil ént konstruálni.
Több nőalak is felbukkan az elbeszélt évek során – Andrea, a kamaszkori ideál, Veronika, a fiatal felnőttkori nagy szerelem, Rebekka, akivel Londonban ismerkedik meg, Gabi és Mia pedig a norvég szálon jutnak fontos szerephez. Mindegyik viszony kudarcba fullad, mert a szereplők különböző korlátokkal szembesülnek és ellentétek feszülnek közöttük.
Veronika és Rebekka a szabadságvágyuktól vezérelve taszítják el az elbeszélőt.
Veronika a kapcsolatuk előtt egy eljegyzést utasít vissza, mivel ő maga még nem áll készen effajta elköteleződésre, Rebekkával pedig éppen azért romlik meg a viszonya, mert mint kiderül, egy másik férfival már jegyesek, csupán nyitott kapcsolatban élnek. „Elképedve hallgattam, de egyáltalán nem haragudtam, inkább csak azon lepődtem meg, hozzá képest mennyire maradi vagyok, hogy a szabadság mennyire mást jelent számomra, s hogy ha végre szabad lehetnék, akkor sem tudnék annyira az lenni, mint ő. Következésképpen arra jutottam, hogy talán téves kép él bennem a szabadságról, hogy az általam elképzelt szabadság talán nem is valódi, csak a behatároltságnak, a korlátozottságnak olyan mértéke, amely számomra kényelmes.” (414.)
A férfi nyelvileg sem képes feltárulkozni ezekben a párkapcsolatokban, sokszor mindkét fél a második nyelvén kommunikál;
Rebekka például német, Gabi lengyel származású. Veronikával sem könnyebb kapcsolódnia, hiába egy az anyanyelvük, gyakorlás céljából kettesben is angolul beszélgetnek. A norvég hétköznapok nehézségeit szintén alaposan tárgyalja, a kultúrával kapcsolatos megfigyeléseinek külön fejezetet is szentel az elbeszélő, mely felfedezések tudatosítása sem elég a vágyott, idealizált más országbeli élet kialakítására.
A szabályosság illúzióját formailag következetesen fenntartja a szöveg – minden héten vasárnapi dátumokkal jelöli a narrátor a bejegyzéseket. A pszichológusnak címzett, a regényt keretező szövegekben céloz arra is, hogy önmagát próbálja megismerni ezekben a beszámolókban, eddigi útját igyekszik jobban megérteni. Ugyanakkor
sokszor a szöveg konstruáltságát is bizonyítja egy-egy megjegyzés
– amikor a norvégokról beszél, bevallottan a családjának írt beszámolókból is merít, korábbi naplóbejegyzéseit is beemeli, illetve sok vendégszöveget is használ. A narratív keret, amely szerint az elbeszélő a kirendelt pszichológusának írja hétről hétre ezeket a beszámolókat, sokszor feszültségbe kerül az elbeszélt szöveg jellegével, tartalmával.
A túlírtság, az önismétlés, az önelemzés hozadékai lehetnek ennek az elbeszélői pozíciónak,
elvégre a terápia célja is az ilyesfajta megnyílás, reflexivitás. Talán a címzett jelenlétével számot vetve (vagyis a megszólított pszichológusra tekintettel) igyekszik az elbeszélő olykor elemzően tekinteni az életére. Ezek tehát látszólag terápiás célból íródott, fiktív levelek, de a mindent megőrzés szándékából adódóan
sokszor a narratíva és a karakterfejlődés szempontjából lényegtelen adalékokat kapunk
– részletes leírásokat múzeumok kiállítási tárgyairól, vagy éppen egy felettes életszerűtlen, kétoldalas monológja lassítja a szöveg ritmusát. „Mindenesetre a pontos, szép kifejezésekre mindig jó emlékezni, függetlenül attól, ki vetette őket papírra, s ez a beszámológyűjtemény, ha nem is műalkotás, hanem afféle önsegítő íráshalmaz – te magad is azt javasoltad, hogy ezért kezdjek el írni –, fontos és kedves dokumentum lehet számomra néhány évtized múlva, amikor, bármennyire is akarok, már képtelen leszek ezekre a dolgokra emlékezni.” (464.) A pszichológusnak címzett beszámolók mégsem egyszerűen emlékezésgyakorlatok, hanem az önértelmezés kísérletei is, amelyekben
a narrátor nem pusztán felidézi, hanem újrarendezi és át is írja saját múltját.
Az irodalomban napjainkban oly népszerű kihagyás, elhallgatás – mely például a Nagy Gerzson-féle prózára jellemző – nem eljárása ennek a regénynek. A depresszióba taszító monotonitás ábrázolása indokolttá teszi a szöveg hosszúságát, de még ennek ellenére is találni benne felesleges bekezdéseket.
A szerelmi kapcsolatok hasonlóan sikertelen végkimenetelei, a motivikájában összekötött jelenetek összekapcsolása, a raktári munka monotonitásának hangoztatása mind affelé mutat, hogy a regényhős élete az egyhangúság és ismétlődés tapasztalataitól üresedik ki. Az egysíkúság a szerelmi viszonyokra is kihat, és több helyen összemosódnak a korábban említett nőkarakterek –
fantáziák, emlékek, üzenetek keverednek az elbeszélő elméjében, egyikről a másikra asszociál és fordítva,
így végül a Veronika iránt érzett végzetes szerelem képzete is megszállottsággá fajul. A már említett Nagy Gerzson epikájával is kapcsolódik a szöveg, az emigráció tapasztalata, az életsíkok termékeny egymás mellé helyezése, elbeszélésbeli játékba hozása mind jellemző az Ablak az Ontario-tóra című 2022-es regényre is. Amíg az a szöveg nyelvi egyszerűségével, a hiány és az elhallgatás eszközével mélyíti az emigrációs léttapasztalat érzelmi összetettségét, addig
Görcsi elbeszélése kevesebb teret hagy az olvasónak, hogy maga fejtse fel a mélyebb jelentéseket.
„Úgy éreztem, az életem elveszett az ismétlések, repetitív szokások tengerében, hogy Oslo nem képes sem többet, sem kevesebbet nyújtani, mint London, és hogy most, amikor van pénzem, akár Ausztráliában is lehetnék, mert ott legalább lenne határozott célom (hogy visszaszerezzem Veronikát John Lennon alteregójától), de itt Európában csak homályos ábrándjaim és vágyaim lehetnek, amelyeket hedonista cselekvésekkel igyekszem elfojtani.” (352.) Ha a címet a 29-es buszra való várakozásként értelmezzük,
az elbeszélő valóban olyan üres időként éli meg bizonyos életszakaszait, mint amikor a buszra várakozik az ember
– üres idő, amely nehézkesen hasznosítható, elvesztegetett percek, melyeket képtelenség tartalommal megtölteni. Ennek belátása nem történik meg a regény keretein belül, de az ürességben is az alkotás lehetőségét kereső alkatot mutat fel a szöveg zárlata: „Szerintem leírtam mindent, amiből dolgozhatunk.” (466.) A szöveg a narrátor elmondása szerint önsegítő, terápiás célból születik, de stilisztikailag, tematikailag nem mindig erre irányulnak az egyes fejezetek.
Az elbeszélés önesztétizáló, részletekig dokumentarista jellege arra mutat, hogy önmagát irodalmi műként legitimálja a szöveg.
Ebből is következik, hogy egyoldalú a közlés, tehát a terapeuta válaszait nem olvashatjuk a regényben. A címzett jelenléte mintha garanciát ígérne az őszinteségre, ám az elbeszélés retorikai megmunkáltsága inkább arra utal, hogy a narrátor nemcsak feltárni, hanem formálni is szeretné önmagát.
Görcsi Péter: Várni a 29-esre, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.
Borítófotó: Willy Larsen
Fotók: Népszava
